Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 613
  •  
    613
    Shares

Négy évvel az Élet elvitelre című Fonogram-díjas lemez után publikálta Szabó Balázs Bandája a legfrissebb albumát, a Rajtad felejtett szavaim című anyagot. A lemezen tizenkét dal található, valamint bónuszként a zenekar egy korábbi dalának vonósokra újrahangszerelt változata. Július 1-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthatjuk őket. Szabó Balázzsal beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

A négy év alatt, míg a lemez készült az ember sokat változik. Téged nem fenyegetett, hogy egészen más irányba megy majd el az új anyag, mint amit eddig megszokhattunk tőled?
Az alkotó ember, a dalszerző útja ugyanúgy kétségektől és álmoktól oltott, mint másoké. Szükség is van a változtatásokra, hisz mindig ugyanazokat a köröket írni nem túl inspiratív és miközben keressük az újdonság varázsát, persze változik is az ember – remélhetőleg fejlődik és egyre nyitottabban szemléli a világot. Ez alatt az idő alatt bizonyosan változtam, de nem gondolom, hogy teljesen új irányt vettem volna. Viszont szerintem sokkal bátrabban ugrottunk ebbe a történetbe, sokkal bátrabb lett az új anyag, mint az előzőek. De remélem, hogy pont annyira lett más, hogy még nagyon is szerethető maradt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Hatottak-e a dalírásra a színházi zenék és a táncszínházi munka, amelyeket az utóbbi időben komponáltál?
Néha egy picit elkalandoztatott. Hajnalonta, amikor írtam, volt, hogy elképzeltem egy-egy dal miliőjét. Nem csak azt, miről szól, hanem úgy láttam, mint egy filmrészletet: hogy hogyan játsszuk egy régi kávézó sarkában, vagy egy cirkuszi porond homokján, vagy reggel, egy ágy szélén. Ez később sokat segített a hangszereléssel kapcsolatos ötletezésben, de nem volt ez egy tudatos nézőpontváltás, inkább csak ösztönösen jött, ezért gondolom, hogy talán tudat alatt hatottak rám a színházi munkáim, hiszen ott mindig képekben, jelenetekben gondolkodunk.

Előfordult, hogy néha mérgelődtél magadban, hogy könnyebb lenne hagyományos dob-basszus-gitár, szinti-féle hangszerelésben összehozni egy-egy dalt, hiszen rengeteg idő elment kísérletezésre az egzotikus fúvós hangszerek beállítása miatt…
Sokat mérgelődtem persze, de nem egészen így, vagy nem ezen, sokkal inkább azon, hogy ami éppen született, íródott abban még vannak meg nem mutatott síkok, mélységek, és újra meg újra fölé kellett görnyedni mind a szövegeknek, mind a hangszerelésnek, hogy a legpontosabban mutassa meg azt, amit álmodtam. Ehhez sok türelem és önkritika kell és az is, hogy jó emberekkel vedd körül magad egy ilyen érzékeny időszakban. Aztán a következő pillanatban meg ott kell ügyesnek lenni, hogy mit fogadjon meg az ember a tanácsokból, ötletekből; nehéz meghúzni a határt, hogy meddig legyen csökönyösen ragaszkodó, vagy éppen elfogadó, átgondoló figura. Ha úgy érzem egy dalról, hogy nincs kész, akkor mindig a járatlan utat választom, az újdonság varázsát, megúszásnak érezném, ha nem ezt tenném és akkor hiábavalóvá válna az eddig belefektetett munka. Remélem, sokáig marad még bátorságom.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ha fesztiválon léptek fel és előttetek és utánatok is egy rockzenekar játszott, a közönséget úgymond valami technikával fel kell készíteni egy intimebb világra, vagy csak kiálltok, és előveszed a hegedűt…
Az első bizalmam ilyenkor a zene teremtő erejében van. Ha hiszek benne és hiszünk benne, hogy egy kis csoda születhetett a kezünk alatt, akkor annak muszáj hatással lennie minden körülmény között. Ezután ezt persze meg lehet támogatni olyan színpadi jelenléttel, vagy dalok között néhány nem megszokott mondatokkal, ami akarva-akaratlan kimozdítja a hallgatókat. Számomra a zene ereje nemcsak a hangos vagy gyors ütemű dalokban rejlik, hanem egy olyan síkon, amit nem föltétlen tudunk, vagy akarunk megfogalmazni, de bizonyosan egy erős bizsergető érzés, amitől libabőrös lesz az ember. Hogy ez tempós, vagy lassú dalban ölt formát, rockzenében, vagy komolyzenében az már szerintem csak részletkérdés. Ebben az erdőben bolyongunk, bármit, bárhogyan írhatunk, de muszáj, hogy benne legyen az a kis titok, amitől utánozhatatlanná válik.

Ez a zenei világ nem alkalmas arra, hogy a rock and roll nagy gesztusait, dühét kiéld. Vágysz arra, hogy rávesd magad néha a dobszerkóra, mint anno Kurt Cobain?
Aki látott már minket koncerten, az tudja, hogy meg nem áll a lábam, hogy engem is eldob a hegedű a színpadról valahova nagyon messze, hogy a gitár legalább annyira megszelidíthetetlen, mint egy dühös csikó. Úgy érzem, kellően rock and roll a mi történetünk is, csak épp nem a klasszikus értelemben. Belőlem egy jó koncerten minden kiszakad, utána eszembe se jutna elmenni a próbatermünkbe és tovább “dühöngeni. Egy jó koncert nemcsak lelkileg, de fizikálisan is kivesz belőlem annyit, hogy úgy érezzem: na, ez egy jó futás volt, egy nem hiába való futás. Mindent kirabol a csontvelőig, és aztán csak ül az ember és néz maga elé, mert tudja, hogy megszületett az a kis csoda, amiért elkezdett zenélni.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Vannak olyan versek (itt nem a szabadversekre gondolok), amelyeket bár nagyon szeretsz, az intimitásuk, a végtelenül súlyos mondanivalójuk, stb. miatt nem tudtál úgymond dalban elmondani?
Természetesen vannak, több is… Akadnak a maguk módján érinthetetlen versek, az egyik ilyen számomra Pilinszky Apokrifje, de hosszasan tudnám sorolni azokat a verseket, amikről úgy érzem, hogy zenével megmutathatatlanok. Szerintem a zenében is vannak olyan művek, amikhez ha az akkori szerzője szöveget illeszt, valószínűleg csak rontani tudott volna rajta, szóval bizonyos értelemben oda-vissza igaz tud ez lenni, azt hiszem. Ez persze szubjektív, nagyon is, mármint, hogy ki mit tart, vagy érez érinthetetlennek.

Nincsenek olyan vízióid, hogy egy-egy koncertet úgymond egészen komolyan megrendezz, hogy társművészetekkel kombináld a zenei dramaturgiát? Ez egy magyarországi fellépő helyszíneket, egyetemi klubokat ismerve szinte lehetetlen vállalkozás lenne?
Tettem már rá kísérleteket. Lemezbemutatón is, verses esten is, de ezek mindig színházteremben születtek, ahol volt megfelelő lámpapark, tér, díszlet, stb. Még a Suhancos idején is csináltunk egy különleges estet a Ciróka Bábszínházban, ahol színészekkel, bábosokkal rendeztem meg az egyik koncertet. Falevelek alatt lapultak bábok, amik aztán adott pillanatban mondtak el egy monológot, vagy tettek beszédes mozdulatot. De játszottunk a Szabó Balázs Bandájával az árnyjátékban rejlő különleges lehetőségekkel a Müpában a Pilinszky estünkön, és dolgoztunk már együtt táncossal is. Persze nagyon mozgat ez a világ, mert hihetetlen érzéseket tud megnyitni egy ilyen összetett produkció és mert kicsit a “saját nyelvem” is, a színház miatt. Jó lenne ezt többször megmutatni és utaztatni, de a helyszínek adta lehetőségek bekorlátozzák a dolgot, ha pedig sokat csorbul egy ilyen előadás a külső befolyásoló tényezők végett, úgy egyszer csak okafogyottá, feleslegessé válik a próbálkozás, azt pedig senki nem szeretné, sem az alkotók, sem a közönség. Abban biztos vagyok, hogy lesznek még ilyen kalandjaink, mert az évek alatt fölgyűlt ötletek a szobám sarkába vannak támasztva és már nagyon várják, hogy a fényre lépjenek.

A magyar líra elfogadását a kamaszok körében részben segíti a slam poetry. A slam közönsége és a finomabb hangvételű Szabó Balázs-féle előadások hallgatói között van átfedés, vagy két eltérő szubkultúráról van szó?
Biztos vannak olyan nézőpontok, ahonnan úgy tűnhet, hogy ez két különböző dolog, de alapvetően azt gondolom, hogy nagyon is egy tőről fakadnak. Szerintem az önkifejezés fontos része volt mindig is a kimondott, leírt, vagy énekelt szó. Azon persze órákig, vagy örökké lehet vitatkozni, hogy mi számít versnek, vagy mi változik irodalommá egy zenei színpadon, vagy hogy változhat-e egyáltalán, de úgy hiszem, az idő mindig megadja a megfelelő válaszokat, hiszen végtére is ki döntheti el egy személyben, hogy hol vannak a határai ennek a történetnek. Nekem ilyenkor mindig eszembe jutnak a népdalok is, a népzene is, hiszen szájról szájra, kézről kézre, faluról falura járt, ami pedig kevés embert érintett meg, az előbb utóbb elkopott, kiveszett a bálokból. Ilyen értelemben értettem, hogy az idő kiforogja saját kerekein, mi változott maradandóvá, lett örökérvényű, és hogy az vers volt-e vagy slam poetry vagy dalszöveg vagy falfirka, az ezen a ponton szinte értelmét veszti. A figyelő, lelkileg nyitott, érdeklődő, megtartó hallgatóság mindkét dolog sajátja, úgy hiszem.

Van úgy, hogy olyan erős a szöveg, hogy direkt visszafogod a hangszerelést, hogy ne vonja el a figyelmet a versről?
Igen. Sokszor igaz, hogy a kevesebb több, ezt kalapálták a fejembe az első színházi éveimben, de ennek a mondásnak jó hasznát vettem a zenében is. Aztán a következő pillanatban meg meg lehet mutatni az ellenkezőjét is, és az ember olyankor érzi, hogy még hónapokig fogja hallgatni, mert annyi síkon mutat valamit a dolog. Ez egy végtelen játék, és hogy hogyan használjuk, az egy igen izgalmas játszóteret teremt. A szöveg, ha úgy használják, szerintem önmaga képes benépesíteni egy látszólag sivár, egyszerű hangszerelést, hiszen képes akár zene nélkül is érzelmet közvetíteni, miképp a zene is szöveg nélkül. Fontos döntés, hogy mikor melyikre támaszkodunk, hogy hogyan fűszerezzük, adagoljuk a saját kis boszorkánykonyhánkban.

A folk felől jövő hatások egyértelműek, de hallgatsz-e WovenHand-et, 16 Horsepowert, Firewatert esetleg Nick Cave-et? Ha igen, nem kacérkodsz azzal, hogy csinálj valami sokkal elborultabbat, mint amit eddig?
Sokféle zenét hallgatok, mindegyik hatással van rám természetesen, Nick Cave-et például kifejezetten szeretem. Úgy hiszem, hogy lesz még sok kalandozásom, vagy ha úgy tetszik, még bátrabb elrugaszkodásom a gyökereimtől. Igényem is van rá, van is néhány gondolat a fiókban ezzel kapcsolatban, de most az elmúlt évek annyira pontosan jelölték az utam, hogy nem foglalkoztam velük komolyabban. Nagyon szeretnék még sokáig élni, hiszen ez azt is hozná magával, hogy nagyon sokat kísérletezhetnék még, és bár elsőre nem gondolnák az emberek, de nem is áll tőlem olyan távol egy-egy elborultabb kísérletezés sem, de az utat, amit járok most ezek a kövek szegélyezik. Hogy aztán milyen tájat rajzolunk a külvilágnak, hogy hova csalogatjuk őket épp, hogy merre terelgetjük mindig éhes füleiket, az még a jövő zenéje.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 613
  •  
    613
    Shares