A mozinézők és kritikusok többségéhez hasonlóan mi is csalódtunk Darren Aronofsky múlt héten bemutatott anyám! című filmjében, szomorúan vettük tudomásul, hogy a szimbolikus fogalmazásra hajlamos,  de a nézőkkel eddig kíméletes sztárrendező mondanivalója ezúttal elveszik a metatér sűrű ködében. A zseninek mondott Aronofskynak ez az első mellényúlása, arra azonban nincs garancia, hogy az utolsó is egyben. Feltűnése előtt már számos kiváló rendező harcolta ki magának, hogy a saját útját járja, mások a filmstúdiók robotosaiként építgették tovább karrierjüket. Heti filmes összeállításunkban mindkét pályaívre hozunk példákat. Olyan hollywoodi rendezőóriások közül válogattunk, akik mesterművek sorával bizonyították nagyságukat, életművük mégis hemzseg a középszerű vagy egyenesen hitvány alkotásoktól. 

MAPET – nullahategy.hu

Ridley Scott

Noha végigtekintve az életművét Scott filmjeinek színvonala igencsak hullámzó, ráadásul jó ideje nem mázolt a mozivászonra ifjabb korában elkövetett mesterműveihez mérhető alkotást, a brit rendezőt hiba volna leírni – és valljuk meg, kevesen is teszik. Azt azonban el kell fogadnunk, hogy az alapvetően kísérletező kedélyű Scott mester mára bérmunkákra szakosodott, szinte kizárólag kasszasikerekben érdekelt jó munkásembere Hollywoodnak – inkább kevesebb, mint több sikerrel (lásd. Alien: Covenant). Scott a Szárnyas fejvadász buktája óta igyekszik megfelelni a közönség elvárásainak: az 1982-es neo-noir sci-fi csak később foglalta el helyét a tudományos-fantasztikus filmek képzeletbeli trónján, Scott pedig csak az ezredfordulóra heverte ki a film bukását. A Thelma és Louise nagyot szólt ugyan, a Gladiátorig azonban jobbára felejthető filmeket rendezett, beleértve az abszolút mélypont G. I. Jane-t vagy az 1492-t, amelyet inkább Vangelis zenéje, mintsem a rendezés tett emlékezetessé.

Prémium: Párbajhősök (1977), A nyolcadik utas: a Halál (1979), Szárnyas fejvadász (1982), Thelma & Louise (1991), Gladiátor (2000), Sólyom végveszélyben (2001), Trükkös fiúk (2003), Amerikai gengszter (2007), Mentőakció (2015)
Hanyagolható: Legenda (1985), 1492: A Paradicsom meghódítása (1992), Szélvihar (1996), Mennyei királyság (2005), Hazugságok hálója (2008), Robin Hood (2010), Exodus: Istenek és királyok (2014), Alien: Covenant (2017)
Kuka: G.I. Jane (1997), Bor, mámor, Provance (2006)

Spike Lee

A fekete öntudat híres szószólójaként számon tartott rendező a hatvanas évek polgárjogi küzdelmeitől távol, a nemzetiségileg igen sokszínű Brooklynban nőtt fel, így saját bőrén tapasztalhatta a multikulti előnyeit és hátrányait. Korai és talán legjobb filmje, a Szemet szemért tanúsága szerint az együttélést elsősorban az eltérő kulturális háttér, az előítéletek és az irigység mételyezi, majd a megosztottság témáját boncolgatja későbbi, a kilencvenes években készült munkáiban is. Persze hiába is bömbölteti a Public Enemytől a Fight The Powert, Lee nem éri be a kultúrák egyszerű bemutatásával, emberkirakatába helyezi a különböző nációk azon tagjait is, akik valamilyen okból a társadalom peremére sodródtak. Kár, hogy jointjainak finomságai a szájbarágás közben megsavanyodtak, így elég vicces, amikor a hollywoodi felsőbb ligába teleportált egykori függetlenfilmes – bár az új évezredben is akadtak remek filmjei – olyan rendezőket kritizál, mint  Tarantino vagy Spielberg.

Prémium: Szemet szemért (1989), Malcolm X (1992), Nepperek (1995), A játék ördöge (1998), Az utolsó éjjel (2002), A belső ember (2006)
Hanyagolható: Girl 6 – A hatodik hang (1996), Afro TV (2000), Sam nyara (1999), Suli láz (1988), Miracle at St. Anna (2008), Mo’ Better Blues (1990), Red Hook Summer (2012)
Kuka: Utál a csaj (2004), Oldboy (remake, 2013)

Oliver Stone


A nyughatatlan természetű és drogfüggő vietnami veterán rendezői áttörése 1986-ig váratott magára (A szakasz), Stone először forgatókönyvíróként robbant be a köztudatba. Ő jegyzi Alan Parker megtörtént eseményeken alapuló, bár azokat eltorzító törökbörtönfilmje, az Éjféli expressz, valamint a Conan, a barbár, A sebhelyesarcú és persze saját filmjei többségének a szkriptjét. A valós események szabadabb kezelése rendezéseiben is sokszor visszaütött, a The Doors Jim Morrison portréjának félrerajzolása például, hiába alakított óriásit Val Kilmer, a kritikusoknál és a rajongóknál is kiverte a biztosítékot. Ugyanabban az évben mozikba küldött másik alkotása, a Kennedy-merényletet a kormányzattal, a CIA-val és a maffiával is összefüggésbe hozó JFK viszont hatalmasat robbant. Bár Stone itt is keverte a valóságot a fikcióval, kár lenne tagadni a film elementáris erejét. A kilencvenes évek közepétől azonban a rendező egyre inkább takaréklángon ég, úgy tűnik, hogy az antikapitalista nézetek igazolására tett erőfeszítései elvonták az energiát jobb sorsa érdemes történeteiből. Dokumentumfilmjei (Comandante, Looking for Fidel, South of the Border, Me Amigo Hugo, Amerika elhallgatott történelme, Putyin-interjúk) egyoldalúak és erősen relativizálnak, de meg kell hagyni, érdekes és tökéletes manipulációk.

Prémium: A szakasz (1986), Salvador (1986), Tőzsdecápák (1987), Született július 4-én (1989), Ég és Föld (1993), JFK – A nyitott dosszié (1991), Született gyilkosok (1994), Minden héten háború (1999)
Hanyagolható: Seizure (1974), A kéz (1981), The Doors (1991), Nixon (1995), Halálkanyar (1997), World Trade Center (2006), W. (2008), Tőzsdecápák: A pénz nem alszik (2010), Vadállatok (2012), Snowden (2016)
Kuka: Nagy Sándor, a hódító (2004)

Brian De Palma

Akárcsak Ridley Scott, az Új-Hollywood rendezőnemzedékéhez tartozó De Palma is megbízható filmgyári bérmunkássá vált az évtizedek során, vérprofi, aki többnyire kudarcot vall, ha elfuserált vagy számára érdektelen forgatókönyvből dolgozik. Életművének Antonioni, Godard és főként Hitchcock ihlette remekművei mellett így hát szép számmal akadnak pocsék filmek is, de az embert, aki A sebhelyesarcúval, minden idők egyik legjobb gengsztereposzával ajándékozott meg bennünket, nehéz lenne ezért kárhoztatni. Megtették ezt rendre a kritikusok, akik még pályájának csúcspontjain is csak visszafogottan dicsérték, kudarcai alkalmával pedig kéjesen lesajnálták. Igaz, kevés kivétellel filmjeinek bevétele nem hozta a stúdiók elvárásait – komolyabb anyagi sikert is csak a félmilliárd dollárt kaszáló Mission: Impossible-lel sikerült elérnie. Az új évezredben kevés filmje landolt a mozikban, ami akár a korával is magyarázható, de valószínűbb, hogy ez a remek, kreatív filmes szakember, akinek Robert De Nirót is köszönhetjük, az önmegvalósítás és a filmstúdiók elvárásai közötti senkiföldjén rekedt.

Prémium: Megszállottság (1976), Carrie (1976), A sebhelyesarcú (1983), Őrjöngés (1978), Halál a hídon (1981), Aki legyőzte Al Caponét (1987), A háború áldozatai (1989), Carlito útja (1993), Mission: Impossible (1996)
Hanyagolható: Murder á la Mod (1968), Nagyokosok (1986), Hiúságok máglyája (1990), Káin ébredése (1992), Az utolsó dobás (1998), Mars mentőakció (2000), Femme Fatale (2002), Fekete Dália (2006), Cenzúrázatlanul: Háború másképp (2007), Gyilkos vágyak (2012)
Kuka: Dionysos in ’69 (1970), Home Movies (1979)

Woody Allen

Aligha hordott tenyerén a filmipar termékenyebb rendezőt Woody Allennél. Vagy ha mégis, akkora zseni biztosan nincs, aki 82 évesen, közel ötven mozivászonra rittyentett alkotás után még mindig adós egy igazán béna filmmel. Sajátos humorával végigkísért életművéből legalább húsz agymenése okoz maradandó élményt, a neurotikus nagyvárosi értelmiségi tapasztalataiból merítve értekezik családról, párkapcsolatról, életről és halálról, vallásról, művészetről, gyűlöletről és elfogadásról, a gyermekkor hordalékáról. Allen visszatérő témái azonban törvényszerűen összesűrűsödnek és egymásba gabalyodnak különböző filmjeiben, amitől a lelkes néző teljes joggal érezheti, hogy ugyanazt a történetet legalább ötször nézte végig, csak más címmel és színészekkel – de hát ez van, ha a rendező késztetést érez, hogy minden évben legalább egy újabb művel gazdagítsa a filmtörténetet.

Prémium: Fogd a pénzt és fuss! (1969), Banánköztársaság (1971), Szerelem és halál (1975), Annie Hall (1977), Belső terek (1978), Manhattan (1979), Zelig (1983), Kairó bíbor rózsája (1985), Hannah és nővérei (1986), Férjek és feleségek (1992), Hatalmas Aphrodité (1995), Agyament Harry (1997), A varázsige: I love you (1996), , Süti, nem süti (2000), Match Point (2005), Vicky, Cristina, Barcelona (2008), Éjfélkor Párizsban (2011)
Hanyagolható: Csillagporos emlékek (1980), Szentivánéji szexkomédia (1982), Szeptember (1987), Egy másik asszony (1988), Árnyak és köd (1991), Alice (1990), Sztárral szemben (1998), A világ második legjobb gitárosa (1999), A jade skorpió átka (2001), Hollywoodi történet (2002), Csak az a szex (2003), Melinda és Melinda (2004), Füles (2006), Kasszandra álma (2007), Bármi megteszi (2009), Férfit látok álmaidban (2010), Rómának szeretettel (2012)

George A. Romero

Az 1968-ban 100 ezer dollárból elkészített Az élőhalottak éjszakájával és folytatásával, a Holtak hajnalával a bronxi rendező nemcsak a horrorra szakosodott rendezőknek – köztük Wes Craven, John Carpenter és Tobe Hooper horrorista mesterhármasának – mutatott utat, hanem több filmes nemzedék alkotóinak egész sorára volt – és van ma is – hatással. Bár a karibi hiedelemvilágból kiemelt zombik megjelentek már a filmekben, elsőként Romero kínálta fel őket a popkultúrának. A csoszogó kannibál hullák a konformitás, a fajgyűlölet, a plázák világa, a militarizmus, az osztálykülönbségek metaforáiként tökéletes és kimeríthetetlen társadalomkritikai forrásnak bizonyultak. Romero számára az anyagi siker lehetővé tette, hogy a saját útját járja, ő pedig nem is vállalt soha iparosmunkát és a horror terepén maradt: 16 nagyjátékfilmjéből csupán kettő (There’s Always Vanilla, Motorlovagok) nem sorolható a műfajba. Sajnos a legtöbb filmje nem találkozott a közönség és a szaksajtó ízlésével, bár ezek sem mentesek a kézjegyétől, és mindegyik jeleskedik a tabudöntögetésben.

Prémium: Az élőhalottak éjszakája (1968), Holtak hajnala (1978), Martin (1978)
Hanyagolható: There’s Always Vanilla (1971), Season Of The Witch (1972), Az őrültek (1973), Motorlovagok (1981), Creepshow – A rémmesék könyve (1982), A holtak napja (1985), Majomszeretet: Egy félelmetes kutatás (1988), Halálos árnyék (1993), Két gonosz szem (1990), Csonttörő (2000), Holtak földje (2005), Holtak naplója (2007)
Kuka: Survival Of The Dead (2009)

Francis Ford Coppola

Coppola rendezői pályaívének zuhanása a legmeredekebb és egyben a legszomorúbb az amerikai film történetében, hiszen senki nem élt meg olyan elsöprő sikereket és akkora bukásokat, mint a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most direktora. A hanyatlás kezdetét utóbbi mesterműve elkészülte utáni időszakn kezdődött. Willard kapitány pszichológiai tanulmányútja a sötétség mélyére egy gyönyörű képekben megfestett bizarr és nyomasztó vízió a háború tébolyáról, de a forgatáson a stáb is megjárta a maga infernóját (a pokoli forgatásról Coppola felesége készített remek dokufilmet Hearts of Darkness címmel). Coppola a magánvagyonát is beletolta az elszálló költségvetésbe, a csöppet sem közönségbarát film mégis megtérült anyagilag. A ’82-es Szívbéli című próbálkozása viszont akkorát bukott, hogy Coppola függetlenfilmes stúdióját, a Zoetrope-t is bedöntötte. A kilencvenes évekig a híresen intuitív és céltudatos filmcézár a közelébe sem jutott aranykora anyagi és kritikai sikereinek, és bár jól sikerült, még A keresztapa harmadik része sem ütötte meg az előzményfilmek színvonalát és bevételeit. Coppola utolsó nagy dobása az operai látványvilágú Drakula volt, amiben kiélhette eredeti, még a filmes pálya előtti színházrendezői ambícióit.

Prémium: Az esőemberek (1969), A keresztapa (1972), A keresztapa II (1974), Magánbeszélgetés (1974), Apokalipszis most (1979), Rablóhal (1983), A kívülállók (1983), Tucker, az autóbolond (1988), A keresztapa III (1990), Drakula (1992)
Hanyagolható: Dementia 13 (1963), Szivárványvölgy (1968), Szívbéli (1981), Gengszterek klubja (1984), A fájdalom kövei (1987), , Jack (1996), Az esőcsináló (1997), Koravén ifjúság (2007), Tetro (2009)
Kuka: Mostantól napkeltéig (2011)

Vezető kép: Den of Geek
Fotók: Death by Films, Los Angeles Times, BFI, Rolling Stone, List Challenges