Aki Óbudán barangol, három, mesebelinek tűnő tornyot pillanthat meg a távolban. A meglehetősen réginek tűnő, két zömök és egy karcsú építmény azonban nem a sosem volt óbudai Disneylandhoz tartozik, még csak nem is egy idegen civilizáció földi bázisa, hanem a hajdani, óbudai Gázgyár emléke.
BARTA ZSOLT- Nullahategy
A XX. század elején, számos fővárosi napilap kürtölte világgá a legfontosabb lokális problémákat, s ezek közül kettő foglalkoztatta különösen a hazai metropolis lakóit. Több napilap azt írta: sötétedés után, egyre több cilinderes gigerli csapkodja összetekert újsággal az útjába kerülő tisztességes lányok-asszonyok hátsó fertályát, s mire azok rémülten rendőrért kiáltanak, a vakmerő támadó már rég eltűnt a sötétben. “Na, de milyen sötétben?”– háborodhattak fel az olvasók, s tették ezt joggal, hiszen a főváros éjszakai világítását már jó ideje megoldották azok a gázlámpák, amelyeket megénekeltek a kabarékban és éjszakai lokálokban. Ekkor derült ki, hogy baj van, ugyanis a Józsefvárosban, Újpesten, valamint a Ferencvárosban működő légszeszgyárak, főleg a lakossági fogyasztás megugrása miatt elérték kapacitásuk maximumát.
Az 1910-es évekre a magára valamit is adó polgár ugyanis sparheltet és bojlert használt odahaza, esténként pedig elvárta, hogy ne a sötétben kelljen hazabotorkálnia. Egy felmérés kimutatta, hogy a híres pesti gázlámpák, körülbelül este 11-kor a város lakóinak zömével együtt “nyugovóra térnek”. Tenni kellett hát valamit, mert nem volt gáz.
1908-ban a honatyák nemzetközi pályázatot írtak ki, a cél pedig egy olyan gázgyár megtervezése és gyors kivitelezése volt, ami kielégíti a megnövekedett szükségleteket. Fontos volt, hogy a létesítmény olyan területen helyezkedjen el, ahol jelentős mennyiségű víz áll rendelkezésre, s ne legyen távol a szállítást biztosító vasútvonaltól sem. A terület adott volt, a III. kerületi Homokosdűlőn kezdődtek el az építkezések. A terveket Albert Weiss, a zürichi gázgyár igazgatója s munkatársai készítettek el, a munkálatokat pedig Heltai Ferenc felügyelte. Az építkezés három évig tartott, 1913. december 15-én helyezték próbaüzembe az óbudai Gázgyárnak komplexumát.
A várakozás óriási volt, mert időközben bezártak a főváros légszeszgyárai, így az óbudai objektumnak szánták azt a szerepet, hogy biztosítsa a metropolisz gázszükségletét. A próbaüzem fényesen sikerült, így már semmi sem állhatott annak útjába, hogy 1914. június 15-én, maga a főpolgármester, Bárczy István nyissa meg az üzemet, a jelenlévők hurrázása és kalap lengetése közepette.
A hajdani Homokosdűlőn, a gyár épületei mellett kapott helyett egy hat vágányos rendező pályaudvar is, ahová naponta, átlagosan 80 vagon szén érkezett. Számos kényes berendezéshez elektromos áramra is szükség volt, így a közelben felépítettek egy generátorházat is. Az előállított gáz, két négyszintes tárolóba került, a mellettük lévő csíkos víztorony, és a két tömzsi kátránytároló pedig hamar az üzem jelképévé vált. Az óbudai Gázgyár gond nélkül teljesített, azonban az I. világháború kitörése jócskán visszavetette a teljesítményt. Akadozott a vasúti közlekedés, ráadásul az üzem férfi dolgozóinak zömét behívták frontszolgálatra, közülük 72-en lelték halálukat a harctéren. Emlékükre állították a gyár területén, a máig látható oroszlános örökmécsest.
1920 után a gyár ismét teljes gőzzel működött, lassan feledésben merült az a háborús időszak, amikor napokig nem volt gáz a fővárosban. A kedélyek is megnyugodtak, és a híres pest-budai gázlámpák is óvták az este sétálgatni vágyó hölgyek erkölcseit.
1942-re azonban változott a helyzet, ugyanis kiderült, hogy az óbudai Gázgyár teljesítőképessége elérte a maximumot. Természetesen a helyzetnek nem kedvezett a II. világháború sem, ugyanis nem csak a dolgozókat hívták be katonának, hanem a bombázások miatt a gyár is megsérült. Mindehhez hozzájárult még a nyersanyag hiánya is, ezért új módszert kellett alkalmazniuk a szakembereknek. A megoldás a lakossági földgáz használatának fokozása lett, ami lassan de biztosan kiszorította a régibb, szén felhasználásával előállított energiát. Az óbudai Gázgyár ennek ellenére egészen 1984-ig működött, elsősorban ipari igényeket elégített ki, ám az épületek, berendezések, és gépek amortizálódása miatt a végleges bezárás mellett döntöttek.
Úgy tűnt, a hajdani gyár épülete az enyészeté lesz. Szerencsére azonban nem így történt. Az üzem jelképeivé vált, az egykori szerszámraktár szomszédságában elterülő víztorony – amin tetszetős órák mutatták az időt -, valamint a három, tömzsi kátránytorony megmentéséről 2011 júniusában döntött a Fővárosi Közgyűlés, és csaknem egymilliárd forintot szavaztak meg a felújításukra. 2013 júniusában megindultak a munkálatok, s néhány hónappal később a mesebeli tornyok megújulva törtek az ég felé, hogy aztán másféle szolgáltatás legyen jellemző a környékre. A hírek szerint kulturális negyed lesz, tehát a környék későbbiekben is a fényt biztosítja majd a fővárosban.