Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Tolsztoj írja, “a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az…” A rákkal pedig úgy vagyunk, hogy nincs két egyforma rák, minden ráknak „személyisége van”, vö. Esterházy gondolatával: „A rák nem külön van bennem. A rák én vagyok”. Megváltozik a családunk, és mi sem vagyunk Bovaryné… Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójáról írtunk.

PZL – nullahategy.hu

Amíg a rák elégeti az embert teste poklában – mert a test akkor nem templom, hanem maga a pokol – addig szinte soha nem úgy reagál a kemóra, a sugárra, a nem törzskönyvezett gyógyszerekre, ahogy azt éppen várná az onko-team, a család, vagy éppen az irodalombarátok. Vannak betegek, akiket a Forma 1-es szezon tart még életben, másokat gyerekük közelgő esküvője, valaki hirtelen megy el… Ahány ember, annyiféle rák. Célzott terápia? Aha. Ágyúval betegre. A rákról tényleg nem lehet mit mondani, hiszen minden család érintett, mindenki tudatában ott van a ráktól való félelem, szinte mindig van egy közeli vagy távoli rokon, aki fekszik az ágyában, és csak azt várja, mikor lesz már vége ennek az egésznek, miközben a távkapcsolót nyomogatja, és hol az alaszkai kamionsofőrök életéről szóló filmbe néz bele, hol egy mediterrán főzőműsorba, és csak egyet szeretne: elaludni, és már nem felébredni többé.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Esterházy Péter naplót írt, amiben ezt olvashatjuk: „Rák nélkül szupi volna.” Lehet-e szemberöhögni a rákot? Azt hiszem nem, és Esterházy sem akarja. Nem is tudja. Ír, őszintén, hiszen hogy a fenébe lehetne másképp, ír, hogy nem akar úgy tenni, mintha volna érzéke a bölcselethez…  Majd folytatja: “a nyelvem mindig erősebb volt, mint az eszem. Pardon, mi ez a volt“. És ez a könyv sajátos elbeszélői pozíciója, ez a jelenbe vetett „volt”. Vagyok, mint minden ember, leszek: múlt idő. Illetve már múlt idő vagyok.

És hiába viccelődik, hogy egy rendes író többet fél és szorong, mint ő, minden egyes sora a halállal való foglalkozás, akkor is, amikor a kórházi kosztról ír, akkor is, amikor egy ócska tévéközvetítésen bosszankodik, minden egy irányba mutat: a voltba, ami még nem jött el, vö: „Ha én már messze járok, amikor te drága olvasó, ezt olvasod. Micsoda un fair előny, amivel így dolgozhatom.”  A könyv ajánlatai között találjuk a szokásos Esterházy bonmotokat, (pl. “Írj, ne kényeskedj!”), ő maga is megemlíti, hogy rémes, hogy mindenhol már leírt mondatokba botlik.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Mindettől függetlenül a Hasnyálmirigynapló bizonyos szempontból újszerű közlés, rombolás és bánat, leépülés és elfogyás, olyan halálnapló, amin nevetni is kéne legalább egyszer-egyszer. A jó az jó, de az is rossz. Mert azzal kell szembenézni, amivel nem lehet szembenézni. A rákkal való küzdelemben az ember teljesen egyedül marad. Itt már nincsenek családi legendáriumok, számozott mondatok, nincs értelme megmérni azt, hogy közéleti zsánerszövegek vajon csökkentik-e a publicisztika és a próza közti fesztávolságot vagy nem csökkentik, hogy a szerző hogyan fogja meg a legegyszerűbb észrevételekkel úgy a korszakkaraktert, ahogy senki más, milyen az ágy melletti egész pályás poétikai mozgósítás, amikor mégsem a többezres könyvtárszoba illatát érezzük, hanem csak az ágynemű és a gyógyszerek szagát. A Hasnyálmirigynapló nagyon fontos könyv, itt nincs csodálatos kenyér és szószaporítás, csak a lényeg van: a mindiget javítani örökkére. Elegendő harc ez is.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

Esterházy Péter
Hasnyálminigynapló
Magvető
238 oldal 3490 Ft


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •