Blaszfémiának tűnik, de még maga Michael Keaton sem felejthetetlen a filmben, hiába a most még kimeríthetetlennek tűnő, vég nélküli rajongás és az „Akadémia” elismerése. Ez is vészjóslóan előrevetíti, hogy a „nagy filmek”, a „nagy szerepek” kora Hollywoodban és (talán) azon kívül is lejárt.
SZERENCSÉS MÁRTON DÁNIEL – NULLAHATEGY
Legjobb, ha félretesszük a film személyes, (Michael Keatonre irányuló) vonatkozásait. Ezek ugyanis; szándékolt rendezői, produceri fogások – és inkább illenének egy cinema-verité stílusú dokumentumfilmbe, mint egy posztmodern melodrámába. Iñárritu, ha nem is a dokumentumfilmes, cinema verité hatásokkal él, – de mintha megpróbálná visszaidézni Fellini „kilépéseit” a nézővel közös „játékból”, a film imaginárius teréből. Ez pedig „klasszikus” színpadi eszköz. A film a főszereplő, (Michael Keaton által alakított) Riggan Thomson sokszor felemlegetett „önazonosság problémája” mellett a színházról, a színészekről „is” szól. Ugyanakkor a „Birdman” és a St.James színház színészei nem Fellini szerethető bohócai, zenészei az egyszerű nép közül való mutatványosai, erőművészei vagy Wenders artistái, hanem önző idegenek, megközelíthetetlenek, túlértékeltek.
A Riggantől és szuperhős alter-egojától független jelenetek többnyire comic-strip jellegű illusztrációi a színház folyosói életének. Riggan lányának, Samnek (Emma Stone) – aki mellesleg az előadás rendezőasszisztense – édelgése a középkorú „kritikus kedvenc” és hisztérikus Mike Shinerrel (Edward Norton) kínzóan üres és életszerű. A viszonyok felületesek és rövidek; élményszerűek, mint Laura (Andrea Riseborough) és Lesley (Naomi Watts) csókja – és hangsúlytalanok, mint Mike és Sam együttléte a kulisszák mögött. A film közben végig megmaradhat bennünk; az érzés, hogy ezekben az elénk vetett részletekben a szereplőket összeköti az üresség, unalom és a „lét elviselhetetlen könnyűsége”. A szereplők, a film humora még a Broadway köznyelve ellenére sem mindig élő; túl sok benne az áthallásos, bulvárszagú utalás.
Riggan sem kivétel közöttük, csupán egy közülük. Útja valójában, vak következetességgel vizsgálva se nem „különleges”, se nem „figyelemreméltó” vagy „drámai”, hanem egyszerűen csak szánalmas, emberi. Ez a melodrámai „kisszerűség” lehetne a cselekmény erőssége, mint hasonló témájú Wim Wenders filmben a „Kívül tágasabb”-ban. Riggan, mintha egy apró rovar csípésétől szenvedne, amit soha nem találhat meg a testén. Húsz évvel ezelőtt a hollywoodi szuperprodukciókban, az általa alakított „Birdman”, a szuperhős, aki képes volt levitációra, telekinetikus képességeivel tárgyakat megmozgatni, emberfeletti erővel pusztítani; a filmvásznon túl is Riggan „szürke” hétköznapjainak része, – az egykori szerep visszatérő, kísértő belső hangja. Húsz évvel később, megöregedve az „utolsó nagy dobásra” készül; lerongyolódva, bizonytalanul áll a rendezésére váró saját Raymond Carver novella adaptációja előtt. „Birdman” képességei Riggan magányában, kétségbeesésében kelnek életre; pontosan ez a képregényszerűen „mitizáló” fogás teszi (tenné) Riggan sorsát drámaivá.
Nehéz megítélni, hogy a film hol húzza meg a „két élet” közötti határvonalat, mert képességeinek működése hamar összefonódik „bizonyos véletlenekkel”. Később pedig a film már Riggan önbizalmának, önazonosságának újjászületésének metaforájaként használja „Birdman” jelenlétét. Egy „sérült” ember mankója „Birdman”, akire szüksége van, hogy életének „szánalmas, jelentéktelen” – ahogyan lánya, Sam dühödt kifakadásából megtudjuk – mivoltát feloldja és még egyszer és utoljára igazolja önmagát, tetteit, jelenlétének érvényességét, „szerethető” mivoltát a világ előtt. Ennek a rendező által felnagyított, szinte lehetetlen, sziszüphoszi küzdelemnek és ikaroszi „repülésnek” vagyunk szemtanúi a filmhossz két órája alatt. A film Emmanuel Lubezki operatőr (Élet fája, Ember gyermeke, Gravitáció) által fémjelzett hosszú snittekből (egyenletesen elsimított vágás nélküli filmfolyam illúziójáért), szkeccsekké tördelt epizódokból áll (bár ez sem egészen új a közelmúlt filmművészetében, Sokurov orosz rendező 2002-es „Az orosz bárka” c. kiváló, mesteri filmje vágás, és speciális effektusok nélküli egyetlen monumentális snitt) – eredménye: egy folyamatosan mozgó, álomszerű és bizonytalan világ.
Még megemlíthetnénk természetesen Riggan szerencsétlenkedését követő félmeztelen vesszőfutását a Broadway embertömegében – az ember „lehetetlen”, „felfedhetetlen” belső életének elvulgarizálódását az elterjedő vírusvideón keresztül, – a film pop-kulturális, de ugyanakkor fesztiválszerűen „intellektuális” utalásait; vagy Riggan Sid Vicious performanszait idéző színpadi fináléját – a tömeg, majd a saját maga felé fordított pisztolyával, de nem tesszük. Általában egy „jó” filmnek kifejezetten árt az ilyenféle szintetizáló, kategorizáló megközelítés; ugyanakkor a „Birdman-t” sajnos mégis, „mintha erre találták volna ki”. A „végtelenül egyszerű” tartalmat részleteire tördeli szét forma szerzői zsúfoltsága, túldíszítettsége. Aki sokat markol, keveset fog.
Egy pillanatra mégis meg kell említenünk a film egyik különös, az egész filmet megkérdőjelező csúcspontját: Riggan utolsó színházi alakítására és halálára felkészülve (micsoda önző és giccses „teatralitás”); a bemutató végén szerepébe beleírt öngyilkosságot valójában megkísérti. A „szuperrealizmus”, ahogy a film végén a Times kritikusa „beárazza” Riggan „ámokfutó” alakítását csak – egy hazugság; nem más, mint a színész terheinek, publicitásának túldramatizálása. A színház, a vörös függöny mágiájának megtagadása, meghazudtolása. A színház az illúziók világa, az emberi „jelenlét” kötéltánca. „No hay banda! Il n’est pas de orquestra!” Ha ez így van: mit kereshetne a színpadon egy töltött, éles fegyver?
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) 2014
Vetítik (szinkronos): PUSKIN
Péntek (Február 27.) 15:45, 20:00
Szombat (Február 28.) 15:45, 20:00
Vasárnap (Március 1.) 20:00
Hétfő (Március 2.) 15:45, 20:00
Kedd (Március 3.) 15:45, 20:00
Szerda (Március 4.) 15:45
Rendezte: Alejandro G. Iñárritu. Írta: Alejandro G. Iñárritu, Nicolás Giacobone, ifj. Alexander Dinelaris és Armando Bo. Fényképezte: Emmanuel Lubezki. Vágta: Douglas Crise és Stephen Mirrione. Zene: Antonio Sanchez. Producer: Alejandro G. Iñárritu, John Lesher, Arnon Milchan és James W. Forgalmazza: Fox Searchlight Pictures és a Regency Enterprises. Játékidő: 1 óra 59 perc.
Szereplők: Michael Keaton (Riggan), Zach Galifianakis (Jake), Edward Norton (Mike), Andrea Riseborough (Laura), Amy Ryan (Sylvia), Emma Stone (Sam), Naomi Watts (Lesley), Lindsay Duncan (Tabitha), Merritt Wever (Annie), Jeremy Shamos (Ralph), Bill Camp (Crazy Man) és Damian Young (Gabriel).