Bábok álma: embernek lenni – Öt emlékezetes Stanislaw Lem-filmadaptáció

Bizonyára nem véletlen, hogy Stanislaw Lem életművéből csak kevés filmadaptáció készült, közülük a legtöbb ráadásul mozivászon helyett a képernyőn próbált szerencsét. Büszkén mondhatjuk, hogy mi magyarok élen jártunk a lengyel sci-fi írólegenda műveinek filmre vitelében, legutóbb Pálfi György (Hukkle, Taxidermia) esett neki Lem egyik leghíresebb munkájának – az eddigi visszacsatolások alapján több mint kevesebb sikerrel. A magyar művész sci-fi e heti bemutatója apropóján listába szedtünk öt olyan (így vagy úgy, de mindenképpen emlékezetes) filmalkotást, amelyet Stanislaw Lem alkotásai ihlettek.

061.hu

A holtak bolygója (Der Schweigende Stern, 1960)

Lem már a negyvenes évek közepétől számos verset, novellát és tudományos esszét írt, ám ezek az Ember a Marsról című 1946-os regényével együtt csak újságok hasábjain jelenhettek meg, mivel nem feleltek meg a sztálinista rezsim elvárásainak. Első könyvében Lem arra kényszerült, hogy több korábbi munkájához hasonlóan utalásokat tegyen a kommunizmus dicső jövőjét illetően, az ifjúsági sci-fiként számon tartott Asztronauták 1951-ben jelent meg. (Lem később primitívnek nevezte a művét, mindenesetre a megjelenésekor döntötte el, hogy az írói pályát választja.) A regényből készült mozi igazi kuriózum, hiszen ez volt az egyetlen NDK-s alkotás, ami az Egyesült Államokban közismert és viszonylag sikeres lett. A Kurt Maetzig rendezte film sztorija szerint a tudósok arra jutnak, hogy a szibériai Tunguzka pusztulását valójában nem egy aszteroida, hanem egy Vénuszról érkezett idegen űrhajó becsapódása okozta, ám a Nap-közeli bolygón semmi jel nem utal az élet, pláne egy fejlett civilizáció jelenlétére. A Föld népei így hát űrhajót küldenek a planétára a rejtély felderítésére, odaérkezve a nemzetközi legénység pedig igen fura jelenségek sorát észleli… Az ideológiai fricskák, hirosimai utalások persze nem csúsztak át az amerikai rostán, a tengerentúli verzióban húsz percet kinyestek a Kurt Maetzig rendezte eredetiből, és több változtatást is eszközöltek, például megváltoztatták egyes karakterek nevét és nemzetiségét.

Solaris (Szoljarisz, 1972)

Ahogy a filozofikusabb hangulatú sci-fi filmek csoportján belül az Űrodüsszeia, úgy a Solaris is egy szerzői hangot megszólaltató rendezőhöz, az európai modernizmus egyik legkiválóbb alakjához, Andrej Tarkovszkijhoz köthető, aki korántsem lelkesedett a science fiction műfajért. Ennek ellenére mégis Lem regényéhez nyúlt, ami a valóban jelen lévő filozófiai tartalom mellett azért bőven tartalmazott tudományos igényű fejtegetéseket is. Tarkovszkij pedig ezekkel küzdött meg az adaptáció során: célja az volt, hogy a Solarist felszabadítsa a sci-fi külsődleges, látványos fantasztikumától, és a hangsúlyt teljes mértékben a lelkiismeret megelevenedésére, vagyis a gondolati tartalomra és az emberi lélek vizsgálatára helyezze. Ez t sikerült is neki, hiszen – bár a regény alapvetően tudományos szempontból közelít az ember bűntudatának kivetüléseit materializáló tudatóceánhoz – a Solaris c. könyv is valamilyen szinten enigmának, emberi ész által fel nem foghatónak tekinti a rejtélyes bolygót, aminek kutatóállomására a főhős, Kris Kelvin utazik. A forgatókönyv jelentős része a Földön játszódik (noha a regény csak az emlékek tekintetében). Lemnek természetesen nem tetszett a könyvtől számos ponton eltérő filmes verzió, Tarkovszkij műfaji destrukciós kísérletét ekképp kommentálta: „nem a Solarist csinálta meg, hanem a Bűn és bűnhődést”. Steven Soderbergh 2002-ben szintén feldolgozta a regényt, illetve Tarkovszkij művét George Clooney-val a főszerepben, a filmből azonban hiányzik a lélek.

Pirx kalandjai (1972)

Lemnek a Pirx pilóta kalandjai című novellafüzére alapján készült ötrészes, epizódonként közel egyórás és roppant alacsony költségvetésből összekalapált tévésorozatot a színházi szakember Kazán István és a hazai kísérleti televíziózás úttörője, Rajnai András rendezte. A jelenteket korabeli bluebox technikával vették fel, vagyis a kék háttér előtt felvett eseményeket utólag helyezték más környezetbe. A különböző háztartási masinák és a technikai trükkök ma már megmosolyogtatók, sőt, őszintén szólva, a kozmoszban lebegő, felnagyított citromfacsarók, kotyogós kávéfőzők és a Kozmikus Kamara előtt parkoló matchboxok már a maguk idejében is röhejesek voltak, a harsány kacajban és megüvegesedő tekintetben mérhető élvezeti értékük azonban csak emelkedett az elmúlt évtizedekben. A főszereplő pilótát Papp János, szerelmét Sunyovszky Szilvia alakította, Szakácsi Sándor a sorozattal tudta le élete első tévés munkáját. Egy-egy részben számos, akkor már ismert vagy azóta ismertté vált színész is feltűnt, akire nem pont a Pirx kalandjai-ból emlékszünk: Sáfár Anikó, Básti Lajos, Blaskó Péter, Fülöp Zsigmond, Izsóf Vilmos, Márkus László, Sinkovits Imre, Szilágyi Tibor, Tordy Géza, Ujlaky László, Zenthe Ferenc. A sorozat válasz volt a nyugatnémet Orion űrhajóra, amiPapp János szerint semmivel sem volt jobb a Pirxnél, sem történetben, sem kivitelben.

Robotokkal a Szaturnusz körül (Test pilota Pirxa, 1979)

A Pirx pilóta kalandjai című novelláskötet a magyar sorozat után pár évvel, 1979-ben egy egész estés filmet is ihletett, a lengyel–orosz koprodukcióban készült Test pilota Pirxa 1979-ben nagydíjat nyert a tudományos-fantasztikus filmek trieszti fesztiválján. Az orosz anyanyelvű színészekkel, a lengyel Marek Piestrak által jegyzett alkotás amolyan “három az egyben” mozi. Ambiciózus vállalkozás a rendezőtől, hogy a KGST-közönséghez igazítva megpróbálta reprodukálni az olyan kultikus űrfilmek sikerét, mint a 2001 Űrodüsszeia meg a Csillagok háborúja, miközben a gondolati tartalmakról sem kívánt lemondani. A bevezetés 1931-es nevezetes Frankenstein-filmjét idézi, és a robot-dilemmára épülő sztoriban a teremtői ellen forduló műember meg a Gólem történetét sem nehéz felidézni, a feldolgozás azonban elhasal a konkrét történeten átszűrődő filozófia kibontásában. Van helyette rockzenére pattintott autós-helikopteres üldözés, diszkójelenet cicivillantással, a párizsi épületmonstrumok között rögzített külső felvételek keveredése a fosbarna műbőrös-intarziás mélyszovjet enteriőrrel, és persze maga az android-szabotázst meghiúsító Pirx, a komcsi szuperhős.

1 (2009)

Ma sem egyértelmű, hogy bátor vagy botor dolog volt-e a többnyire magyar filmek látványtervezésében jeleskedő Pater Sparrow-tól (Verebes István  fia, Zoltán), hogy elsőfilmes rendezőként Lem egyértelműen filmre vihetetlen esszéjére, Az emberiség egy percére vetett szemet. A történet szerint amikor egy titokzatos zarándok felbukkan egy könyvesboltban, az üzlet összes kötete átváltozik egy 1 című, az emberiség egy percét leíró könyvvé, ami beindítja a paranormális tevékenységeknek álcázott csalásokra szakosodott rendőri ügyosztály, a Valóságvédelmi Hivatal sztárügynökének nyomozását. Lem fiktív recenziójából és a filmből is kiderül, hogy a mindentudás kötetéről van szó, amely számok és statisztikai táblázatok formájában mutatja be az emberiség egy percét. Mivel az adatok befogadása túl van a felfogóképesség határán, a világ egésze nem ismerhető meg egyszerre, ám az agyban felszívódó információ legalább részleteiben átélhetővé teszi a valóságunkon túli, nem túl vidám valóságot. Az egyik könyv kikerül és komoly zűrzavart okoz, de nem a tartalma – hiszen senki sem olvas, vagy ha olvas, nem érti -, hanem a megmagyarázhatatlantól való félelem. Sparrow  paranormális krimibe ágyazott alkotása a kiválóan kidolgozott filmvilág, a lenyűgöző vizualitás és a színészek (Mucsi Zoltán, Sinkó László, Mácsai Pál, Kerekes Vica) remek alakításai ellenére is törvényszerűen elhasalt, hiszen a rengeteg adat és a hömpölygő létfilozófia éppoly befogadhatatlan a néző, mint Lem és Sparrow teremtményei számára.

Kép: Test pilota Pirxa

 

2018-12-25T07:27:48+01:00 2018. december 23.|