A LÁMPA! Egy designikon a kortárs művészet fényében című, a Fővárosi Képtár és a Maria és Walter Schnepel Kulturális Alapítvány közös kiállítása december 31-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban. A kiállítás egyik kurátorával, B. Nagy Anikó művészettörténésszel beszélgettünk a Wilhelm Wagenfeld formatervező nevéhez köthető kultikus lámpáról.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

A most látható kiállításnak van valamilyen apropója?
A Schnepel Alapítvány felkínálta a múzeumnak a kiállítást, és mi örömmel álltunk bele. Annál is inkább, mivel én a Képzőművészeti Egyetemen leendő látványtervezőknek tanítom is a szóban forgó lámpát és a tárgytervező hallgatók is nyilván mindenhol vizsgáznak belőle. Másfelől a Kiscelli Múzeum épülete 1910-től sok-sok évig Schmidt Miksa lakberendező és bútorgyáros tulajdonában volt — mondhatni, tőle örököltük — s az ő hagyatékában fennmaradt több tucat gyönyörű lámpaterv a századforduló környékéről itt van nálunk. Eljött a pillanat, hogy másoknak is megmutathassuk őket.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Az volt olvasható, hogy kifejezetten kultikus tárgy a lámpa.
A tárlat fókuszában álló, WA 24-nek nevezett, Wilhelm Wagenfeld német tervező nevéhez köthető, a Bauhaus weimari fémműhelyében készült lámpa pontos szerzőségét és későbbi sorsát sok titok és legenda övezi. A szálak bogozgatása nyomán arra jutottunk, hogy a mű két korszak határán készült, mind a világítótestek, mind pedig a Bauhaus, mint műhely történetében. 1923 végén, 1924 elején vagyunk, a Bauhaus mesterei és növendékei a Haus am Horn mintaház és kiállítás munkálatain dolgoznak, ám rövidesen költözniük kell Weimarból. A WA 24 voltaképp diákmunka, melynek megalkotásában Moholy-nagy irányításával, többen is részt vettek. Az első változat üvegtalapzata Carl Jacob Jucker ötelete volt, az üvegbura pedig egy készülő teáskannához rendelt, majd elvetett gömbformaként egy magyar bauhäusler, Pap Gyula hozzájárulása volt a Wagenfeld által véglegesített alakzathoz. A későbbi, dessaui években a lámpákkal kapcsolatos elvárások megváltoztak. A Wagenfeld-lámpa szoborszerű, elsősorban önmagát világító, az előző korszak spiritualizmusából sokat megőrző, ám a geometrikus alapformákra radikálisan visszabontott formákat és új anyagokat (nikkelezett fémötvözetet) alkalmazó munka. Voltaképpen a körnek 3D-s feldolgozásáról van szó. Valóságos ikonról, ami saját egyszerűségében számtalan asszociációt hordoz.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A későbbi lámpatervezői trendeket mennyire határozta meg a lámpa?
Nem vagyok abban biztos, hogy nagyon meghatározta volna. Nem rég olvastam valahol, hogy a később óriási életművet alkotó Wagenfeld nem is igazán rajongott a saját lámpájáért. Sokan mások, így az iskola igazgatója, Gropius és a fémműhely vezető mestere, Moholy-Nagy László ellenben igen. A tárgy önálló életet kezdett élni. A világítástervezés viszont az irányítható fényű, tömeggyártásra valóságosan is alkalmas lámpák irányban folytatódott tovább.

Hol és milyen lakásokban tűnt fel a lámpa?
Az eredeti szándék szerint a lámpa kispénzű emberek modern lakásába készült. Mivel azonban nem sikerült tömeggyártásra alkalmassá tenni, drága, exkluzív tárgy maradt, nagyjából 200 készülhetett belőle. Áll egy-egy darab Walter Gropius íróasztalán, Moholy-Nagy László nappalijában, Lucia Moholy éjjeliszekrényén, valamint feltűnt a Bauhaus-kiállítások tárlóiban. A hozzá fűződő mitikus jelentések talán éppen ezekhez a mozzanatokhoz köthetőek. A kortárs művészetben, a most a Kiscelli Múzeumban azonban jelentős karriert futott be. A lámpát ugyanis 1980 óta újra gyártja egy brémai cég, melynek vezetője, Walter Schnepel nemcsak vállalkozó, hanem műgyűjtő is, s ekképp több neves kortárs művésszel, főként fluxus-körökkel áll kapcsolatban. Felkérte néhányukat, hogy kommentálják a WA 24-et. Ezek a lámpa-parafrázisok adják a mi kiállításunk magját. Mi magunk is felkérhettünk öt magyar alkotót: Batisz Miklóst, Farkas Annát, Forgács Pétert, Lakos Dánielt és Szabó Esztert. Az ő lámpa-átirataik tekintetében szabad kezet kaptunk.

Fotó: Horváth Péter Gyula

„Tiszteletlen és tiszteletteljes körök egy 1924-es Bauhaus lámpaikon körül.” Olvasható a múzeum honlapján. Beszéljünk a tiszteletlenekről.
Úgy tűnik, mindenki korábbi munkásságával összhangban nyúlt a lámpához, mint kiindulóponthoz. Némelyek számára elsősorban felülírásra, felülfestésre váró felület, míg mások, például a fotográfusok inkább fényforrást és atmoszférát látnak benne. Megint mások, így a Wagenfeld-életművet s a lámpát magát behatóan ismerő tárgytervezők számára valóságos, dekonstrukciónak alávethető ikon. A konceptualista megközelítésekben a WA 24 a világítótestek történeti kontextusából kiemelt, újragondolt, új összefüggésbe helyezett apropó. Aldo Mondino rojtokat aggatott rá, Daniel Spoerri női melleket látott benne, Richard Hamilton angyali üdvözletként jelenítette meg, Ay-O megsütötte lenolajban, Jochen Fischer pedig teljesen kiforgatta önmagából.

A magyar művészekre hogyan találtak rá?
Szerettem volna különböző művészeti területekről érkező alkotók kezére adni a lámpát. A Revizor kritikusa megdicsért minket a kiállításról szóló kritikájában, úgy találta, hogy a magyar művészek munkái a legfilozofikusabbak. Szabó Eszter egy párkapcsolati drámát vetített a bura-univerzumba, Forgács Péter mennybe meneszti, Lakos Dániel pörgettyűvé redukálja, Farkas Anna a hold túlfelére stilizálja, Batisz Miklós pedig önmagát vetítő projetorrá építi át a lámpát. Aki eljön a kiállításra, maga is ötletelhet.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Egyéb érdekességgel is rendelkezik a mostani tárlat?
A Schmidt Miksa-tervek révén a századelő bécsi és budapesti lakberendezői ízlése, az otthon kultúrájának egy szelete is megmutatkozik a tárlaton. Schmidték megrendelői mágnások, nagypolgárok voltak, akiknek lakásdekorációs érdeklődése néhány esztendőn keresztül Adolf Loos és a Wiener Werkstätte körének esztétikai alapelvei, újító formaalkotása felé fordult. Az 1920-as években azonban visszakanyarodtak a történeti stílusok világába, a modernizmus iránti érdeklődésük kihunyt. Igyekszünk ezt a trendváltást is bemutatni.

Hogy történhetett, hogy a stílusos, műtárgynak beillő lámpáktól eljutottunk a forradalminak nem igazán nevezhető IKEA-lámpákig, a stílustalannak minősíthető használati tárgyakig?
Tömeggyártási korszakban élünk, nincs más lehetőség, mint ennek a tudomásul vétele. Ebben a technológiai és piaci körben kell jót alkotni. Szerintem lehet is. A design oldalak tele vannak remek munkákkal, lehet rendelni bármit, ami megfizethető és tetszik. E tekintetben semmiképp sem ajánlom a kulturális pesszimizmust.

Manapság is akadnak nagy jelentőségű lámpák, elszabadult fantáziájú tervezők?
Abszolút. Az eredmények fantasztikusak, köszönhetően az új technológiák megjelenésének és a fénnyel kapcsolatos megváltozott igényeknek. A huszadik század végének egyik nagy gondolata volt például a mobil a fény, ami annyit tesz, hogy jön velünk. Ahol nem vagyunk, ott nem kell égnie. Maga a világítástörténet is a hordozható fényekkel kezdődött, gondoljunk csak a fáklyás emberre, vagy a mécsesekre és a gyertyatartókra, amelyekkel elődeink mászkáltak. Ehhez a korszakhoz jutottunk vissza, megint visszük magunkkal a fényt a különböző mozgásérzékelő eszközök révén, ott ég, ahol mi akarjuk.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula