Kirúgják, elüldözik a magyarokat a „nemzeti” balettből, hogy jöhessen helyettük külföldi címmel súlyos állításokat tartalmazó cikket közölt pénteken a Magyar Állami Operaház világhírű balettegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett működéséről a Pesti Srácok. Ókovács Szilveszter, az Opera főigazgatója megkeresésünkre tételesen kommentálta a cikkben megfogalmazott kijelentéseket. 

061.hu

A Pesti Srácok pénteken közzétett hosszú írásában az Opera berkein belül, a világ tíz legnevesebb együtteseként működő Magyar Nemzeti Balett vezetőjét, az együttes élére nyolc éve kinevezett Solymosi Tamást állítja pellengérre, állásukat féltve nevük elhallgatását kérő balettosokra és az intézményből korábban elbocsátott megszólalókra hivatkozva ámokfutással, tisztogatással, és egyebek között a magyar táncművészek negligálásával vádolja az intézményvezetőt. Az alábbiakban a balettigazgatóval, illetve az intézmény működésével kapcsolatos legsúlyosabb állításokat olvashatják Ókovács Szilveszter szó szerint elhangzott, szerkesztett reakciói kíséretében.

A magyarok helyére külföldieket szerződtettek, mintha a magyar táncosok nem lennének képesek ugyanolyan teljesítményre. Míg Solymosi 2011-es kinevezéséig a Nemzeti Balett táncosainak 90 százaléka a Magyar Táncművészeti Egyetemen (MTE, korábban Állami Balettintézet) végzett magyar művész volt, addig mára csupán 40 százalék a magyarok aránya.

Ókovács Szilveszter: A számok csak nagyjából felelnek meg a valóságnak (állományban lévő létszámunk fele-fele magyar és külföldi), de kontextus nélkül csak hecckampányra alkalmasak. Amíg létezett vasfüggöny (nem színházi, kommunista), a balettegyüttes kizárólag magyarokból állt. Aztán átalakult a világ. Míg Olaszországban, Németországban együttesek szűntek meg, a Távol-Kelet érdeklődése pedig feléledt a balett iránt, addig a szovjet utódállamok továbbra is ontják iskoláikból a kiváló felkészültségű táncosokat, akik lehetőséget látnak a Magyar Nemzeti Balett (MNB) bővülésében, újraépített klasszikus repertoárjában. Az MNB is változott, amikor az Erkel Színház 2013-as újranyitásával 30-40 balettművész azonnali felvétele vált szükségessé az amúgy is elöregedett együttesbe: a 34 esztendős átlagéletkor tíz évvel haladta meg a nemzetközi szinten kívánatost. Ekkora létszámot nem lehetett várni az MTE-től, a próbatáncokra rengeteg külföldi művész jelentkezik azóta is több kontinensről, így a társulat újra beállt 120-as tagsága mára több fele részben nem magyar művészeket jelent.

A tisztánlátás kedvéért: egy meghirdetett álláshelyünkre mintegy 700-an jelentkeznek, abból 690 külföldi. De egyáltalán nem vagyunk elfogultak a külföldiekkel, az az elvünk, ha egy helyünk van, két azonos tudású jelentkező közül a magyart választjuk, ez így természetes és helyes. Az elmúlt években egyébként az MTE végzősei közül 30 művésznek kínáltunk szerződést. A balett szerepe, jelentősége és előadásszáma az Operán belül egyértelműen növekedett, egyebek mellett ezért is volt Solymosi Tamás az első, akit 2011 augusztusában, megbízásomkor a miniszterelnök úr irodájából kijövet felhívtam. A miénk az egyetlen klasszikus együttese az egész országnak, sőt a nemzetnek (Kolozsváron van magyar Opera, de balett nincs), és aki valóban nyomon követi az MNB előadásait, láthatja a magyar művészek sztárrá emelkedését: Felméry Lili, Oláh Zoltán, Leblanc Gergely, Balázsi Gergő Ármin, Majoros Balázs, Földi Lea vagy Hangya Rita és magyar művészkollégáik rengeteget táncolnak, címlapokról mosolyognak, tévéműsorokba járnak, nyilatkoznak.

Az MNB vezetője az MTE-n zajló képzés elavultságával magyarázza az egyetemisták negligálását, pedig az itt végzetteket tárt karokkal várják Európa legjobb balettegyütteseiben.

Ókovács Szilveszter: Sosem kommentáljuk az MTE képzéseit, például több operai kollégánknak van ott is állása, az viszont tény, hogy van több olyan tantárgy, amely csak a mi iskolánkban, a Magyar Nemzeti Balett Intézetben (MNBI) felvehető. Amúgy nem tudom hirtelen, melyik balkáni kortárs együttest kellene világhírűnek értenem, de ez mindegy is. Ám azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy ne alkalmaznánk szívesen az MTE-n végzett magyar táncosokat, ha birtokában vannak a szükséges tudásnak: nincs a tütüre vagy a dresszre írva azután, hogy hol végzett, az MNBI-n pedig még hosszú évekig nem lesz végzősünk, hisz óvodásokkal és kisiskolásokkal kezdtük el a munkát, és ez még csak a harmadik esztendő. Ruip Katica, aki egy hete nyert aranyat a berlini Táncolimpián és előtte még néhány versenyen, nos ő is csak 12 éves, mestere az a Radina Dace, aki bár baltikumi, bárkit lehadar magyarul… Katica egy szem magyarként volt jelen Berlinben, és tényleg, mert a zsűriben sem ült senki magyar, ez tény. Viszont az is tény, hogy egyre kevesebben jelentkeznek az MTE-re. 

Évtizedekkel ezelőtt még 2-3000 jelentkezőből válogatták ki a legalkalmasabb gyerekeket, és a végzősök közül is kizárólag a legtehetségesebbek kaphattak szerződést az Operába, a többiek mentek más hazai színházakhoz, kortárs társulatokhoz. 2010-re száz alá csökkent a teljes felvételizői létszám, 2017-ben összesen 60-an jelentkeztek klasszikus balett szakra… Sokszor csak 3-5 művész végez, előfordul, hogy nincs köztük fiú, és az is, hogy nincs köztük magyar állampolgár, hiszen az MTE sok esetben jól fizető külföldiek képzését is végzi, mint a magyar felsőoktatás számos más intézménye – nem hinném, hogy emiatt bárki követ vethetne rájuk. Ilyenkor sem tud az Opera „magyart” felvenni, ha szerződést ajánl valakinek a végzősök közül. A képzési minőség javarészt az MNB egykori táncosain múlik, hisz hangsúlyozom, a klasszikus balettvilág közepe és széle is az Opera, ezt a drága és nagyon magas hozzáadott értékkel rendelkező műfajt csak a mi társulatunk űzi.

Solymosi Tamás balettigazgató úr maga is hosszú éveken át vitt osztályt itt, több ma futó magyar művész egykori mestere, rektorhelyettesként is dolgozott az MTE-n, tehát jól ismeri a viszonyokat. Másrészt pedig jó képzési módszerek révén is kevesebb eséllyel képezhető kimagasló színvonalú táncos, ha az alacsony jelentkezési szám miatt sekély a merítés, ez puszta matematika. Öt évig vártunk, aztán mi magunk is megnéztük, biztos nincs-e több potenciális balettnövendék Magyarországon? Az operaházi képzés elindításával lett, és az MNBI-ben ma 115 kisebb-nagyobb művészpalánta növekszik, akik közben rostálásokon is átesnek, ráadásul állami forrást egyáltalán nem használva, mert a képzés fizetős. Viszont itt minden adott az utánpótlás-neveléshez: termek, mesterek, pályájuk zenitjén járó művészek testközeli megfigyelése és a fellépés lehetősége is, hisz alig van olyan egész estés nagybalett, amelybe ne kellene gyerekszereplő. Reményeink szerint ezek a gyerekek lesznek azok, akik hamarosan visszalendítik balettegyüttesünk nemzeti összetételének ingáját – talán érti az Olvasó, miért fáj, ha egy oknyomozónak mondott cikkben ezt az önkéntes, éppen a magyar művészek kinevelésének érdekében vállalt feladatot, sőt annak közpénzt nem igénylő módját is sikerült ellenszenvesen, sőt nemzetellenesen bemutatni.

Solymosi Tamás az elmúlt években kiváló, díjak sorával elismert magyar táncművészek tucatjait rúgta ki, vagy hozta őket olyan helyzetbe, hogy végül kénytelenek voltak önként távozni. Mondvacsinált ürüggyel, alkalmatlanság, „alaki, kondíciós hiányosságok” okán távolítottak el számos kiváló táncost, köztük a Harangozó Gyula-díjas Túri Sándort és Macher Szilárdot, vagy Kozmér Alexandra primabalerinát. Az indoklások megalázóak és falsak is, amit a munkaügyi bíróság is eddig szinte minden esetben megállapított.

Ókovács Szilveszter: 1200 közalkalmazottunk van, többszáz szerződéses munkatársunk. Nem szívesen megyek bele nevekbe, de név nélkül mesélek pár dolgot. Ha valaki tartós túlsúlyt szed össze, a tornasporthoz hasonlatos klasszikus balettra alkalmatlan. Önmagát is veszélyezteti, sérülékenyebb, de másokat is tönkre tehet. A PS olvasótábora ismer olyan kiváló balettművészt, aki maga kérte igazgatóját, ne kelljen túlsúlyos balerinát emelnie, félti a gerincét. Amikor erre nem kapott pozitív választ, lemondta az előadást, és így tettek más fiúk is. A helyzet ilyenkor szép lassan megérik, és ha nincs változás hozzáállásban, kondícióban, lépni kell, mint minden munkahelyen. A klasszikus balett tényleg versenysport, ezt meg kell érteni, és ahogy a negyvenöt éves „tornászlány” kabaré, az Etűdök vagy a Hattyúk tava főszerepeiben is az volna. És ez nem a köznyelvi esztétikummal függ össze: az ideális balett táncos a színpadról tökéletes testalkatúnak tűnik, de egészen közel lépve ezek a művészek konkrétan nagyon vékonyak, légiesek, különben se grand jetée-t, se sou de basque-ot ugrani nem tudnának, emelni se lehetne őket.

Ha valaki az utcán jól néz ki, balettszínpadra még simán lehet túlsúlyos, más-más a csontsűrűség és a magasság is, és ide másképp izmos artisták vagy néptáncosok testalkata sem felel meg. Szomorú tény, hogy ezzel kapcsolatban Pilhál Tamás cikkében egy minimum húszéves fotó illusztrálja balettművészek mai állapotát, de az is érdekes kérdés, hogy egy balerina, akit már két másik balettigazgató is eltávolított ugyanezen probléma miatt, vajon szavahihető-e? És szomorú ténynek ott van az is: Magyarországon a munkaügyi bíróság egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy a táncosoknál a tapasztalatszerzés mennyisége sem válthatja ki a test öregedésének tényét, ami a klasszikus balett világában sajnálatosan rövid idő, és negyven éves kor környékén gyakorlatilag alkalmatlanná teszi őket a színpadi szereplésre. Manapság sokan hajlanak arra, hogy a biológia törvényszerűségeit elmismásolják (gondoljunk csak az 1-es, 2-es szülő abszurd megfogalmazásra), vagy épp eltagadják azt, hogy a testnek is van rendelt ideje, képessége (a szülőképes kor sem tolható ki a végtelenségig).

Ezek a determinációk a balettpályára is érvényesek, amit fiatalon és légiesen még könnyű elfogadni, később azonban a művészektől intelligenciát és realitásérzéket követel. Arról nem is beszélve, hogy egy táncos, aki már nem képes arra a teljesítményre, mint tíz évvel korábban, az egész társulatot demoralizálhatja, hisz a gyakorlatokat végrehajtani sokszor már képtelen vagy csak nehezen tudja, akár kényelmetlenül is érezheti magát emiatt. Ül a rúd alatt, kitűzést közös érdekből – úgy értem, saját és a társulat egészsége, a szakmai minimum, valamint a közönség elvárása miatt – alig kap, és igaz, hogy alacsony az alapfizetése, de nem is csinál érte jóformán semmit. Ha pedig mégis balettelőadásra tűznénk ki – és valami furcsa dacból a teljesen lehetetlen küldetést mégsem mondaná le –, ugyanaz a kommentelő szórná ránk az átkokat fizető nézőként, aki most, a megjelent cikk által súlyosan deformálva sürgeti a vérpadot. Ez a helyzet tehát senkinek nem jó. Mivel többekkel megegyeznünk nem sikerült, a felajánlott balettmesteri állásokat nem fogadták el, kénytelenek voltunk szakmai alkalmatlanságra hivatkozva, de a törvény által lehetővé tett módon, minősítések alapján elbocsátani (2011 előtt ezt nem vették komolyan, a kötelező minősítés mindenkinek kiváló pipával járt).

Az állami járadékrendszer csak 25 éves szolgálati idő után érhető el az MNB táncosának, és 20 évre nem sikerült leszállíttatnunk a jogosultságot, pedig az lenne fair. (Sőt, igazából már a járadék, mint olyan megtartása sem volt egyszerű évekkel ezelőtt, amiben – és ezt csak szűk kör tudta eddig – Solymosi Tamásnak elévülhetetlen érdemei voltak az akkori Miniszterelnökséggel zajlott tárgyalásokon.) Mi igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni e nehéz élethelyzetben lévő művészeinkért: most saját hatáskörben elindítunk egy kísérleti programot: 2019 október elsejétől, aki leszolgálta a 20 évet, Opera Nagykövetté minősül át, és utolsó társulati éveit oktató-ismeretterjesztő munkával tölti. A megfelelő jogi konstrukciót keressük ehhez, hisz egy munkáltatónak foglalkoztatási kötelme is van, és a teljes, 25 éves szolgálati időnek a balettművészi munkaköri leírással kellene egybecsengenie. Remélem, sikerrel járunk. Addig viszont ott állok a bíróságon, és amikor azt kérdem: Bírónő szívesen ülne-e arra a repülőre, amelynek pilótáját rég nem szűri senki, hisz úgyis olyan régóta repül már, egyre csak kiválóbb lehet? – nincs válasz. Végül is, miért nem táncolunk öregségi nyugdíjig? És miért nincs a Fradi kezdőben ma is Nyilasi Tibor?!

Solymosiék nem hosszabbították meg az együttműködési szerződést az egyetemmel (MTE, korábban főiskola), viszont konkurens iskolát hoztak létre az Operában, ahol pénzért képzik a leendő balettosokat.

Ókovács Szilveszter: Erről már volt szó. Az évek során a szerződéses megállapodás egyre inkább a főiskola érdekeit vette figyelembe, egyre nagyobb költségeket hárított az Operára. Nem sikerült megállapodni, Szakály György akkori rektor olyan feltételeket szabott, amelyek erősen akadályozták gördülékeny és költségkímélő közös munkát, végül próbálni és előadást táncolni sem értek már rá a növendékeik, több felkérést statisztaszerepnek minősítve utasítottak vissza. Mivel a helyzet nem változott, Solymosi Tamás felvetése nyomán és követve a világ nagy operaházainak, együtteseinek gyakorlatát, létrehoztunk egy saját, csak magyarokat foglalkoztató balettiskolát – valójában visszaépítettük, hisz a szovjetizálás részeként vették el anno az Operától saját balettképzését, pedig elég logikus, hogy ha klasszikus táncos csak egy helyen kell, akkor a képzést is el tudja végezni az intézmény.

A mi iskolánk, az MNBI növendékei lesznek 10-12 év múlva a magyar táncosokkal visszabővülő MNB sztárjai és kartáncosai, az MTE alkalmas és maradni hajlandó végzőseivel karöltve. Így, együtt van esély, hogy újra dominánsan nemzeti összetételű balettünk legyen, kevesebb kiváló külföldi közreműködővel. Amíg azonban e két képzési helyről nem tudunk kinevelni megfelelő számú és minőségű tehetséget, a külföldiek számára is muszáj, hogy nyitott legyen az MNB kapuja, hisz mi az európai élvonalban játszunk, és a közönség miatt sem válhatunk A tanú „magyar narancsává”. Megjegyzem, mintha a sporton ugyanezt a szemléletmódot nem kérné számon senki – és mielőtt megkapom a klubcsapat – nemzeti tizenegy dilemmáját kérdésként, aláhúzom: a magyar klasszikus balettben nincsenek klubcsapatok, spiccen csak mi táncolunk. Klubcsapat vagyunk tehát, de koronás címerpajzzsal a mezen.

A táncpróbák ma már angolul és oroszul folynak, a próbarendet is angolul írják ki először, mintha nem is Magyarországon lennénk. A Nemzeti Balett a külföldi turnéin sem a magyar kultúrát, hanem külföldiek műveit népszerűsíti.

Ókovács Szilveszter: Nem meglepő, hogy ez az állítás is hamis. A próbacédulán először minden magyarul szerepel, de az tény, hogy hál’ Isten, angolul nálunk mindenki beszél. A nagy balettopuszok jogtulajdonosai mindig delegálnak betanító mestert, ő rostálja a szólistákat és a kartáncosokat is, ő vezeti a próbákat, és mivel külföldi, nem tudhat magyarul. Nem tudom, érthető-e: egy kurrens darab csak úgy kerülhet ide, ha a jogtulajdonos koreográfusa személyesen válogathatja ki a szereposztást. Azt tehát Solymosi Tamás vagy bármely más, nagypályás balettigazgató nyakába varrni, hogy nincs helyi erő, mondjuk, egy Kylián-mű adott szereposztásában, egyszerűen nonszensz – de hál’ Isten azért is az, mert nem volt ilyen: az inkriminált darabban (Falling Angels) Boros Ildikó, Földi Lea, Kelemen Ágnes és Hangya Rita is felléptek, három külföldi művész mellett. Viszont biztosíték valóban nincs, csak a magas nívó, a szüntelen szorgalom, elhivatottság, fejlődés, koncentráció, szerencsés sérülésmentesség.

Ez ilyen világ, a tánc és a zene (meg a képzőművészet – emlékeznek a most megvett holland festményre? -, a sport vagy a cirkusz) olyan artisztikus területek, ahol nem az anyanyelv számít, itt még a művek címeit is angolul adja mindenki, közben meg a balett alapelemei miatt a napi gyakorlat francia keveréknyelvvel megy. De ez ne fájjon senkinek, mert a magyar táncművész ettől nem felejt el magyarul, épp fordítva, a nálunk élő, itt lecövekelt külföldi (szinte kivétel nélkül európai) táncos viszont elkezdi beszélni a magyart. És ha igazán büszkék vagyunk azokra a magyarokra, akiknek sikerült híres külföldi együttesekhez szerződniük, szólistaként nagy karriert csinálniuk, akkor nem lehetünk szűkkeblűek egy olasz, orosz vagy ukrán művésszel sem, ráadásul képzésüket nem a magyar államnak kellett fizetnie. A speciálisan képzett balettművész mindenhol a társadalmi elit tagja, ezt is szeretném leszögezni, hogy aki itt vesz lakást, szül gyereket, járatja őt magyar óvodába, adózik, költi a fizetését, ide utaztatja a családját, az Magyarország „nagykövete” lesz egy életre – kivéve, ha kivételes otrombasággal nem kezdik el lekülföldizni.

Az említett eset valójában nem nyáron történt, hisz akkor mindenki szabadságon van, hanem januárban: ekkor kilógatni a magyar trikolórt az ajtóra, mondván, közeledik augusztus 20., mindenki hülyére vétele, beleértve évekkel később az újságírót is. És ha a szomszéd öltözőből még a pultot is kiviszik, hogy a kazah prímabalerina ne tudja használni, a saját öltözőjüket pedig aposztrofálják, hogy „Az utolsó magyar öltöző”, az megengedhetetlen. Milyen érzés lenne ez fordítva, egy magyar művészt így kitaszítani, mondjuk, a párizsi társulatból? Egyszerűen tudomásul kellene venni, hogy az opera és a balett nemzetközi világ, ahol nincsenek nyelvi vagy nemzeti bilincsek, és mégsem hazaárulás – és ha valaki ezt pontosan érti, tudja, mégis kampányba kezd, az szándékkal árt, és nálam ez már másik kategória. Egyébként szomorú végignézni, hogy rendre a képességek és az idő múlásával, a riválisok és a testsúly gyarapodásával egyenes arányban fejlődik ki a renitencia… Szeretném, ha mindenki világosan értené, hogy az ilyen külföldiző heccparádék csakis pénzről szólnak, pozícióról és hiúságról, egyvalamihez pedig egészen biztosan nincs semmi közük: a magyar adófizető közönség, a PS-olvasó minél magasabb színvonalú művészi szolgálatához, és azon keresztül a Magyar Nemzeti Balett presztízsének, végső soron pedig Magyarország megbecsültségének növeléséhez.

Az MNB arra hivatkozik, hogy más országokban is sok a külföldi a nemzeti balettegyüttesekben, de ez sántít, mivel kevés ország büszkélkedhet a miénkhez hasonló nagy múltú és világszínvonalú táncosképzéssel, és amelyik igen, az előnyben részesíti az otthon végzetteket a külföldiekkel szemben.

Ókovács Szilveszter: Mielőtt valaki ilyen sommás kijelentést tesz, illene elmélyednie a műfajok történetében. Münchenben például többszáz éve játszanak operát, balettet, Londonban is, tehát régebben, mint nálunk, mégis nemzetközi együtteseik vannak. De mesélhetek arról is, miként sikerült a pesti Opera (Nemzeti Színház) táncegyüttesét anno egy olasz mesternek megalapítania, miért írt Erkel Ferenc nagy nemzeti opuszunk, a Hunyadi közepére új áriát magyarul egy francia hölgy számára, miért nem vállalták magyar karmesterek Bartók operaházi műveinek bemutatóit, csak történetesen olaszok. És hogy miért féltették ugyanezek, az ominózus cikket írató körök Solymosi Tamástól a „mi Diótörőnket”, amelyet 1950-ben egy szovjet házaspár koreografált – és itt szándékosan mondok szovjetet, mert az MTE mai, ugyan nem táncművész, de legalább kiváló történész rektorának gyűjtéséből tudom, hogy Vaszilij Vajnonenék ideológiailag is sokat tettek a magyar balettosok féken tartásáért, Rákosira pislogva…

Keverednek dolgok rosszindulat és féltékenység miatt. Szerintem például az együttesek tisztán nemzeti jellegének halványulása kapcsán az ok teljesen máshol keresendő: a globalizációban. A gazdag Nyugat már nem akar alsó hangon tíz évet feccölni olyan pályába, ahol elég egy rossz lépés, és vége a világnak, hiába a rengeteg készülés, a feladott gyerekkor. Egyre inkább jellemző, hogy külföldieket alkalmaznak, már a Párizsi Operaház együttesében is jelentős számú nem francia születésű szólista található. A Bécsi Állami Operaház balettjében pedig tán egy kezemen megszámolhatom az osztrák táncosokat, ők ezt elengedték, ellentétben velünk. Mondom, ma még mi is inkább ide tartozunk: százszor könnyebben megy a gyerek kommunikáció szakra, mint a Táncművészetire – és ez sokkal kényelmesebb is. Keleten viszont még mindig hatalmas a műfaj presztízse, kitörési csatorna ez a kelet-európai síkság bármely államában, és pompásak az iskoláik, ez az igazság. Tanulnunk kell tőlük és beruházni a magyar fiatalságba, hajrá MTE és MNBI, azonban addig átmeneti idő van, s ezt kiváló balettprodukciókkal kell lefedni.

2010 óta nagyjából húszan távoztak maguktól a társulattól, egy mellőzött balett-táncos ugyanis megalázóan keveset keres, ráadásul lelki törést okoz nekik, amikor külföldről szerződtetett táncosokkal helyettesítik őket.

Ókovács Szilveszter: Magyar is ment el, külföldi is, fluktuáció mindenhol van. Ok sok lehet, akár magánéleti is, az viszont konkrét probléma az egész művészeti szférában, hogy a fizetésemelések effektíve elmaradtak. Az Operában 16 éve nem volt mód az alapbér emelésére. Nem igazgatói döntés, az év elején lehívható összeg egész egyszerűen nem ad erre mozgásteret. Az alapfizetés tehát a csúcsintézményi jelleghez képest igen alacsony, de az aktív táncosok számára előadásokhoz kötött illetményelemeket (spielpénz, dicséret=prémium) ki tudtunk szorítani, ami jelentősen megnövelheti a jövedelmüket. Aki viszont lusta, nem gyakorol eleget vagy nem figyel oda a testére, netán kevésbé tehetséges, értelemszerűen kevesebbet is visz haza – de nyáron is ez van mindenki számára, csak alapbér, hisz nincs előadás. Ahogy a fociban, a balettben is van kispad, rangsor.

És újra mondom: bárcsak minden külföldi úgy integrálódna, ahogyan a Magyar Állami Operaház balettművészei, akik akkor is ennek az országnak szereznek dicsőséget, amikor New York közepén, felhólyagosodott lábbal, megterhelt ízülettel táncolják a Magyar Gálaesten a Palotást vagy épp – a bécsi Staatsoperben működő – Lukács András darabját, amelynek zeneszerzője különben amerikai. És ugyanígy tettek ám az ungvári fűtetlen tornacsarnokban is! Sőt, igen: az is a magyar kultúra diadala, ha a mai világ közepének közepén, a Lincoln Center Koch Színházában négy magyar opera előadása után egy eloroszosodott francia darabját kanadai hölgy verziójában, francia komponista muzsikájára ukrán és magyar művész táncolja: mert Magyarország képes ezt világszínvonalon kiállítani, ehhez minőségi zenekart, karmestert biztosítani, és máskor mindig Budapestre kell jönni ezért az élményért, hisz itt élünk, itt tanítunk, itt táncolunk. Magyarország a jelenleg soknemzetiségű MNB hazája is, és ennek a hazának a turistamágnese.

De engedjen meg egy utolsó mondatot. Solymosi Tamás a szakmai stábja élén mintaszerűen és feltűnő eredményekkel vezeti a Magyar Nemzeti Balettet. Minden bizonnyal nem hibátlanul, 8 év 8000 döntését tekintve, viszont mintaszerűen. Nem engedem őt alpári módon kikezdeni, mindig ki fogok állni érte, bármennyire is nem divat ez mifelénk. Nem engedem, hogy a Dancing Time magazin hosszú, fényképekkel tűzdelt életrajzi cikkét félrefordítsák (nem nyertes perekről, hanem ügyekről beszél, amelyekkel az együttes nyer), és azt sem engedem, hogy a méretes támadó cikkből kimaradhasson az ő nemzetközi pályafutása. Hogy Érdemes és Kiváló Művész, hogy szólistája volt az American Ballet Theaternek (New York), az English National Ballet-nak (London), Het National Ballet (Amszterdam), a Bécsi Állami Operának – és természetesen a Magyar Államinak is, húszéves szólópályája alatt folyamatosan. Hogy az elmúlt 8 évben 12 magyar koreográfus 21 hosszabb-rövidebb alkotását táncolta el az együttese! Tamás példás életű vezető, művész, családapa és az általam ismert legmagyarabb emberek egyike, akinek feladata van, 2023 nyaráig még egészen biztosan. Most írt egy sms-t: Ecseki Ágota végül aláírt hozzánk, Stockholmból tér haza, szeptembertől a Magyar Nemzeti Balettban táncol. Ennyi.

Fotó: Horváth Péter Gyula