Végy egy botrányosan alulszervezett fesztivált 1999-ből, helyezd identitáspolitikai kontextusba, szólaltass meg néhány, a rendezvényen részt vevő, progresszív gondolkodású fesztiválozót vagy előadót, emeld be, majd vedd elő újra és újra a ‘csúnya fehér férfi’ toposzát, és már kész is az új HBO-etűd. A streamingszolgáltató Zenedoboz című új, tematikus szériájának első darabja a legendás woodstocki fesztivál 30. évfordulójára szervezett fesztivált mutatja be, a megvalósítás azonban döbbenetesre sikerült – a doku a haladók szabályait szolgaian fölmondva, az ezredforduló korszakának társadalmi, politikai, popkulturális vetületeit felskiccelve próbálja láttatni a big picture-t, és az abból szájbarágósan levont következtetéseit, a néző azonban egy csapongó katyvaszt kap, azzal a konklúzióval: ha sok fehér férfi felbőszül, annak rossz vége lesz.

MM – 061.hu

Nem újdonság, hogy az HBO óriási hype-pal tolja a trendi mainstream ideológiák szekerét, új sorozatában azonban olyan messzire merészkedik, hogy egy monstre fesztivál botrányba fulladását faji és nemi alapon próbálja magyarázni. Az új, hatrészes, Zenedoboz című dokumentumsorozat szándéka szerint a zeneipar kulisszái mögé nyújt bepillantást, bemutatva egy-egy népszerű előadó vagy együttes pályafutásának meghatározó szakaszait, ikonikus albumokat, vagy éppen a zeneipar működését. Az első epizód – amely az 1999-es Rome városában, Woodstock 30. évfordulója alkalmából rendezett fesztivált dolgozza fel – mindet akarja egyszerre, ami már önmagában teljesíthetetlen feladat, még nagyobb probléma, hogy tisztán látszik, a témaválasztásnál nem az objektivitás volt az elsődleges szempont, az elcseszetten megszervezett fesztivál csak ürügy volt arra, hogy felvonultassák az aktuális, felvilágosult irányzatokat.

A dokuban többször elhangzik, hogy a Woodstock ’99 közönsége javarészt fiatal, fehér férfiakból állt, akik egy idő után felbőszültek és tönkreverték a fesztivált. Máglyákat gyújtottak, fosztogattak, bankautomatákat szedtek szét, verekedtek, nemi erőszakot követtek el. Kétségtelen, hogy a fesztiválon hamar tarthatatlanná váltak az állapotok, a profitmaximalizálás érdekében ugyanis méregdrágán adtak mindent – 4 dollárba (1200 Ft) került egy félliteres ásványvíz, ami ma is túlzás, nemhogy ’99-ben, gondot okozott az is, hogy hamar megteltek a toi toi vécék, amelyeket nem ürítettek, ki is öntöttek, kevés volt a zuhanyzóhely és az ivókút, ez utóbbiaknál nem győzték kivárni a sorokat, így több helyen kilyukasztották a csöveket. Mindez azt eredményezte, hogy a fesztiválozók konkrétan sárban és emberi ürülékben dagonyáztak már az első napon, és még hátra volt kettő.

Rome városka évek óta bezárt katonai repülőtérének hatalmas aszfalt placcán rendezték meg a fesztivált két, egymástól két kilométerre felállított nagyszínpaddal. E között a két helyszín között gyalogolt a 40 fokos hőségben a forró aszfalton mintegy 400 ezer ember. Az elviselhetetlen kánikula, a dehidratáltság, a magas árak hamar kiverték a biztosítékot a fesztiválozóknál, törni-zúzni kezdtek, a helyzetet pedig nehezítette, hogy nem volt rendes biztonsági szolgálat, illetve közülük többen inkább beálltak a szórakozók közé, a szervezők pedig minden felmerülő problémát igyekeztek a szőnyeg alá söpörni, mondván minden rendben van, ha egy-két hülyegyerek rosszalkodik, dűt-borít, az még belefér. A korabeli felvételek sokkolóak és szürreálisak, legfőképp az, amikor a Red Hot Chili Peppers koncertje alatt tucatnyi, flakonokból, kukákból, furnérlemezekből, hangfalak!-ból álló máglya ég, Anthony Kiedis pedig jól időzítve – miután a szervező megkéri a backstage-ben, hogy próbálja meg lehűteni a közönséget – elénekli Jimi Hendrix Fire című dalát.

Az amerikai híradásokban az terjedt el – ezt kommunikálták a szervezők is -, hogy a Limp Bizkit miatt kezdett balhézni a tömeg, a Break Stuff című dalukat ugyanis Fred Durst úgy konferálta fel, hogy “gyerünk srácok, adjatok ki magatokból minden negatív energiát!” A második napon léptek fel, ekkor már “mindenki kicsit dühösebb volt” (?), hangzik el a filmben, aztán kijött a színpadra a gitáros és felmutatta a középső ujját (húha), ezzel megalapozta a hangulatot. A doku ezen pontján is elhangzik, hogy “collage white dudes, that was the crowd”, azaz “fehér egyetemista férfiakból állt a tömeg”, akiket a felmutatott középső ujj, na meg Fred Durst tüzelt fel annyira, hogy szét kellett zúzniuk az egész fesztivált.

A “fehér fiatal” és a “dühös egyetemista, fehér, macsó férfiak” mellett a “férfiközpontú” kifejezés is többször elhangzik az epizódban, valamint a “fehér fiatal fiúkból áradó sötét energia, amit a szórakoztatóipar egyszerre elégít ki és állandósít.” De azt is megállapítják, hogy a fesztiválon fellépő zenekarok rajongói 90%-ban a fehér férfiak. Ha ez nem lenne elég, szó esik anakronisztikus “Girls Gone Wild” hangulatról is, utalván arra, hogy a szervezők nem csupán szemet hunytak a nők kizsákmányolása felett, de egyenesen részévé tették a Woodstock ’99 üzleti tervének. A fesztivál mottójává vált “show your tits”, azaz “mutasd a cicid” kérésnek ugyanis jónéhány lány eleget tett – akkor most képzeljük el, hogy e mögött nem áll semmilyen ideológia – ezt pedig az operatőrök is előszeretettel megörökítették (nahát). A fesztiválon egyébként nyolc jelentett szexuális visszaélésből négy nemi erőszak volt, de a becslések szerint valójában több száz eset történt a hétvége alatt.

Fred Durst, a Limp Bizkit frontembere (Forrás: pitchfork.com)

A filmben szó esik a Clinton-Lewinsky botránytól kezdve a Harcosok Klubja című filmen át Kurt Cobain progresszív eszméiig minden, a nagy megfejtés helyett azonban egy dühítően csapongó, rasszista, szexista katyvaszt kapunk. Vajon a hanyagság, gondatlanság, egymásra halmozott hibák miatt megbukott fesztiválnak érvényes levezetése, értelmezése lehet-e ez?