„A halál értelmetlen, mert nem a halottak dícsérik az örökkévalót.“ Mióta felébredtem, ez a mondat jár a fejemben, magam sem tudom, hogy miért. Az Írás szavai ezek, itt lüktetnek bennem reggel óta. Pedig ma nagyon szép napra ébredtem. Találkozni fogok a kis Zelmával, akit nagyon szeretek, s úgy vélem, sejti ő is érzelmeimet. Találkozni fogunk és sétálunk majd a városban. Nem lesz ez még olyan komoly rándevú, hiszen a kezét sem merem megérinteni. De június van, nyár, meleg, ilyenkor a vér is gyorsabban pezseg. Talán majd beülünk valahova, s meghívhatom egy indiánerre is.
BARTA ZSOLT – PestiMese/Nulla6egy Facebook-csoport
Gyorsan öltözöm és már kint is vagyok az utcán. A ház, amelybe a napokban költöztünk, a Deák utca 21. szám alatt található. Eddig nem itt laktunk, hanem a Magyar utcában, de onnan el kellett jönnünk egy rendelet miatt. Nagyon szeretek ott lakni, de remélem minél hamarabb hazamehetünk majd. Ahol most élünk, egy nagy sárga csillag van kiragasztva a kapura. Különféle emberek vannak itt, ők is most költöztek ide, néhány nap alatt. Zsidók vagyunk mindnyájan, ez a közös bennünk, és ezért kellett elhagyni otthonainkat. Mama mesélte, hogy egy rendelet miatt kellett hazulról ide jönnünk, nem nagyon értem, hogy miért, hiszen nem bántottunk mi senkit sem.
„Magasztaljuk és szenteljük meg a nagy Nevét e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát életetek során, egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre: Ámen! „
Kint vagyok már az utcán, mama mondta, hogy az új, szép barna cipőmet vegyem fel, hiszen ünnepi alkalom ez, találkozom a kis Zelmával. Furcsa, most is a kádis szavai járnak a fejemben, a gyászolók kádisa. Nyár van, és szerelmes vagyok, nem akarok most a gyászra gondolni. A kis Zelma már biztosan vár rám, annyira aranyos, szőke és kék masni van a hajában.
Mennyi ember jár-kel most is az utcán. Boldogok, szerelmesek, nem gondolnak a holnapra, de azt hiszem most nem is kell, hiszen ragyogóan süt a nap. Nagyon szép az új cipőm, miközben lépegetek, nézegetem. Zelmának is tetszeni fog, tudom.
Mennyi ember és egyet sem ismerek közülük. Nem néznek rám, kikerülnek, észre sem vesznek. Csak már a Gerbeaud előtt lennék, ott vár rám a kis Zelma. Szeretném látni már, szeretném, ha szeretne.
„Legyen nagy Neve áldott örökre és örökkön örökké! Legyen áldott! Legyen nagy Neve áldott örökre és örökkön örökké! Legyen áldott és dicsért, dicső és magasztos, fennkölt és hírneves, imádott és megszentelt a Neve annak, aki Szent, áldott Ő!“
Megint a kádist, a gyászolók kádisát hallom. Még az utca zaját is elnyomja, különös, jajj miért szól ilyen erősen bennem? Most nem akarok erre gondolni, most nem akarok az új otthonunkra sem gondolni, a Csillagos házra, ahogy a többiek nevezik. Hozzád igyekszem Zelma, együtt leszünk nemcsak ma, hanem örökkön örökké. Megyek-megyek, s kerülgetem az embereket. Olyan boldog mind, olyan boldog akarok lenni, mint ők. Gondtalan, vidám, örülni akarok az életnek. Most az új cipőmnek örülök, és annak, hogy találkozni fogunk. Megyek, csak megyek, s olyan furcsa, hogy az emberek átnéznek rajtam, mintha itt se lennék ezen a szép, nyári, verőfényes napon. Most öreg bérházak mellett megyek, némelyik kapuján ott virít a sárga csillag. Dávid csillaga.
„Áldottabb Ő minden áldásnál, költeménynél, dicshimnusznál és vigaszéneknél, amit a világon mondanak, s ti mondjátok erre: ámen! Jöjjön nagy békesség és élet a mennyből ránk és egész Izraelre, s mondjátok erre: Ámen! „
Most veszem észre, hogy nem jó irányba megyek, a Gerbeaud nem erre van, nem erre kell mennem. A lábaim nem engedelmeskednek, mennek arra, amerre a cipőm, az új, szép és fényes cipőm vezeti őket. Hova megyek és miért?
Hogy kerültem ilyen hirtelen a Duna-partra? És miért lett este, amikor az előbb még sütött a nap? Lenézek a cipőimre. Ott állnak mozdulatlanul, a fűző kibomlott. Üresen állnak, nem vagyok bennük, a Dunát figyelik.
Emlékszem már mindenre. Zelma nem jött el a Gerbeaud elé, mert aznap költöztették őket egy Csillagos házba. És emlékszem arra, amikor később, jóval később kivittek minket a házból, és a gettóba zártak. Mama éhen halt, minket pedig egy hideg hajnalon, csoportosan a Duna-partra hajtottak. Ott találkoztam újra Zelmával, nem tudtam, hogy ő is a gettóban volt. Félt, nagyon félt, kezemet kereste. A parton le kellett vennünk a cipőt, azt, ami most a Dunát figyeli. Aztán felsorakoztunk, erősen fogtam Zelma kezét. Ne félj, súgtam neki, mielőtt elhangzott a vezényszó.
„Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre! Mondjátok végül: Ámen! „
Fotók: Makula Zsóka