Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Hogyan viszonyul a kör alakú kivetítő a majdnem kör alakú Pompeji amfiteátrumhoz? – jut eszünkbe a DVD-n is megjelent Live At Pompeii II. című David Gilmour koncertről. Nos, úgy, ahogy 1972-es év a 2016-oshoz. Ha Watersé a fal metaforája, akkor az óraszimbólum inkább Gilmouré, talán nem véletlen, hogy éppen Gilmour látogatott vissza 2016-ban a Pink Floyd egyik legemlékezetesebb koncertjének helyszínére, ahol még 1972-ben nem volt közönség, csak a történelmi idő. 

PZL – 061.hu

Most azzal, hogy a kimerevített jelen helyszíne lett az amfiteátrum épülete, Gilmour nemcsak körbekerítette a történelmet, de afféle tárlatvezető is volt,  de az emberiség története helyett inkább a Pink Floyd történetére és szólópályafutása egy-egy magaslati pontjára helyezte a hangsúlyokat. Lehet-e Live At Pompeii II. a koncert címe, hogy amikor a Live At Pompeii a Pink Floyd showja volt, és David Gilmour nem maga a Pink Floyd… Ahogy Roger Waters sem. A Pink Floyd a bizonyos négy ember (David Gilmour, Nick Mason, Richard Wright (1943-2008), Roger Waters és a korai évek kulcsfigurája, az 1968-ban kivált Syd Barrett (1946–2006).

David Gilmour még nappali fényben

Ahogy 1972-ben nem ültek a lelátón, úgy 2017-ben sem, igaz, hogy most az ún. küzdőtér tele volt. Ez is alapvető különbség a 45 évvel ezelőtti koncerthez képest, mert 2016-ban sokkal statikusabb volt minden, nincsenek zenekari életképek, füstölgő táj, séta a romok között. Anno az 1972-es műsor olyan volt, mint egy művészettörténeti dokufilm, amit egy múzeum videószobájában vetítenek le a lapidárium és a ruhatár közé ékelve. Adrian Maybennek 1972-ben volt egy koncepciója, mely szerint maga a show szimbolikusan is megépült, látjuk, ahogy összerakják a színpadot, ahogy valamit összeraktak ott, ahol – jóval a modern kor előtt – minden egész eltörött. És persze a film vizuális trükkjeiről még évekig szüretel a hetvenes évek korai klipkultúrája, a mozaikok, a gorgófejek tűnnek át a képernyőn, a zenekar tagjai bejárják az izzó lávákkal teli, mozgásban lévő, mégis kimerevedett pompeji tájat.

2017-ben már nincs történet, nincs mese, nincs történelem, nincs kerettörténet, itt csak zene van. Azon lehet vitatkozni, hogy a Gilmour-féle változatok vagy a Waters megközelítései izgalmasabbak, de nem érdemes. Gilmour úgymond szöveghűségre, az adott dal legprecízebb visszamondására törekszik, még az effektek is ugyanott szólalnak meg, mint a hetvenes évek lemezein, és nincs ezzel semmi baj, Gilmour megpróbálta jobban eljátszani a Pink Floyd életművet, mint egykori zenekara, míg Waters elképesztő vizuális arzenált pakol fel. Mindkettő megközelítés érvényes, mindkettő hibátlan zenei vállalás. A Live At Pompeii II-nek nincsenek csúcspontjai, hiszen az egész a legmagasabb szinten véghezvitt terv, szóval hiába is említenénk mondjuk az örömzenélés során előadott One Of These Dayst (A Meddle nyitó dala), ami tökéletes reprodukció, sőt, jobb, teltebb, gazdagabb, mint az eredeti 1971-ben megjelent zenemű…

Egy szavunk sem lehet, minőségi a szolgáltatás, elképesztő profi és nagyszámú zenei kísérettel. 1972-ben a Floyd még nem állt elő a Dark Side Of The Moon-nal, amivel a zenekar feljutott a popkultúra csúcsára, még nincs Wish You Were Here, sem The Wall, a korai évek ízelítője az a bizonyos 1972-es műsor, míg a 2016-os Gilmour-setlistre mondják azt, hogy életműkoncert. A színpad fölött tornyosuló, leginkább az óra számlapjára emlékeztető fénykör egy olyan szerkezet, amelyre nemcsak klipeket lehetett vetíteni, de arra is alkalmas, hogy megállítsa az időt. Ezúttal nem mentünk vissza az ókorba, a feltárás jórészt a hetvenes évek leleteire vonatkozott, és Gilmour néhány nagyszerű szerzeményére. 

David Gilmour
Live At Pompeji
Sony
11+11 szám 

Felállás

David Gilmour – elektromos gitár, akusztikus gitár, steel gitár, ének, fütty

Chester Kamen  –  elektromos gitár, akusztikus gitár, vokál, ének

Guy Pratt – basszusgitár, nagybőgő, vokál, ének

Greg Phillinganes – billentyűsök, vokál, ének

Chuck Leavell – billentyűsök, vokál, ének

Steve DiStanislao – dob, ütős hangszerek

João Mello – szaxofon, klarinét, billentyűsök, akusztikus gitár

Bryan Chambers, Lucita Jules, Louise Clare Marshall – ének, vokál

Dalok

  1. 5 A.M.
  2. Rattle That Lock
  3. Faces of Stone
  4. What Do You Want From Me
  5. The Blue
  6. The Great Gig in the Sky
  7. A Boat Lies Waiting
  8. Wish You Were Here
  9. Money
  10. In Any Tongue
  11. High Hopes
  12. One of These Days
  13. Shine On You Crazy Diamond
  14. Fat Old Sun
  15. Coming Back to Life
  16. On An Island
  17. Today
  18. Sorrow
  19. Run Like Hell
  20. Time / Breathe (In The Air) (reprise)
  21. Comfortably Numb

 

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •