Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Simon Géza Gábor zene – és hanglemeztörténész, zenei újságíró sajátos nézeteket vall a magyar jazz-ről. Legújabb könyvének címe is beszédes: A zenetudomány mostohagyermeke. A számtalan jelentős, jazz-zel foglalkozó kötet szerzőjétől többek között megtudhattuk, mitől különleges az itthoni jazz és hogy miért nem ismert még a teljes Bacsik Elek-életmű.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Több ezres lemezgyűjteménnyel rendelkezel. Emlékszel még az első LP lemezeidre?
Kezdetben kelet-európai lemezekhez jutottam hozzá. Akkoriban került a birtokomba néhány atonális jazzt játszó csehszlovák együttes lemeze. A legelső magyar lemezem Kertész Kornél Astoria Jazz Quartettjének a felvételeit tartalmazta, és mint később megtudtam, ugyanez a zenekar Tabányi Mihály közreműködésével Pinocchio néven csinált amerikai sztandardekből egy tánczenés jazzlemezt.

Az első LP-vásárlástól elég messze jutottál, a személyedet illetően sokszor elhangzik manapság, hogy a jazzkutatás hírhedt, megosztó figurája vagy.
1964-ben kezdtem jazztörténettel foglalkozni, méghozzá különös módon rögtön magyar jazztörténettel és magyar hanglemeztörténettel. Hamar rájöttem, a kettő nincs meg egymás nélkül: kevés adat állt rendelkezésre arról, hol, mikor, kik vették fel az egyes szerzeményeket a lemezekre. Ennek köszönhetően idővel sajátos nézőpontom alakult ki a jazzről. Hallgattam amerikai jazzt, azonban nem gondoltam jobbnak az általam ismert kelet-európai jazzmuzsikusok játékánál. A kelet-európai jazzmuzsikusok felismerték a Yehudi Menuhin által mondottakat: “A jazz a huszadik század nemzetközi élő népzenéje”. Ennél fogva is egyértelmű, hogy minden nép igyekezett megteremteni a saját jazz zenéjét. Az első igazi összetűzésem a magyar jazzdiszkográfiám megjelenése idején, még 1984-ben ért, a magyar jazzpápa (Gonda János a szerk.) anélkül támadt nekem, hogy ismerte volna a korabeli felvételeket, ezért merte azt mondani, hogy a diszkográfiámban több darab távol áll a jazztől.  Ő és még összesen vagy három ember azok, akiknek a mai napig a korai magyar jazztörténeti ismeretei gyakorlatilag nullák és ezért vagyok nekik megosztó. És ezt mindig elmondják, ha rólam van szó. Nonszensz.

Simon Géza Gábor (Fotó: BMC)

Nemrég jelent meg A zenetudomány mostohagyermeke – A jazz és hatása Magyarországon 1920-1950 című könyved. Rövid leszek és egyszerű: miért tartod mostohagyermeknek a jazzt?
A hivatásos, állami állásokban levő, Zeneakadémiát végzett zenetudósok részéről mostanáig nem készültek tanulmányok, netán kötetek, hangzó anyag kiadások a magyar jazzről. A mai napig nem létezik a jazzkutatást elősegítő szakemberképzés Magyarországon. Csányi Attila, Pál Sándor és jómagam még az 1970-es évek elején javasoltuk ezt. Magunk is nagyon szívesen részt vettünk volna egy ilyen képzésben. Lesöpörtek bennünket: “Nem lehet. Különben is, mi maximum improvizatív tánczenével foglalkozunk, aminek semmi köze a jazzhez.” – mondták. Még 2001-ben volt egy magyar zenetörténeti kiállítás, a “Symphonia Hungarorum” a Várban, ahol például egy hatalmas termet szenteltek a gregoriánnak, de az akkor már sok évtizedes múlttal rendelkező magyar jazzt egy szűk szobácskában talán két- három mini méretű kép “illusztrálta”. 2014-ben tartottak egy magyar könnyűzenei konferenciát, amelyen Retkes Attila, Zipernovszky Kornél és én tartottunk egy-egy jazztörténeti előadást. Az elhangzott anyagokból a szervezők kötetet készítettek, amelybe éppenséggel a mi anyagaink nem lettek beválogatva. Sajnálatos tény, de itthon nem veszik komolyan a magyar jazzt, legalábbis a fizetett zenetudósok nem. Mindezek miatt is hívom én a jazzt a zenetudomány mostohagyermekének.

Ha ennyire a magyar jazz felől közelítesz meg mindent, a többivel összevetve milyen megkülönböztető jelzőket sorolnál fel?
Az alapvető differencia az, hogy a magyar jazzmuzsika a cigány zenéből és az operettből nőtte ki magát. Jellemzően a korai zenekarok cigány -, szalon – vagy katonazenekarokból tevődtek össze. A Zeneakadémia megalakulása előtt komoly zenei képzés zajlott a katonaságban. Hozzánk értelemszerűen csak a kották juthattak el külföldről, tehát csak ilyen mintákat kaptak a zenészek, hangzó anyag kezdetben nem létezett, és ez hozzájárult az egyéni, csak ránk jellemző utak megtalálásához. Jóval később, az ötvenes években feltűnt Szabados György, aki először vállalta, hogy folytatja a bartóki hagyományokat a jazzben. Szabados követői közt olyanokat találunk, mint Binder Károly, Dresch Mihály vagy Grencsó István. Személy szerint ezt a megkülönböztető jegyet tartom a magyar jazz fő vonulatának.

A közönség és a jazz viszonyát milyennek látod Magyarországon? Egy-egy rendezvényen úgy tűnik, a jazz szimplán background a bor vagy valamilyen gasztronómiai különlegesség mellé.
Több évtizede abban látom a problémát, hogy a rendszerváltás körül finanszírozási okokból megszűntek az addig jól működő jazzklubok. Gondoljunk bele, hetven-nyolcvan ilyen klub létezett korábban. Ma nem található európai értelemben vett jazzklub Magyarországon. A valódi jazzklub menüjét a koncert mellett beszélgetések, hangszer- és hanglemezbemutatók, jazztörténeti előadások színesítik. Ezek a helyszínek nevelték fel az értő, a jazzre fogékony közönséget. A ma jazzklubnak nevezett helyiségek amerikai stílusú jazzklubok, ahol csak élőzene van.

Tavaly jelent meg a Franciaországban nagy karriert befutott, itthon kevéssé ismert legendás cigány származású jazzzenészről, Bacsik Elekről szóló könyved. Azóta történtek új fejlemények vele kapcsolatban?
Kerültek elő újdonságok Elekről, és ha még élek tíz évet, mindenképp tervezek róla egy következő könyvet. A problémát az okozza, hogy az életművét érintő dokumentumok jelentős része sehogy vagy elég nehezen beszerezhető. A róla szóló francia anyag például szinte hozzáférhetetlen.

Az idei évben milyen könyveket tervezel megjelentetni?
2017-ben elvileg három könyv várható. Az egyik a Sternbeg Császári és Királyi Udvari Hangszergyár történetét és komplett diszkográfiáját feldolgozó kiadvány, amelyet négy szerző jegyez: Bajnai Klára, Borsos Tibor, Török Róbert és én. Ennek kiadója a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány. A hangszergyár és az én kapcsolatom messzire nyúlik vissza. 1964-ben nagyanyám a lottónégyeséből a szocialista utódcégnél vásárolt nekem egy magnót, ami akkoriban négyhavi minimálbérbe került! Onnantól számítva kezdtem el komolyabban érdeklődni a műfaj iránt. 2000-ben pedig annak a Rákóczi úti lakásnak az egynegyedébe költöztem, ami korábban Sternbergék tulajdonában volt. Ők hozták be az első jazzhangszereket, saját stúdióval, jazz zenekarral, és 1935-ben az első magyar jazzújsággal rendelkeztek. Emellett reményeim szerint a Binder Károly és a Szabó Sándor bio-diszkográfia megjelenése is várható.  

Ahogy én ismerlek, vannak jóval messzebbre mutató terveid is…
Igen, jól gondolod. A Magyar Művészeti Akadémia nagy lökést adott nekem a Mostohagyermek kötet megjelentetésével. Ez az Akadémia az első, amely ilyen szinten komolyan veszi a magyar jazztörténetet. Mindenképpen folytatni szeretném ezt a kutatómunkát, amely az 1950 előtti magyar jazzmozgalom feltérképezésére vonatkozik. Ehhez nagyon nagy segítséget ad az ADT, azaz az Arcanum Digitális Tudománytár a maga pompás kutatási lehetőségeivel. Ők idén áprilisban húsz, eddig csak nyomtatásban megjelent zene- és hanglemeztörténeti kötetem digitalizálták, köztük a régesrég kifogyott, antikváriumokban sem hozzáférhető könyveket. Így már sokkal többen megismerkedhetnek az eddigi tevékenységeimmel és akár be is kapcsolódhatnak ebbe a gyönyörű kutatási világba.

Idén lettél hetven éves. Ha végiggondolod a pályádat, érzel valami miatt hiányérzetet?
Gyakorlatilag a hatvanas évektől a rendszerváltásig párhuzamosan többféle dolgot csináltam. Ez azt jelenti, hogy például a napi munkám mellett foglalkoztam zenével. Cikkeket írtam, rádióztam, klubokat, koncerteket, fesztiválokat szerveztem, kiadtam 38 kötetet és több mint kétszáz hanghordozót. Nincs bennem hiányérzet. Egész életemben a magyar jazz szolgálatában állhattam.  

A vezető kép: Nagy Béla


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •