November 26-án mutatja be a 25 éves Quimby a Micsodaország című showját az Arénában. Ebben a művészi vurstliban lesz vásárfia is, ugyanis az ország egyik legjobb zenekarának két lemeze is kapható lesz, az angol nyelvű dalokat tartalmazó English Breakfast című válogatás, és egy még formálódóban lévő sorlemez. Mindig is sejtettük, hogy a Budapest Aréna egy elvarázsolt kastély, de eddig nem láttuk a varázstükreit. A Quimby folyékony torz tükreiben megnézhetjük a popipart, a közélet törpéit és óriásait, és talán még magunkat is. Kiss Tiborral és Balanyi Szilárddal beszélgettünk.
PZL – 061.hu
Ma jelent meg az English Breakfast című angol nyelvű lemezetek. Mit gondoltok, mekkora az a terület, amit meghódíthat ez a Nyugat-Európában kimondottan egzotikusnak számító produkció Bekerülhettek valamilyen szinten az európai mainstreambe is?
Balanyi Szilárd: A mainstreamre esélyünk sincs.
Kiss Tibor: Többször előfordult, hogy egy nyugati fesztiválon délután ötkor, majd következő évben már este nyolckor léphetünk fel, a főzenekar előtt. Egy ideig tart a lamour, mert nagyon bejövünk néhány szervetőnek, de ezen a szinten már sok nagy cég küzd a helyekért, rengeteg erőt energiát, pénzt tesznek bele. Mi nem tudunk ilyen energiákat beletenni, de a nyitottságunk megvan. Ha jön egy felkérés, hogy lépjünk fel Franciaországban, akár egy falu templomában, akkor szívesen elmegyünk, és bulizunk egy jót. Az a fontos, hogy megvan az elvi lehetősége annak, hogy bármi megtörténhet a zenekarral. Nem hiszem, hogy valaha is a Royal Albert Hallban fogunk fellépni. Mi a terméket létrehoztuk, de arra már nincs időnk, hogy felépítsük ennek a szórakoztatóipari hátterét.
BSZ: Nincs körénk rakva infrastruktúra, így esélyünk sincs arra, hogy bekopogjunk a mainstream popipar ajtaján.
KT: A koncertjeink kb. húsz százaléka külföldi fellépés, utazgatunk, jó látni a nyugati városokat, jó hatással van a kreativitásunkra is. Mi egy speciális piacon mozgunk, ahol ügyesen kell balettozni.
A zenekar FB-oldalán Tibi egy videogifen elkap egy teraszról ledobott szőlőszemet. Milyen titkos képességekkel rendelkezel még?
B.SZ.: Tudok bánni a jedi karddal, de erről nem beszélhetek…
K.T.: Tudom mozgatni a bal fülem…. Egyébként nyilván tudnék meglepetéseket okozni, ha hozzám költöznél egy fél évre.
Tibi, úgy 10-15 éve mondtad, hogy az a jó a Quimbyben, hogy soha nem egyszerre zuhantok meg, és mindig van, ki ki tudja húzni a másikat… Azóta már már idősebbek vagytok….
K.T.: Ismerjük egymás kereteit, kisebb aknákat, golyózáporokat elhárítunk, de persze egy atomtámadás minket is kicsinálna. Ha dalokat írunk, arra is figyelünk, hogy az adott témák mindenkinek elnyerjék a tetszését. De emberi dolgokra is igaz ez, ismerjük egymást, ismerjük a másik érzékenységét, tudjuk, hogy meddig mehetünk el. Vannak magaslatok, és van néha szomorúság is, mint minden kapcsolatban.
A Heaven Goes To Hell – ami egy underground Chris Rea-dal is lehetne – marad angolul, vagy ha nagy lesz a közönség nyomása, kaphat magyar szöveget is?
K.T.: Inkább egy alternatív James Bond betétdal jut eszembe róla… Nekünk egy szám olyan marad, amilyen szöveggel született. A spanyol betétet sem ültetjük át szlovákra, és ez így van rendjén. Olyan szinten adagoljuk az angol nyelvű dalokat, amiről úgy gondoljuk, hogy a jelen életünk részei. Vannak külföldi barátaink, vannak megkereséseink külföldi rádióktól, szóval, van egy szerény nemzetközi életünk is. Persze, nem kezdek el sárgarépát termeszteni az Antarktiszon, amíg nem biztosítottak a répa életfeltételei a hidegben.
Lesz-e a Micsodaország köré mese rakva? Kellenek-e dramaturgok, akik segítik azt, hogy a kerettörténet szervesüljön a dalokkal?
K.T.: Nem mondom hogy mindenhez értünk (de, igen), de szakemberekkel dolgozunk, filmeket kell gyártani a vetítéshez, komoly csapat segít, vannak grafikusok is, de a road is ugyanolyan fontos, mint bárki más, hiszen segít, hogy felépítsük a Micsodaország világát. Ha van valaki, aki jobban ért egy bizonyos területhez, azt hagyjuk, hogy ő vigye. Persze, minden át kell menjen a színpadon álló hat ember szűrőjén.
Nem tartotok attól, hogy a sok színházi elemmel túlvállaljátok a showt? Van, aki visszafogja fantáziaáradást?
K.T.: Nekünk nincs nagy szponzorunk, pedig megkerestünk vagy háromszáz céget… Az öt évvel ezelőtti, húszéves koncertünkre sem tudtunk szponzort találni, szóval rajtunk röhög a fél szakma… Sokszor olyat kérnek ugyanis, ami nekünk már nem fér bele. Amit tudunk, azt ráköltjük a bulira, és csak az számít, hogy csináljunk egy felejthetetlen estét.
Lehet, hogy a Forradalom miatt ugrott néhány szponzor…
K.T.: A Forradalom alapvetően pozitív dal, annak is szól, aki forradalmat csinál, és annak is, aki miatt kitörhet egy forradalom. Ez egyfajta tükör, hiszen ha egy világban nincs releváns vélemény, elveszted az öntudatod, hiszen nem fogod tudni, hogy ki vagy, hogy mivé lettél. Nyolcvan százalékban másokon keresztül ismered meg önmagad, ez pszichológiai közhely. Ha nincsenek tükrök egy társadalomban, akkor nem fogod látni, hogy milyen energiák mozognak alant. Én viszont amikor a szaresőben állok, akkor ebből tudok valamit írni esetleg. A forradalmaknak sokféle vége lehet, talán hogy még cudarabb világ jön majd utána. Nézd meg mi történt Irakban! A dal egyébként a kockázatra is felhívja a figyelmet.
Inkább tizenhat évesen rajzolunk pöcsöt a plakátra, és húsz évesen akarunk forradalmárkodni…
Sok fiatal zenésznek elmondtam, hogy nekem arról kéne dalt írnom, hogy hová teszem a stégemet, ezt nekik kéne nyomni, de ők tolják ezt a Be positive-kamut, és lecsúsznak a társadalmi tükrökről, mint a takony az ablaküvegről. Nyilván senki nem akarja lámpavasra húzni a másikat, alapvetően mindenki meg akarna békélni a világgal, de a társadalomban léteznek negatív energiák is. Ezeknek a létét mutatja be a dal.
Fotók, vezető kép: HORVÁTH PÉTER GYULA