Az önfeladástól a túlélésig – Az Anonyma/Nő a háborúban című darabról

A második világháború végén a Vörös Hadsereg által megszállt Berlinben a szovjet katonák tömegével erőszakolták meg a városban maradt nőket. Az Európa-szerte működő második világháborús gyakorlatról, egy mai napig kibeszéletlen témáról ad tanúvallomást az Anonyma/Nő háborúban című monodráma, amely Papp Bojána dokumentumfilmes első színházi rendezése. A Törőcsik Franciska előadásában életre kelő történet, amelyet legközelebb május 31-én láthat a közönség a TÁP Színházban, súlyos témája és kidolgozottsága ellenére mégis hagy némi hiányérzetet. Kritika.

MM – 061.hu

Az előadást az Anonyma: Egy nő Berlinben című történelmi monográfia ihlette, amely egy harmincas évei elején lévő értelmiségi nő naplójegyzeteiből áll össze. A darabot ismertető szöveg szerint a névtelenségbe burkolózó író önsajnálat nélkül, megdöbbentően modern nyelven, szarkasztikus humorral számol be a megrázó eseményekről. És ez utóbbi az, ami valahogy nem sikerül. A humor. Egy kétszáz oldalas könyvből összehozni egy egyórás anyagot eleve nehéz feladat, érzékeltetni a rettenetesen nyomasztó hangulatot, a rideg, félelemmel teli szituációkat, az önfeladást, amit idővel a túlélésért hozott prakticizmus, belenyugvás vált fel, az pedig nagyon komplex és koncentrált munkát igényel. Habár az Anonyma nyelvezete modern és friss, az a fajta szarkasztikus humor, ami a mérleg nyelvét a szenvedéstől, az áldozatiságtól az életigenlés felé lendítené, és egyúttal a darab ívét is megadná, nincs jelen. Vagy azért mert Törőcsik Franciska még nem érett meg egy monodrámára, vagy egyszerűen azért, mert a szöveg nehezen kel életre színpadi környezetben. Vagy a kettő együtt. Persze, egy monodráma embert és színészt próbáló feladat, nincs kire számítani, csakis magából építkezhet a színész, és az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen egyszereplős előadás folyamatosan formálódik (ez volt a második előadás), amit ugyanúgy alakít a közönséggel való interakció, mint egy rendezői instrukció.

A könyv és így a darab is a háborús hétköznapokra fókuszálva meséli el az 1945. április 20. és július 22. között történt berlini eseményeket, és amellett, hogy ritka kordokumentum – amely a német társadalomról is árnyalt képet ad –, tabukkal szembesíti az olvasót, és olyan kibeszéletlen témákat állít a fókuszba, mint az abúzus, az abúzus okozta lelki-testi-mentális állapot: a szégyenérzet, bűntudat, kontrollvesztettség. A nemi erőszak hétköznapi rutinná válása áll szemben a meggyötört lélek küzdelmével, e kettősség formálja az Anonyma-képet, ez az, ami miatt egyszer szimpatizálunk, máskor eltávolodunk Anonymától. A karakter kínálta szélsőségesség ábrázolása lehetne egy fokkal kidolgozottabb, a kontrasztok élesítése pedig a befogadás mélységére is hatna. 

A darab a lecsengőben lévő #metoo-mozgalomra rímelve nagyon aktuális, olyan kérdésekre próbál választ adni, hogy mennyire általános érvényű Anonyma traumája, hol tartunk az abúzus megismerésében (egyáltalán tudjuk-e mit jelent ez a kifejezés), hogyan kell feldolgozni egy ilyen traumát, mi vezethet a gyógyulás útjára. Az Anonyma jó alapanyag, érzékeny és fontos témát boncolgat, amiről mindig érdemes, és kell is beszélni.

Fotók: Szőke Péter

2019-05-24T06:32:15+02:00 2019. május 23.|