A lemezbörze az ahol, használt bakeliteket adnak borsos áron. Persze, ennél azért több is: veterán találkozó. Ötszáz négyzetméteren összejött mindenki, aki üzemszerűen foglalkozott a poppal, akkor, amikor még a magyar nemzeti össztermék meghatározásánál a konzervipar és az alumínium gyártás mellett a rock and roll is tényező volt.
PZL- Nullahategy
A lemezbörzék a mai napig visszaadnak valamit abból az idillből, amit a Múzeum körúti, foszló stukkós kapualjban éreztünk 1979 körül, amikor a Pink Floyd német nyomású The Wallját annyiért vehettük meg, amennyibe egy Levi’s farmer és egy Adidas Gazelle tornacipő került együtt. Aki itt keres valamit az a gyerek – és kamaszkora elveszett kincsét kutatja, egy olyan albumot, amit elcserélt, de aztán megbánta, hogy eladta, vagy csak vágyakozott rá a Dob utcai lemezboltban, de végül csak átmásoltatta egy TDK-ra száz forintért.
A börze szóról vagy a Tévébörze című műsor jut eszünkbe Pomezsánkszy György csillogó tekintetével, vagy a velúrszagú újpesti bőrgyár, és az utóbbi években már a csillogó fekete lemezek is. A lemezbörzéken lassan két évtizede szinte mindig ugyanazok a vinyl junkyk tűnnek fel, ugyanazok adják a lemezeket, ugyanazok veszik a cuccokat, tehát az az újságírói fordulat, mely szerint „divat a bakelit”, értelemszerűen nem igaz. Viszont az tényleg beszédes, hogy a Média Marktban már van bakelit gondola, és ezeken a polcokon folyamatosan cserélődik a választék.
Viszont börzézni továbbra is szubkulturális élmény, csak a beavatottak tudnak a dologról. Mivel itt jórészt a hatvan felé járó bakelit bajtársak adják a törzsgárdát, alapvetően progresszív rockra épül egy-egy árus gyűjteménye, illetve a jazz és a blues-rock is szépen hasít. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból azonban mindig Led Zeppelin lemezekből láthatunk a legtöbbet, viszont vannak eladók, akik kizárólag “Beatles és vidéke Áfész” anyagokra szakosodtak. Ami ezúttal is meghökkentő volt: alig volt punk, new wave, szintipop és heavy metál. Viszont meglepő, hogy milyen masszív a jelenléte az italo diszkót bakeliten gyűjtők szabadkőműves páholyának.
Persze, aki Deep Purple-re és Black Sabbathra vadászik, bármikor kilőhet néhány alaplemezt, de a Sabbath-portfólió jórészt a Dio-korszakkal (Heaven and Hell, Mob Rules) véget ér.
Természetesen a zuglói vásár nem hasonlítható össze a tényleg mega szóval jellemezhető utrechti börzékkel, ahol több ezren is megfordulnak, de megnyugtató, hogy nekünk is van évente néhány bakelit búcsúnk, saját szentjeinkkel, és olyan bűnbocsátó céduláknak is felfogható kis csodákkal, mint a német nyomású Omegák, csehszlovák Zalatnay Sarolták, és a spanyol Piramis lemezek.
Itt minden szabadáras, az angol és német nyomású Led Zeppelin és Rolling Stones vagy éppen Pink Floyd LP-k 5000 forint körüli árakon mozognak, de aki magyar nyomású LGT-t akar, az kábé 1000 forintos átlagáron hazaviheti. Ha abból indulunk ki, hogy egy Loksi CD usszkve 3000 forint körül kapható, akkor egyharmad áron megszereztük, ráadásul ha szerencsénk van, egy első kiadást, aminek értelemszerűen jobb is a hangzása. Apropó, hangzás. A bakelit elsősorban vallás, hit abban, hogy az analóg sound élőbb, melegebb, élményszerűbb, mint a digitális hangkép. És másodsorban rituálé, úrfelmutatás a házi oltáron, ahol a barázdákba a rock and roll pogány rúnáit vésték.
A cikkben használt képeket a szerző készítette.