MÉNES MÁRTA – 061.hu

Emlékszem, egy Liszt Ferenc téri étteremben találkoztunk először 2010-ben. Interjút beszéltünk meg. Izgultam persze, nemcsak, mert kezdő újságíró voltam, hanem mert elképesztően csodáltam. A tehetségét, a szépségét, a maximalizmusát. És persze, imádtam a hangját. Ki nem? Még a beszédhangjától is futkosott a hátamon a hideg – búgott, rezgett, megnyugtatott. Legszívesebben megkértem volna, hogy dúdoljon nekem. Csak egy kicsit. Csak nekem. Hogy elraktározhassam örökre.

Akkor már évek óta követtem őt színpadról színpadra, fesztiválról fesztiválra. Ahol lehetett, megnéztem. Nem rajongás volt ez, ennél egyszerűbb a képlet: ahol Juli ott volt, ott volt a minőség is. Én pedig szerettem volna jó zenét hallgatni, amikor csak volt rá lehetőségem. Persze, tudta, kivel érdemes zenélni, jobbnál jobb formációkkal állt színpadra. De ezeket a produkciókat egytől egyig ő tette teljessé, ő vitte el mindet. Mert ha ő színpadon állt, lehetetlen volt másra koncentrálni. Pimaszul feleselgetett a hangszerekkel, olyan ritmusban, olyan könnyedén, ahogyan mi élőszóban beszélgetünk. Igen, ezek a jó jazzénekesnő ismérvei, hogy lazán párbeszédbe kerül a körülötte lélegző muzsikusokkal, izzadságszag nélkül csatlakozik rá a dallamokra, improvizál, lüktet, él a színpadon. Ilyen volt Juli is.

Magyar színpadon magyar énekesnő viszont sosem szólt így azelőtt. Új volt, mert a hangjában ugyanúgy benne volt a tengerentúli fekete jazz, mint az európai klasszikus zene, vagy a játékos pop. Sokat tudott, és azt a sokat elképesztően jól tudta alkalmazni. A tehetség önmagában nem elég, szokták mondani, nos, Julinak jó nagy kanállal merítettek belőle, e mellé társult a szorgalom, az erő, és a kitartás. Így kerülhetett igazán magasra.

Először a Barabás Lőrinc Eklektric koncertjén hallottam őt énekelni, emlékszem, nem hittem el, hogy ez a hang ebből a bongyor szőke lányból jön. „Hogy mi van?” – tettük fel a kérdést egymásnak a barátnőkkel szüntelen. Biztos, hogy jól látunk, hallunk? Egy fekete énekesnő hangja szólt Juli torkából – mély, fátyolos, dögös, érzéki, érzelmes, humoros – rengeteg szín, mindez egy hangban. Barátokat, kollégákat cipeltem el a koncertjeire: kis jazzklubokba, nagy fesztiválokra, és mind egytől egyig tátott szájjal hallgatták őt. Odavoltak érte.

Őrületes koncertélmények voltak ezek, olyanok, amelyeket évek múltán is felemleget az ember, mert itt valóban nagybetűs zenét hallhattunk – okos, kreatív, gondolkodó zenét profi és szenvedélyes tolmácsolásban. Rongyosra hallgattam a Fábián Juli Jazz Riff Honey&Chili című bemutatkozó lemezét, ez szólt, ha dolgoztam, ezt tettem be, ha takarítottam. Kívülről tudtam, Juli mikor sóhajt, mikor lalázik, mikor pergeti a nyelvét (na jó, lehet, hogy mégis rajongtam érte). Érdekes, hogy épp erről az albumról mondta nekem később, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem is értem. Pedig csodálatos és kerek ez az anyag.

Bevallom, a pop irányába tett, zoohackeres kanyarja már nem vonzott annyira, de elvitathatatlan, hogy ez a műfaj is jól állt neki. Ebben is jó volt. De nekem Juli mindig is a nagybetűs JAZZÉNEKESNŐ volt! A kedvenc magyar jazzénekesnőm.

Aki pár perc alatt feloldott minden gátlást bennem akkor, ott az étteremben. Széles mosolyával, kedvességével, felkészültségével. Mert nem csak én készültem fel Juliból, Juli is felkészült belőlem. Tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy írtam róluk, olvasta a kritikáimat. Ettől zavarba jöttem, ugyanakkor végtelenül boldog voltam. Az interjú közben végig a hasamon pihentek a kezeim, simogattam, ez feltűnhetett neki, és a beszélgetés végén meg is kérdezte: „Csak nem?” „De igen, babát várok” – feleltem neki halkan, zavaromban, mire ő: „Jaj, Márti, annyira örülök nektek! A legnagyobb boldogság ez!” Húsz perce ismertük csak egymást, de úgy hangzott ez tőle, mint egy régi barátnőtől, aki igazán, őszintén örült nekem.

Két év múlva a Hold utcai piacon lettem figyelmes szőke fürtjeire, rengetegen voltak, valamilyen street food fesztivál lehetett, de átvágtam a tömegen, karomon a lányommal, muszáj volt odamennem hozzá. Messziről kiszúrt, mosolygott, ő is átverekedte magát az embereken: „Fú, gratulálok, ő aztán jól sikerült, gyönyörű!” – mondta a gyerekre mutatva, aki már nagyon nyűgös volt, Julira pedig várt a párja, de mi ezzel mit sem törődve, a külvilágot kizárva beszélgettünk tovább családról, zenéről, szakmáról, mindenről. Kedves volt és sugárzó, mint mindig.

Én így emlékszem Julira. Az énekesnőre, a páratlan tehetségre, az emberre, akit alig ismertem, mégis rengeteget adott. Nekem és még oly sok másnak.