Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Sánta Gizit kis híján halálra késelte a Roncsfilmben, rablógyilkos ex-smasszert alakított a Gengszterfilmben, de Jancsó Miklós egyik kabalaszínészeként sem kifejezetten széplelkű, bülbül hangú karaktereivel játszotta be magát a magyar filmjátszás legkedveltebb alakjai közé. Mucsi Zoltánt márpedig balgaság volna beskatulyázni, amint azt a színpadon töltött hosszú évtizedek és újabban tévésorozatokban vállalt szerepei is bizonyítják. Bokros teendői miatt mostanában nem könnyű utolérni a színészt, akit végül a Tóth János című komédiasorozat forgatásának utolsó napjaiban, ebédszünetben sikerült mikrofonvégre kapnunk.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Nehéz időszakon van túl: míg a Munkaügyek című sorozatból évente 24 részt forgattak le, a Tóth Jánosból pár hónap alatt 52-t. Emellett a színház sem került parkoló pályára, így mondhatni duplaműszakban dolgozott. Az ősszel lesz 60 éves. Hogyan bírta ezt a nyomást?
Az elejét nehezebben viseltem, amikor még nem lehet látni a végét, csak annyit érzékeltem, hogy azért ez nagy falat lesz. Mit tagadjuk, az utóbbi néhány hónap sűrű és kemény időszak volt a stábnak. Százharminchat forgatási napon vagyunk túl, én ezzel párhuzamosan nagyjából száz előadáson. A színházi szezonból ugyan hátravan még két hónap, júliustól szeptemberig viszont kipihenhetem magam a családom társaságában.

Ilyen tempó mellett lehetséges tartani a játék színvonalát?  Könnyen ugrik át például a sorozatbeli karakteréből este a színpadi szerepébe?
Van, amikor nehezebb, máskor könnyebb, de azt gondolom, hogy igen, különben nem csinálnám. Nyilván jelentősen megnehezíti a dolgomat, ha az esti előadás forgatási napra esik.

A Tóth János-sorozat forgatásán (Fotó: Horváth Péter Gyula)

Miben látja másnak a filmes, a színházi és a tévés munkáját?
Ugyanaz a munkakör, csak a munkamódszer más. A forgatáson fennáll az a szerencsés helyzet, hogy akár többször is nekifussunk egy gyengébben sikerült jelenetnek, a színházban viszont erre nincs lehetőség, csak a remény adott, hogy a következő előadás jobb lesz az előzőnél. Ami képernyőre vagy vászonra kerül, az megváltoztathatatlan. Ezért is van az, hogy csak sokkal később nézem vissza, mit műveltem a kamerák előtt. A Tóth János ugyan már márciusban adásba került, de ahhoz, hogy kívülállóként, higgadtan értékelni tudjam a benne végzett munkám, több hónapnak kell még eltelnie.

Azonosult valaha szereppel olyannyira, hogy az igazított a személyiségén?
Úgy gondolom, hogy minden szerepben, minden darabban előkerül az a bizonyos probléma, aminek a körüljárása jó irányban alakít az ember személyiségén. Mindannyian meg vagyunk átkozva valamiféle gyarló tulajdonsággal, a kérdés csak az, hogy felismerjük-e ezeket, és ha igen, képesek vagyunk-e változtatni magunkon. A színész azért van szerencsés helyzetben, mert a szerepek szembesítik a saját gyarlóságaival.

Egyik emlékezetes színpadi szerepe, a Bárkában sokáig nagy sikerrel játszott de Sade márki is ilyen jellemépítő karakter lenne?
Igen, hiszen maga a figura és a darab, a De Sade pennája is rendkívül összetett. A márki persze nem egy ártatlan bárányka, mégis ő az, aki bekerül a fogaskerekek közé.

 

Még ma is biztosan sokan azonosítják a Jancsó-filmekben hozott figurájával, ami nem meglepő, hiszen Scherer Péterrel igen hitelesen hozzák a mosdatlanszájú, de roppant vicces Kapa-Pepe párost. Zavarja, hogy a több száz előadást megélt darabok közel annyi nézőhöz sem jutnak el, mint azok a filmek vagy a neten terjedő szkeccsek, amelyekben csúcsra járatja ezt a káromkodós, epés karaktert? 
Nem igazán, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a legsikeresebb darab nézettsége sem vetekedhet egy sikeres filmével – esetleg akkor, ha évekig teltházzal megy a Vígszínházban… Amint a film elkészül, kihullik az ember kezéből, az előadást pedig – ha nem is azzal kel és fekszik – évekig hordozza magával. Ha filmről beszélünk, szerencsés esetben részt vettem egy nagyszerű alkotófolyamatban, és onnantól annyi közöm van hozzá, hogy ha akarom, megnézem.

Scherer Péter a karrierje legtöbb meghatározó állomásán önnel volt, most is együtt dolgoznak a Nézőművészeti kft. társulat előadásain. Mit merítenek egymásból, mi működteti ennyi év után is a barátságukat és a munkakapcsolatunkat?
Részben az, hogy a visszajelzésekből felismertük, milyen jól tudunk együttműködni. Idióták lettünk volna figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire kiegészíti egymást ez a két jelentősen eltérő karakter. Persze, mint minden hatékony alkotófolyamatban, a mi 23 éve tartó kapcsolatunkban is törvényszerűek a súrlódások. Mindketten akarnokok vagyunk, akik egészen apró dolgokon is képesek összeakaszkodni. Ezeknek végül egyikünk visszakozása vagy a rendezői döntés vet véget. De azt hiszem, nem okoztunk egymásnak maradandó sérüléseket, mivel tudjuk, hogy a kis küzdelmeinkben nem az dominál, hogy ki jut előbbre, hanem az, hogy egy jelenet hogyan lehetne minél jobb. Ezt az utat nem mindig egyformán látjuk, de az élesebb összetűzéseink egyre ritkulnak, ami azt jelenti, hogy vagy bölcsebbek lettünk, vagy hülyébbek.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A tavaly létrehozott, többnyire filmes jelenetekkel telepakolt Facebook-oldalát már közel százezren követik. Képes ennek örülni annyira, mint egy vastapsnak a színházban?
Más minőség. De ahogyan a színházi és filmes munka is jól megfér egymás mellett, ez a  fajta visszacsatolás is éppúgy boldoggá tesz, mint egy sikeres előadásé.

Többször említette, hogy magánemberként kerüli a csúnya beszédet, ami azért is meglepő, mert nemigen tudnék említeni senkit, aki a képernyőn hitelesebben káromkodna önnél. Honnan jön az a míves, pusztító gyalázkodás, amit például a Feketeország című film villanyszerelős jelenetében improvizált?
A magyar lélektől azért nem áll távolt a cifra beszéd, az utcán, gyalogosan vagy autóval közlekedve, a metróban vagy az építőiparban is gyakran hallani ilyet, én pedig nyitott füllel járok. A Feketeországban egy sűrítmény hangzik el, a valóságban szerencsére ritkán tapasztalhatunk ennyire durva kirohanásokat.  Persze néha velem is előfordul, hogy csúnyábbat mondok annál, minthogy a cica rúgja meg. Mint a legtöbbünkben, bennem is él egy vadállat, de ketrecbe zárva, lelakatolva tartom. Amikor aztán egy „olyan” szerep jön, szabadon engedem, ő pedig szépen kiüvöltözi magát, mielőtt visszaterelném a helyére.

 

Nem mondhatni, hogy a független színházak dúskálnának a támogatásban, aminek a hátterében, miként azt egy interjúban megjegyezte, a hatalommal szembeni kritikus hangvétel áll. Veszélyben érzi az olyan kis műhelyek működését, mint a Nézőművészeti Kft? 
Az állami apanázs picivel emelkedett ugyan, de a legutóbbi pályázatunkban kért, egyébként nem jelentős összeget sajnos nem kaptuk meg, ami az előadások számát tekintve eléggé megnehezíti a helyzetet. De ennek kifejtésébe most nem mennék bele, mert nem biztos, hogy pontosan tudnék fogalmazni, vagdalkozni meg nem akarok. 

A rögvalóságot boncolgatja az EztRád című darabjuk is, ami a média tudatromboló hatását állítja a középpontba zenés-prózai formában. Ebben rámutatnak például egy sajnálatos kortünetre jelenségre is, jelesül, hogy az információs áradat meg a manipulatív hírtálalás következtében régi barátságok bomlanak fel a véleménykülönbségek miatt.
A médiából ömlő hatalmas mennyiségű információt kezelni nagyjából olyan, mintha ránk dőlne egy óriási könyvespolc, rajta 50 ezer kötettel. Jó esetben túléljük, de okosabbak nem leszünk tőle. Az információáradatot elviselni sem könnyű, nemhogy kiszűrni, mi benne a valóság, és mi az elmebetegség. A barátságok felbomlásában, rokoni kapcsolatok elmérgesedésében márpedig súlyos szerepe van a politikának, ami elől nincs menekvés a médiumok folyamatos információs bombázása miatt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Talán Woody Allen mondta egyszer, hogy „soha ne vitatkozz idiótákkal, mert lehúznak a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal”. Ma az értelmiségi vitakultúra is mintha arról szólna, hogy a vitapartnerek egymás érvelését ignorálva megsemmisítsék egymást. Tapasztalja ezt?
Erről a hangnemről szoktam mondani, hogy a ketrecharcot nem a tollaslabda szabályai szerint játsszák. Ha ketrecharc van, ahhoz igazodik minden résztvevő. És most már sokszor olyan érzésem van, hogy a ketrecharc egy gyermekded játék ahhoz képest, amilyen hangnem és hangulat kialakult a közéletben. Nagyon szomorúnak látom a helyzetet. Az biztos, hogy az irány rossz, azt azonban nem tudom, mikor változik meg, és megváltozik-e egyáltalán.

Mucsi Zoltán 1957. szeptember 9-én született Abonyban és gyermekként még futballistának készült. A szakmunkásképzőben gépszerelő végzettséget szerzett, szakmájában azonban sosem helyezkedett el, inkább a tanulást választotta: leérettségizett estin, miközben munkásként megfordult egy téglagyárban, dolgozott a MÁV-nál, később pedig újságkihordásból tartotta el magát. A színházba a szolnoki amatőr színtársulatnál, a Kőtövisnél szeretett bele, innen került segédszínészként a szolnoki Szigligeti Színházhoz 1979- ben. A társulatnál töltött idő alatt többször is jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, de nem vették fel. 1997-ben az akkor alakuló Bárka Színházhoz szerződött, 2002-ben pedig a Krétakör Társulat tagja lett. Országos ismertséget Szomjas György és Grunwalsky Ferenc kultfilmjeiben vállalt szerepeivel szerzett (Roncsfilm, Gengszterfilm, Kicsi, de nagyon erős, Visszatérés), mozgóképes pályája végül Jancsó Miklós Nekem Lámpást adott kezembe az Úr Pesten című alkotásával vett újabb lendületet.

Vezető fotó: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •