Dániel András grafikus, festő és gyerekkönyv-szerző-illusztrátor. A jó éjszakát, kuflik az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Immár a negyedik kötetben követhetjük a kuflik kalandjait: ezúttal a vakítóan sugárzó telihold lekapcsolása az elhagyatott rét lakóinak terve.
CSETE BORBÁLA – 061.hu
Sokáig főleg a képeidet ismerték. Hogyan lettél író?
Fiatalkoromban egyszerre vonzott az írás és a képzőművészet. Az utóbbi győzött, aztán néhány éve mégis újra írni kezdtem. Ebből a kétféle vonzásból logikusan következett a képeskönyv műfaja. Írom és rajzolom is a könyveimet. Könyve válogatja, hogyan oszlik meg a szöveg és a rajz aránya: hol az előbbi dominál, és a rajz inkább csak illusztrálja azt, máskor a képeké a főszerep.
A kuflinak nevezett furcsa lényekről most jelenik meg a negyedik képeskönyved. Vonzódsz a folytatásos történetekhez?
Talán furcsán hangzik, de szerzőként nem vagyok nagy rajongója a sorozatoknak. Mindig jobban izgatnak az új kihívások, az, amit még sosem csináltam korábban. Mondjuk azt, hogy kuflikról szóló képeskönyvek a kivételek. A Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című könyvemnek is lett ugyan folytatása, de ez azért történt, mert a könyv megjelenése után még újabb történetek jutottak az eszembe a szereplőkről, amelyekből végül összeállt egy második gyűjtemény. De jelen pillanatban nem tervezek harmadikat.
Fotó: Horváth Péter Gyula
A kufli könyveket 3-6 éveseknek ajánlják. Miért választottad ezt a korosztályt? Esetleg vannak körülötted ekkora gyerekek?
Ugyan a gyerekeim kinőttek már ebből a korból, a családban, a baráti körünkben azért vannak kicsik. De általában elég lazán veszem ezt a korosztályosdit. Miközben már a háromévesek is ott szökdécselnek az elhagyatott réten, van, hogy kisiskolások is vevők ezekre a kötetekre. Meg van, hogy a szülők is… Aki kapja, marja! A Kicsibácsi… történeteknél vagy A könyv, amibe bement egy óriás című képeskönyvemnél még ennyire sem volt kijelölve a célcsoport, a nyelvük sem határolja be ennyire ezeket a könyveket. Esetemen a korosztályi besorolásról általában a szerkesztő dönt.
Nincs is tisztán gyerekirodalom szerinted?
Sokféle gyerekirodalom van. Törekszem arra, hogy ezeknél a könyveknél a szülők se unatkozzanak. Mindannyian ismerjük az érzést, amikor hetvenedszerre kell felolvasni ugyanazt a hervasztóan érdektelen történetet, küzdve az elalvással…
Fotó: Horváth Péter Gyula
Nem csábít a felnőttirodalom?
Nem vagyok jó a tervezésben, de minden lehet… Most éppen nagyon izgat a képeskönyv műfaja. A következő kötet, melyben közreműködöm, egy Máray Mariann grafikussal közös könyv. Múlt nyáron keresett meg Mariann azzal az ötlettel, hogy írjak szövegeket a készülőben lévő képeihez. A képek fantasztikusak voltak, úgyhogy igent mondtam rá. Fordítottunk tehát a szokásos szereposztáson: először a képek voltak meg, ehhez születtek szövegek. A könyv azóta el is készült, most éppen kiadóját keresi.
Mit gondolsz a minőségi gyerekkönyv-illusztrációk térnyeréséről az utóbbi években?
Az elmúlt körülbelül tíz év nagy változásokat hozott ezen a téren. Amikor az én gyerekeim voltak kicsik, nem volt könnyű új és igazán izgalmas gyerekkönyvet találni, képeskönyveket pláne nem. Aztán kezdtek feltűnni bátor kis kiadók… Az ő munkájuknak köszönhetően ma egészen másképpen fest a gyerekkönyv piac. Persze a könyveket nem csak kiadni kell, hanem eladni is – de szerencsére ott van egy egyre bővülő közönség, amelynek számít a minőség.
Van lehetőséged arra, hogy találkozz a közönségeddel?
Szerencsére gyakran hívnak találkozókra könyvtárak és iskolák. Nagyon sok jó emlékem kötődik ilyen alkalmakhoz. Mesélni, vetíteni szoktam, például a Mit keresett Jakab az ágy alatt (és mi történt ott vele)? című kötetem kapcsán, melyben egy sötéttől félő kisgyerek megismerkedik az ágya alatt élő szörnyekkel. Ezekről kiderül, hogy igazából jófejek, s így a találkozókon sort keríthetünk egy beszélgetésre: miért is félünk az ismeretlen dolgoktól.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Számodra is tud ez meglepő lenni egy ilyen találkozás?
Igyekszem elkerülni azt a helyzetet, hogy “jön egy bácsi, aki felolvas, és a végén még majd kérdezni is kell tőle”. Fontos, hogy egy ilyen alkalom igazi élmény legyen a gyerekeknek. Ha ez sikerül, a szerzőnek is az lesz…
A gyerekek mennyire tudnak meglepni?
Nagyon! Például egyszer a Facebookon azzal keresett meg egy anyuka, hogy a kislánya irt egy kuflikról szóló könyvet, amit szeretne nekem ajándékozni. Mivel óvodás volt, írni még nem tudott, lediktálta a történetet, elkészítette a rajzokat, és mindebből készített egy füzetet. Remek, nagyon vicces történet volt! Amikor találkoztunk, kiderült, a kislány már sokkal több kötetes szerző, mint én. Sorban születnek a meséi megállíthatatlan, elkepesztő fantáziával. Azóta összebarátkoztunk, és már mondtam is a szüleinek, hogy nyugodtan megyek majd nyugdíjba, Emma – így hívják a kislányt – majd átveszi tőlem a stafétát.
Erről eszembe jut az Egy ikerpár naplója 13 éves regényírónője, Szűts Vanda.
Válhat valaki gyerekként komoly szerzővé?
Mindenre van példa, bár az ilyesmi azért elég ritka. Emma most hétéves, biztosan valamilyen kreatív területen fog dolgozni, most épp animációkat készít az anyukája segítségével. A szülők szerepe nagyon fontos, a biztatás, az inspiráló közeg. De az effélét nem lehet erőltetni. Inkább az a jellemzőbb, hogy tízévesen regényt kezd írni egy gyerek, aztán a harmadik oldalon abbahagyja. Persze egyáltalán nem az a fontos, hogy kész szerző váljon egy gyerekből. A fontos az, hogy megtapasztalja az alkotás élményét, megtanulja bátran használni a fantáziáját – illetve, hogy ne felejtse el ezt felnőttkorára. Az a fontos, hogy erre biztassa a környezete, ebben támogassa. Ideális esetben nem csak a család, hanem az iskola is. Bár ez utóbbival kapcsolatban mifelénk mintha nem mindenki gondolkozna így mostanában…
Sok évvel a fiatalkori próbálkozások után, hogyan kanyarodtál vissza az íráshoz?
Váratlanul. Körülbelül öt évvel ezelőtt Pikler Évával külső felkérésre elkezdtünk dolgozni egy táblagépekre szánt interaktív mesén. Elkészült a történet, a figuratervek, a storyboard. Aztán váratlanul eltűnt a megbízó, mi pedig ott maradtunk egy negyedkész fejlesztéssel. Házalni kezdtünk vele, eljutottunk a Pagony kiadóhoz is. Efféle applikációkkal akkor nem akartak foglalkozni, a történet viszont érdekelte őket. Ebből nőtt ki első könyvem, a Matild és Margaréta, avagy boszorkányok a Bármi utcából történetei.
Az applikáció azóta sem készült el?
Ez egy nagyon nehéz, pénzigényes és üzletileg kockázatos terep. Engem jobban érdekelnek a gyerekkönyvek: ezek a régimódi, színes, papíralapú tárgyak a könyvesboltok polcain, amiket nem kell megállás nélkül új és új upgrade-ekkel ellátni, hogy a lehetséges vásárlók szeme előtt maradjanak. Bár sosem lehet tudni, mit hoz a jövő! A kuflik éppen most lépnek ki a könyvek lapjairól – történeteik alapján rajzfilmsorozat készül a Kedd Rajzfimstúdiónál. Innentől kezdve meg bármi megtörténhet velük. Meg velem is…