– interjú Szegő Andorral, aki már többször is visszajött Afrikából
Folytassuk ott, ahol a telefonfülkék felújítása kapcsán abbahagytuk… A telefonfülkék, mint tudománytörténeti relikviák az első globális élményre emlékeztetnek bennünket. Arra, hogy lehetőségünk van bárkit bármikor és bárhol elérni a telefon segítségével. Volt azonban egy korábbi közösségi élmény is, ami az órákhoz kapcsolódik. Ezek segítettek bennünket összehangolódni, egy időben létezni, határidőket szabni, betartani vagy lekésni. Idővel azonban megfordult a helyzet, s mi váltunk rabszolgáivá az ügyesen számlapokhoz béklyózott pillanatnak. Az idő modern világunk illúziója, drog éppúgy mint a cigi vagy az alkohol, mindig egyre több kellene, és sosem elégszünk meg annyival, amennyi van. A Szegő Andorral készített interjú alatt végig az járt az eszemben, talán erről üzen számunkra valamit Afrika.
Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport
…Afrikában mindig történik veled valami véletlenszerű. Ez az, amit lehet nagyon szeretni, vagy gyűlölni. Az afrikaiak viszont abszolúte ebben szocializálódtak. Mi európaiak menni tudunk, az afrikaiak pedig várni. Van is egy ilyen mondás, hogy az európainak órája van, az afrikainak meg ideje. Szinten tökélyre fejlesztették a várakozás tudományát. Ha egy afrikai városban sétálsz sok európai reklámmal fogsz találkozni. Egyvalamivel nem fogsz találkozni: nyilvános órákkal. Afrikában az idő valahogy elveszett, és senki nem akarja elkapni, vagy megragadni. Egészen más időérzékük van. Náluk az, hogy lerobban az autó két város között, az egy természetes folyamat. Az nálunk van Európában, hogy a dolgoknak mindig működniük kell. Egy afrikai úgy gondolkodik, hogy jusson el „A” pontból „B” pontba. Hogyha ez megtörténik, akkor ez siker. Nem annyira fontos dolog, hogy mennyi idő alatt.
– Hogyan indultál útnak, milyennek képzelted Afrikát?
SZA: Valószínű nagyon közhelyszerű elképzeléseim voltak Afrikáról, hogy az emberek színes ruhákban járnak és vakító szép, fehér mosolyuk van. És hogy aranyos gyerekek rohangálnak az utcán. Meg zebrák, meg KFT. Utólag nehéz visszafejteni. Valójában a képzeletem egy üres könyv volt, ami akkor telt meg, amikor kimentem. Azóta készültem a legutóbbi utamra, mióta kezembe került a Lonely Planet Afrika-könyve, ha így nézzük, akkor 6 éve. Nem is vagyok benne biztos, hogy egy út véget ér egyáltalán valamikor. Az útnak az is a része, amikor mesélek róla, amikor az agyamba belapátolt információkat visszaadom. Ez a különbség a turista meg az utazó között. A turista fölrakja a képeket a facebookra. Az utazó valamiféle missziót is teljesít, be kell számolnia mindarról, amit látott.
– Könnyen boldogultál, vagy nagyon mások az afrikai emberek?
SZA: Szerintem ugyanazoknak a dolgoknak örülnek, amiknek mi, csak jobban meg tudják becsülni azt a jót, amit kapnak. Mert kevesebbszer van benne részük. Nem kopik el a képességük, hogy örülni tudjanak. Nem panaszkodnak, inkább tényként és nem panaszként mesélnek el akár rettenetes dolgokat is. Viszont egy átlag afrikai elsírja magát, hogyha bánata van, és úgy nevet, ahogy Európában az emberek nem mernek nevetni. Sokkal őszintébbek. Egy afrikai azt fogja neked mondani, hogy az az erő, hogyha ő sír, mert felvállalja önmagát. Ez a kettősség, – ahogyan nevetnek és ahogyan sírnak – a háborúban is megvan. Egy polgárháborúban a legszörnyűbb atrocitásokat követik el egymás ellen, békeidőben meg teljes a megbocsátás. Ismertem olyan embert, aki az utcán mutatott nekem egy árust, akitől vásárolni szokott. Korábban az az árus vágta le a kezét a polgárháborúban. Minden pillanatból kihozzák a maximumot. De ez lehet egy szörnyű maximum egy háborúban.
– Az embereken kívül mit jelent számodra Afrika?
SZA: Amit nagyon megszerettem, az Nyugat-Afrikában a naplemente. Olyan gyorsan megy le a nap, minthogyha menekülne. Volt nap, aztán nincs nap. Aztán a sötétség teljesen rátelepszik az emberre, ráfekszik a tájra éjszaka. Ez az a fajta sötétség, amit az őseink ismerhettek. Én a Nyugati környékén nőttem fel, nem találkoztam még olyan sötétséggel, mint amilyen a kút alján van. Afrikában a több ezer éves sötétséget tapasztaltam meg és egészen ijesztő volt, tehetetlennek éreztem magam. De van benne valami misztikus, valami magával ragadó is. A nappalokban a nyüzsgést lehet élvezni. Az a fajta nyüzsgés, amilyen egy athéni piacon lehetett, vagy egy középkori vásárban. Ezek a dolgok megmaradtak Afrikában, és így kikristályosodva vészelték át a globalizációt. Az emberek többnyire az utcán vásárolnak, piacokra mennek. És minden napszaknak meg van az illata. Megvan az ebéd illata, megvan a vacsoráé, amikor a lacikonyhák kinyitnak és elkezdik rotyogtatni a vacsorát. Meg a benzinnel keveredő rohadó szemét. A városban a kifőzde a benzin és a rothadó szemét keveredik, ez megfacsarja az ember orrá, de legalább intenzív élmény. Bármennyire is szörnyen hangzik, de nekem ez egy jó illat, mert ez Afrika egyik illata.
– Hogyan kell ott létezni, hogyan kell túlélni Afrikát?
SZA: Ha Afrikában az ember el akar érni valamit, akkor két dologhoz kell érteni. Egyrészt tudjon hajthatatlan lenni és tudjon nagyon határozottan érvelni. Másrészt tudjon kedvesen bárgyú lenni. Ez a kettő nagyon fontos, és ezeknek a váltakozásával sok mindent el lehet érni Afrikában. Egyszer így jutottam el Dakarba. Felvett egy baszk pár Észak-Szenegálban. A srác mesélte, hogy Szenegálban már hány rendőr levágta őket pénzre. Aztán elhagytuk Saint Louis-t, Észak-Szenegál legnagyobb városát, és rögtön megállított minket egy rendőr. A srác annyira ideges volt, hogy elkezdett üvöltözni a rendőrrel. A rendőr erre még hangosabban üvöltött, és közölte, hogy most megyünk a rendőrkapitányságra, és a bürokrácia szétzúz minket. Erre én kiszálltam az autóból és mondtam, hogy elnézést kérek a barátom viselkedése miatt, nagyon megviselte az afrikai meleg. De jó ember, és Allahra kérem, hogy engedjen tovább. És ez a kedves, bárgyú alázat meglágyította a szívét.
Volt olyan Libériában, hogy megállítottak egy ellenőrzőpontnál, és az egyik ottani katonatiszt kérte, hogy hívjam meg egy kólára. Nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy adjak neki pénzt. Így vettem egy dobozos kólát és odaadtam neki. Rám nézett és elröhögte magát, és akkor mehettem tovább. A humort, azt tudják értékelni.
– Afrika sok egzotikus országnak ad helyet. Lehet egységes Afrikáról beszélni?
SZA: Egy átlag afrikai azért akarja, hogy legyen áram a falujában, hogy tudjon a tévén meccset nézni. Az áram egyéb hasznos hozadékai csak mellesleg jelentenének valamit a tévé mellett. A foci hozza mozgásba Afrikát. Két dolog állandó Afrikában, Isten és a foci. Egyszerűen minden más kétséges. Azt nem lehet tudni, hogy szárazság lesz -e jövőre, vagy hogy kitör -e egy polgárháború. Két dolgot lehet tudni, hogy bajnokok ligája lesz, és hogy Isten létezik. Ez a kettő állandó egy afrikai ember életében, minden más véget érhet akár holnap is.
– Isten és foci? Ilyen egyszerű volna a világ…?
SZA: Igen. No meg a vízipipa. Meg a qat. Az egy zöld cserje, aminek órákig rágják a levelét, aztán teljesen bepörögnek tőle. Különösen Kelet-Afrikában és Afrika szarván használják, illetve Jemenben. Kenyában és Etiópiában van a termesztés központja. Érdekes, hogy nekik ahhoz, hogy bepörögjenek, ezt a qat-ot kell hosszú ideig rágniuk, mi meg tablettákat fejlesztünk ki, speed-et például. Mi ezt elintézzük úgy, hogy bekapjuk és már pörgünk is. Afrikában az időnek más a mértékegysége, ezért ők rághatják órákig. Viszont ezzel gyakorlatilag lehet fizetni. Ellenőrzőpontoknál Szomáli-földön ezt kellett adni a rendőrnek és akkor már lehetett is továbbmenni. Szomáli-földön minden sarokra jut egy qat-árus, annyira népszerű. Még fel is festik deszkákra a qat-nak leveleit, hogy véletlenül se értsd félre, mit lehet ott kapni.
– Össze tudnád foglalni kedvcsinálónak, milyen is nekivágni Afrikának.
SZA: Nos, egyszerre romantikus és pragmatikus. Rendszerint mielőtt elkezdek valaminek örülni, elmegyek a legközelebbi vécére.