Gerlóczy Márton legújabb, Mikecs Anna – Altató című regénye az eddigi életmű ismeretében meglehetősen szokatlannak tűnhet, ám annál több meglepetést és érdekességet tartogat. A család múltjáról, hatásokról és a reményteli folytatásról is kérdeztük a szerzőt.
AYHAN GÖKHAN- 061.hu
Szerteágazó, több ismert embert felvonultató családodból sok szereplőnek kijárt volna egy regény. Te a nagymamád történetén keresztül tárod fel a családod történetét, eléggé rendhagyó módon. Miért rá esett a választás?
A családomból sokan neveltek engem, de közülük a legtöbbet nagymamámnak, Jékely Mártának köszönhetek. Ő éppen emiatt, a nevelésre fordított energiák miatt nem lett ismert ember. Természetesen akkor is megcsináltam volna ezt a regényt, ha nincsenek ismert emberek a családban, sőt, a regény középpontjában azok a háttérszereplők állnak, akik az ismert embereknek a karrierjük kiteljesedéséhez szükséges nyugalmát biztosították, vagy éppen megszülték, felnevelték őket. Már akit fel lehetett nevelni egyáltalán. Mikecs Anna 1946 nyarán, három és fél éves korában hunyt el. Vele jártam be a múltat.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Korábban megjelent könyveid mind stílusukban, mind pedig témájukban eltérnek a mostani regénytől. Milyen indíttatásból kezdtél neki, és miért pont most jött el a családtörténet megírásának az ideje?
Nem most jött el. 2010-ben kezdtem bele a könyvbe, folyamatosan dolgoztam rajta más munkáim mellett. Távolságot akartam tartani. Úgy mondanám, nem én írtam ezt a regényt, hanem megírtam ezt a regényt az ő hangjukon, megírtam ezt a regényt, amit nekik, nagymamámnak, dédanyámnak kellett volna megírnia. Ez egy időigényes, nem túl egyszerű munkamódszer, mert egy óriási archívum megismerése, átlátása és magabiztos kezelése szükségeltetik hozzá. Ahhoz, hogy ki tudjam vonni magam és háttérbe tudjam szorítani a hangomat, azt a döntést hoztam meg, hogy a regény ott ér majd véget, ahol megszületik az első gyermek a mi generációnkból, a bátyám. Ezzel pedig természetesen nyitva is hagyom a történetet, illetve folytathatóvá teszem. És folytatni is fogom.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Hogy látod, a családtörténet alakulása, a bukások, sikerek, tévutak visszaköszönnek a saját életedben, az alkotói pályádon? Egyáltalán: hol helyezed el magad ebben a nagy családban, mennyire állsz a hatása alatt?
Az én történetem éppen zajlik, nehéz elhelyeznem, nem tudom, hogy szükséges-e egyáltalán. Majd elhelyezi az unokám. Természetesen szándékomban áll foglalkozni vele, hogy ki és mi vagyok, miből lettem gyúrva, mit gondolok magamról és ezzel szemben mi a valóság, úgymond az éppen aktuális valóság. Az én történetem nagyon kacifántos, az az apák története, de már elkezdtem dolgozni az analízis előkészítésén, és nagyon elszánt vagyok, hogy a lehető legőszintébben és a legmélyebbre ássak. Az alkotói pályámon egy valami biztosan visszaköszön a családom tagjainak alkotói pályájáról, az pedig a pályát kísérő közösségektől való irtózás.
Az írótársadalom nem egy közösség? Ebből azért alkalomadtán kiveszed a részed…
Nem vagyok tagja semmilyen írószervezetnek, szökőévente egyszer találkozhatsz velem könyvbemutatókon, még a saját könyvbemutatómra sem szívesen megyek el. Ennek természetesen meg is van az eredménye. Úgy szoktam mondani, hogy a díjaimat felsorolni is nehéz.
Az, hogy egy női alakba bújtál és rajta keresztül mesélted el a dolgokat, nem gátolt egyes jelenségek megfogalmazásában? Röviden: nem szorított korlátok közé a női nézőpont?
A nézőpont, a kicsi árnyék barangolása nem női nézőpont, hanem a női nézőpontokban való barangolás. Számomra pusztán szerkesztői munka, mert én szövegekben kalandoztam, itt-ott felszedtem ezt-azt, és megkerestem a helyüket az egészben, a vázban, amit nagyon nehéz volt felépíteni.
A regény megírása előtt a családodról kialakult kép nagyban változott a regény megírása után?
Természetesen. Leginkább abban változott, hogy a tudás és ismeret birtokában már nem csak egy regényt tudok ebből magabiztosabban felépíteni, hanem a tudatom vizsgálatához szükséges modelleket is, amikből aztán dolgozhatok.
Fotó: Horváth Péter Gyula
A regényben feltűnő és sorsukat bátran vállaló nőalakoktól tanultál valamit?
Azt tanultam meg tőlük, hogy mindent tőlük tanultam.
A könyv fülszövegét a Jékely Zoltánnal jó kapcsolatot ápoló Lator László írta. Tőle kaptál a regényben hasznosítható információkat, a vele folytatott beszélgetések befolyásoltak egy-egy szövegrész kidolgozásánál?
Azután kerestem meg, hogy elkészült a regény. De azért a kéziratban kiszúrt pár hibát, tehát segített is, illetve, miután olvasta, megerősített abban, ami az indítékom, a célom volt, mert bár jól ismerte a családot, Mártáról nem sokat tudott, és örült ennek az új perspektívának.
Milyenek az eddigi visszajelzések? Hallgatsz az olvasóid észrevételeire?
Ez a könyv sok embernek fontos. Igyekszem rájuk gondolni, amikor a könyv fogadtatására gondolok, abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy idővel méltó helyére kerül majd. Maradjunk ennyiben.
A családregény ezzel a könyvvel lezárult, vagy egyszer majd Gerlóczy Gedeon regényét is megírod?Nem sok közöm van Gerlóczy Gedeonhoz. Belőle nem vagyok gyúrva, nem az a család nevelt, nem szivárgott le hozzám a véren kívül semmi sem. Noha az apákról szóló regény készítése során lehet, hogy ennek majd épp az ellenkezője derül ki.