Chesterfield, Fiat 500-as és rigó a Bambiban – Németh Gáborral beszélgettünk

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Nagyítás című szövegedben teniszeznek. A teniszt Mészöly Miklós, Kemény István és Maros András is megidézi, de valójában itthon a tenisz nem „írósport”. Milyen a viszonyod a teniszhez?
És persze, mindenekelőtt, Györe Balázs ír róla, több helyütt. Volt az életemnek egy hosszú és fényes korszaka, vagy húsz év, amikor a Margitszigetre jártunk, a Sportuszoda mellé, a Művész SK pályáira, Balázzsal, Földényi Lacival és Rácz Péterrel. Elvileg el volnék tiltva a tenisztől csigolyailag, de azért nagy néha összejön a régi négyes, csak a Szigetről áttettük a színhelyt Balatonfüredre. Örvendetes fejlemény, hogy az utóbbi időben Bazsányi úr is csatlakozott hozzánk. És volt még egy másik, sajnos, teljes értékűen legközelebb már csak az égi vadászmezőkön összegyűlő csapat, Erőss Danival és Barnával, Jánossy Lajossal és Lőrinczy Attilával. Körülbelül másfél óráig, úgy tizenkét éves koromban, nagy wimbledoni bajnok szerettem volna lenni, csak aztán máshogy alakult a dolog. Kiderült, hogy lekéstem, előbb kellett volna fölébredni.  A Honvédba jártam, már akkor is a Szigetre, magányosan falazgattam órákig, mert a korosztályom négy-öt évvel korábban kezdte, a szintemen lévők pedig kábé cumival a szájukban jártak edzésekre, úgyhogy vicces lett volna ellenük játszani. Régen nézni is szerettem a teniszt, de John McEnroe sajnos visszavonult.  Most már túl tökéletes minden, egyre kevesebb a rokonszenves őrült, az önpusztítóan krakéler, a szépségért a győzelmet is kockáztató játékos. Azért, ha tehetem, Gaël Monfils-t megnézem. És lassan harminc éve készülök írni egy regényt, amiben egy teljes négyes kicserélődik, Thézeusz hajójának mintájára, elhalálozási sorrendben, nagyjából 1932-től 1989-ig. Ki mondta, hogy ez lóverseny, nem igaz?

Fotó: Horváth Péter Gyula

Az irodalom egyfelől örül az autonóm íróknak, másfelől viszont azt szereti, ha az író úgy működik, mint egy tiltakozó íveket aláíró automata. Volt már hátrányod abból, hogy saját véleményeket fogalmaztál meg?
Nem tudok róla. Szmájli. “Komolyra fordítva a szót” – na ettől tényleg a víz kiver -, lehet, hogy azt kellene válaszolnom, sajnos, nem, hiszen éppen az aláírogatósdi tökéletes súlytalanságát mutatja a következmények elmaradása. Nem mintha zsömléből szeretnék tintatartót gyártani, és tejjel írni titkos leveleket, mint Vlagyimir Iljics, állítólag. A jelenlegi átkos a legdurvább erőfocit játssza, menet közben változó szabályokkal, például néha kézzel is lehet gólt szerezni, ha úgy hozza az élet, és az a kéz speciel az övé. Tökéletesen érdektelen a számára, hogy az ún. értelmiségi szubkultúra mikor és miért háborog. És nagyjából az alá-nem-írók is hasonlóan gondolkodnak, ha jól látom. Jé, lehet, hogy azt kérdezted, volt-e már bajom abból, hogy nem írtam alá valamit? Bármilyen kínos, viszonylag rutinos aláíró volnék, ha egy általam alkotmányosnak tartott jog sérül, és, ne adj isten, tiltakozódás keletkezik, mentem aláírom. Van aztán tiltakozásnak egy hűvösen arisztokratikus formája, amikor valakik valahol, szerintem egy konyhában, eldöntik, hogy kit illet meg első körben a tiltakozási jog, tehát vannak esetek, amikor csak a sajtóból értesülsz, hogy valamit akár alá is írhattál volna, aztán vannak a zártan kezdődőek, ám nyitott végűek, amelyekhez, ha az előkelők kitiltakozták magukat, táguló körökben bárki csatlakozhat, és vannak, amelyek eleve nyitottan indulnak. Őrület, nem? Hogy mennyire ki vagyunk finomulva.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Új könyved az egyik leginkább lírai köteted, talán költőibb az Egy mormota nyaránál is. Mi lehet az oka, hogy pont ez a könyv lett a pályafutásod egyik leginkább lírai munkája?
Mi más lehet, mint az idő? Nyilván öregszem. Vagy lehet, hogy lírán nem a csillapíthatatlan önsajnálatot érted? Ez szerintem vicces volt. Azt hiszem, egy örökre prózába veszett lírikussal beszélgetsz, csak talán nem mindig mutatják ezt egyenletesen a szövegek. Az a jó a prózában, hogy nincsen benne rímkényszer, finoman szólva.

Mi volt a könyv esetében a szerkesztési elv, mi volt az, ami már nem fért be az elmúlt évek anyagaiból? 
Hát, nem vagyok 1 Sztahanov. Úgyhogy túl sok nem maradt ki, tényleg elsősorban azok, amelyek szorosabban tapadtak egy-egy tárgyhoz, vagy a középső blokkba gyűjtötteknél egyértelműbben az esszé műfajához közelítő írások. Az első fejezetben a Népszabadságos tárcanovellák vannak, ezek erősen önéletrajzi anyagot mozgatnak, csak kitaláltam, hogy ne velem történjenek, hanem egy Privát nevű ürgével, innen is csókolom P. Howard dolgos kezét. A másodikban az “avagyok”. Ezek valahol az esszé és a kispróza határán mászkálnak, valamennyi felkérésre készült, tematikus számokba, alkalmi antológiákba, megnyitókra. A harmadik blokk áll a legközelebb talán a jobb híján tényleg prózaversnek nevezhető szövegtípushoz, ezek erősen látomásszerűek, itt-ott az álom logikájával dolgoznak, a literára írtam őket.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ha Ottlikot, Mészölyt és ha téged olvaslak, rendre úgy tűnik, mintha szubkultúra szintjén igen is lett volna néhány író közvetlen környezetében nyugati eleganciája a pártállami időknek, Chandlerrel, National Geographic-kal, Dunhill cigarettákkal. Vagy ezek a motívumok csak a felülstilizálások?
A múltat, egyesek közhiedelmével ellentétben, nem lehet végképpeltörölni. A régi dolgok, felezési idejüknek megfelelően, itt maradnak még egy darabig, amikor a rendszer, aminek a létüket köszönhetik, látszólag már szét van verve. Hogy egy durva példát mondjak, a rendes kispolgárrá avanzsált vagy lecsúszott családokban az ötvenes-hatvanas években is voltak cselédek, csak bejárónőknek hívták őket, mert többé nem lakhattak a cselédszobákban. A presszók dizájnja a kora hatvanas években nagyjából ugyanazt a modernizmust hozta, amit az olasz bároké, csak nyilván szarabb kivitelben. Az anyám römizni járt a barátnőivel, igaz, röplabdázni is. Engelbert Humperdincket, Caterina Casellit,  Dalidát és Tom Jonest hallgatott a Supraphon táskalemezjátszón. Igaz, Monopoly helyett Gazdálkodj okosan! járta. Ám, ha néha beültünk a Gundelbe, szőlőlevélen hozták a tejszínhabos málnát, nem kellett külön nekem felstilizálni, viszont egy évben legalább százszor sertésmájkrémet vacsoráztunk a hatvanas években. A kiváltságosok kerti mulatsága a MÚOSZ székházának szomszédságában, elképesztő kínai faragványok, pagodák és Buddha-szobrok között zajlott, ma a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai múzeum szoborparkja, akkor alpakka öltönyös, keskeny nyakkendős csávók szívták a Chesterfieldet, és koppintott Chanelba öltözött nők topogtak idegesen a körömcipőjükkel a murván, ha nem hozta a dobos rendesen a négyeket. Bár ez csak most, innen nézve ilyen pokolian szexi, akkoriban nagyjából megőrültem az unalomtól a málnaszörpös szalmaszálat rágcsálva. Szombatonként, ebéd előtt, már a hetvenesekben, elsétáltam a Béke Szálló cukrászdájába, az univerzum legjobb kuglófjáért. Ugyanott, az étteremben tört jégen hozták a kovászos uborkát, és volt olajbogyó a száraz Martiniben, holott a szocialista tábor poháron kívül rekedt részén, rest-of-the-world, amúgy nem létezett olajbogyó, azóta se értem, akkor hogyan került bele. És nem utolsósorban az apám addig várt az autóvásárlással, amíg egy hófehér FIAT 500-as össze nem jött, fölnyitható tetővel, ugyanis bojkottálta a Trabantot. Egész finoman el lehetett szörfözni a hazugságok tengerén. Főleg, amíg rá nem jöttél, mi hullámzik alattad.

Novellák olvasásakor sokszor érzem azt, hogy a szerző nem ott akarta befejezni, ahol végül is lerakta a tollat, más volt az eredeti víziója. Volt már arra példa nálad, hogy hirtelen, menet közben másképp döntöttél, másképp ütöttél le egy-egy szöveget?
Az esetek nagy többségében fogalmam sincs az írás elkezdésekor, hogy mi lesz a vége, nagyon ritkán fordul elő, hogy eltervezem a történetet, hogy a történet kitalálása teljes egészében megelőzné a leírását, a leírással történik a szöveg, a szöveg maga is történés. Most, a könyv legelső írásából kihúztam egy fél mondatot, ami korábban megjelent szövegváltozatban némi segítséget adott egy föltehetően nélküle értelmezhetetlen cselekvéssor motivációjának megfejtéséhez. Mert rájöttem, hogy igazából éppen a megfejthetetlensége érdekel.

Eléggé lejön egy-egy szövegből, hogy szügyig gázoltál a rock and rollban, hogy attitűd szintjén is megvolt a dolog, mégsem tudok hozzád kötni előadókat. Milyen koncertekre jártál, elkapott-e például 1978 körül az újhullám, a Spions, vagy mondjuk 73-ban a Mini….
Na, ha ezt a csapot kinyitjuk, nem tudom, hogyan fogjuk elzárni. Az Obladi, obladát vagy tizennégyszer hallgattuk meg egymásután, mert a Borsos Karcsi lekapta a Calypsojával a Tinédzser partiról. A csajok nyolcadikban (1970/71) Illés-klubba jártak, a Gonosz titokzatos, csábító birodalmának látszott, mert fiúknak viszont tagsági kellett, de azt nem kaphattál tizennégy alatt. Ma már ép ésszel elég nehéz fölfogni, de a mainstreamben tényleg három zenekar volt, gyakorlatilag, legalább is a közvélemény szerint, Illés-Omega-Metró, és kész. Én lázadásból Metró-drukker voltam, mert ők voltak a legkevesebben, meg az Egy este a Metró-klubban című lemez pár radikálisabb darabja miatt. Bárcsak emlékeznék rájuk. Aztán hazajött az iskola legszebb lánya Perzsiából, és magával hozta a Machine Head című Deep Purple lemezt meg a tokiói koncertet. És jött a Yes, a Nice, a Mahavishnu Orchestra, King Crimson, Hendrix, a Doors. A magyar pop csúcsa akkoriban számomra az első LGT-lemez volt, Frenreisszel és Bartával, szigorúan véve minden, amit utána csináltak, ahhoz képest bülbülszavú árulásnak hallatszott. A hetvenes évek első felének popzenéjét iszonyatosnak találtam. Slade, bazmeg! Sweet együttes. Rory Gallagher! Meg tudtam őrülni, konkrétan a világból lehetett volna kikergetni. Ennek ellenére nem tudod elképzelni, milyen külvárosi tornatermekben és művházakban villantottam meg a fogam fehérjét, meg az USA-címkés T-shirtömet a jódlila fényben, a Konfufájtingra, mondjuk, és hogy milyen nők, a “milyen” szó rossz értelmébe’ véve, nem törődtek velem, ennek a szégyenletes megalkuvásnak a dacára. A “Progresszív diszkó a Dagály-utcai művházban” című magánszámomat, pedig az a kedvencem, most inkább magamba fojtom. A Bearicéhez meg a Piramishoz már öreg voltam. Brassra jártunk, 72-től, soha nem múló hála érte Másik Jánosnak és a többieknek. Aztán, úgy 74-75-től, Minire is. Szemző kvartett! Lidércke éjszakája. Asztalhoz leültem, megittam sok-sok üveg bort. Marianne Faithful. Patti Smith. És aztán, kissé késve, megérkezett David Bowie, a lovasaival. Itt el is némulnék, akkor. Pedig nehéz abbahagyni. Na jó, annyit azért tegyünk hozzá, hogy a Stones azért végig szól az egész élet alatt, festi feketére, akkor is, amikor be sincs kapcsolva semmi. A Mormota dallamtapadása Amy Winehouse Back to Blackje volt, és megint a Bang Bang, Bowie mostoha sorsú lemezéről, a Never Let Me Downról, amit az első könyvem írása alatt hallgattam. Mostanában barátkozom a fiam kedvenceivel, Bring Me the Horizon, System of a Down, Arctic Monkeys, Architects, Thy Art is Murder, ilyesmik szólnak a tetőtérből.

„…remélem, ez a mondat sikeresen kerülte el az aktuálpolitizálást.” És te is. Nem vonzott, hogy hétről hétre írj valami közéletit, ahogy Esterházy is, és hogy ránevelődj a rendszeres írásra…
Nem igazán. Neki jól állt, mert neki minden jól állt. A “közíró”  pozíciójában van valami rémisztő, a rendszerességről már nem is beszélve. Ottliknak, ha jól tudom, az volt beleírva a személyijébe, hogy magáníró, igaz, hogy egy hivatalnok hülyesége miatt.

„…eszembe jut, hogy a születésnapomon fel szoktam hívni az anyámat. tíz óra tíz perckor, amikor megszülettem.” Vannak /voltak  még olyan rituáléid, amelyekről lehet beszélnünk?
Nem nagyon. Talán az utolsó fürdés ősszel, a Balatonban. Pár éve, hogy néhány barátommal, Zeke Gyula kezdeményezésére, meglocsoljuk pálinkával Krúdy Gyula sírkövét a halála évfordulóján. És van egy  rózsagyökér nyelű Opinel-bicskám, aminek az ikertestvére Szilasi László zsebében lakik. Úgy huszonöt éve vettük őket, Grazban. Azzal hozzájutni egy jó kis sárgacsekkhez, az maga a rituálé. Egyszer azt hittem, hogy elveszett, majdnem beleőrültem. És persze a Rudas után a rigó, a Bambiban. Arról tényleg lehetne beszélni.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula