„Egy jó szövegnek a hangi megszólalásban is működnie kell” – Interjú Szkárosi Endrével, a magyar hangköltészet legismertebb alkotójával

Szkárosi Endrével, a honi ún. hangköltészet legismertebb költőjének nemrég megjelent Véletlenül nem jártam itt című verseskötete. Erről, a performance-okról, és persze a neoavantgardról is beszélgettünk vele.

GÖKHAN AYHAN / IZSÓ ZITA – 061.hu

Legújabb, válogatott és új verseiből összeállt könyve, a Véletlenül nem jártam itt című verseskötet rendkívül játékos és kísérletező, ebből a hozzáállásból szándékosan nem enged. Minden verseskötetre úgy tekint, mint megoldandó problémára, olyan térre, amit be kell laknia?
Minden rendelkezésre álló teret be kell lakni a költészettel, a helyzet, a hordozó és a nyelv mélyen összefüggenek. Persze hogy mit illesztek, alkotok hozzá az adott térhez, azt az előző – nálam általában sok – év költői munkái rajzolják ki. A kísérleti-kutató attitűd, a felfedezés komolyan vett játéka és öröme eszmélkedésem óta mozgatja szinte minden tevékenységemet.

Honnan jött a válogatott kötet megjelentetésének ötlete, fordulópontként tekint rá, ezután valami új, egészen más projekt következik?
Projektből mindig több van, részben előkészületben, részben tervként. Hogy melyik megvalósulása lódul előrébb, azt sok, egymástól gyakran független tényező határozza meg. A Véletlenül nem jártam itt létrejöttéhez például az AmbrooBook elszánt partnersége is kellett, továbbá az, hogy magam is szükségét érezzem végigtekinteni az alkotói életemen. Mivel pedig majdnem minden könyvem (részben már az első, 1981-es Ismeretlen monológok is) komponált kötet-egészként és általában „jelkomplex”, heterogén (az írott-nyomtatott szövegre, a képi megjelenésre és a vizualitásra, bizonyos fokig a gesztualitásra és a hangra épülő) nyelven formálódott, ezekből nem lehet darabokat kiemelni, és összekeverni máshonnan származó más darabokkal. Ezért döntöttünk úgy, hogy ezúttal – a nyelvi intermedialitás helyett – vertikális, viszonylag homogén metszeteket adunk az életműről: ez a kötet a szövegverseket („sorverseket”) ciklálja újra nem időrendi sorrendben, hanem gondolatilag. A most készülő hangoskönyv a hangmunkáimmal teszi ugyanezt („hangversek”), egy következő pedig majd a vizuális alkotásaimat reprezentálja („képversek”).

A borítón egy elmosódó fát látunk, emiatt egyszerre keltheti a fotó egy rosszul sikerült kép benyomását, másrészt azt, hogy a valódi látást, a lényeget mindig zavarja, kitakarja valami. A könyv szövegei tisztázó-kísérletek?
A rendkívül szép képi értelmezés Szabó Imola munkája, ő egy ilyen párhuzamos vizuális értelmezést látott, engem meggyőzött vele. Végül is az élet végső, lényegi dolgairól van szó, a vízszintesen és függőlegesen bejárható útról, a biológiai létről és lélegzésről, s arról, hogyan látjuk a világot: kicsit homályosan, de pontosan. A szövegek költőiek, tehát inkább felfedező jellegűnek remélem őket.

Majdnem mindegyik szövege megszólalást, hangot követel magának. Fontos, hogy egy-egy szöveg a színpadon is helyt álljon, manifesztumként működjön?
Nem tudjuk, mi lesz egy-egy írott szöveg sorsa, sokszor elég, ha csak intim módon elolvassák. Egy jó szövegnek a hangi megszólalásban is működnie kell – nekem sokat segített fiatal koromban, amikor felfedeztem, hogy ha felolvasom, amit írtam, sokkal gyorsabban meg tudok győződni a minőségi paramétereiről. Egyébként hosszú évekig dolgoztam professzionális versmondóként, tehát elég jól megtanultam, hogyan tud minden szöveg megszólalni, ha van mondanivalónk vele.

Itthon az átlagolvasó még mindig ott tart, hogy a vers receptszerű szabályok meghatározta alakzat, ríme és ritmusa van, s már az is sok neki, hogy: „A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz.” Kezdhet valamit a kortárs irodalom, általában a kortárs művészet az értetlenkedő befogadóval?
Feltétlenül. Arra kell biztatni, hogy olvasson többet, hogy jobban értse a nehezebben érthetőnek tűnő dolgokat is, és kétkedjen mindig, ha olyat olvas, amit azonnal ért. A költészetben megjelenő poétikai elvek és működésmódok a költészet gyakorlatából olvashatóak ki – ha változik a gyakorlat, velük kell változniuk a „szabályrendeknek” is. Feltéve, ha nem akarjuk, hogy mindig, mindenki ugyanazt írja – amire van hajlam a magyar irodalom szabályolvasóiban. 

Amennyi rajongója van a slam poetrynek Magyarországon, annyi kritika is éri. Eddigi interjúi alapján Ön nagyon pozitívan viszonyul hozzá. Van hasonlóság az Ön tevékenysége, szövegkezelése és a slam poetry között?
Azt vettem észre, hogy ugyanaz a közösségi alkotó izgalom működik a slam poetry-ben, amelyet az én egészen ifjú koromban a színház- és zenekarcsinálásban éreztem, és amely elsősorban zenei klubokban teremtett közönséget magának. A hetvenes évek végétől űzött és mind tudatosabban bontakozó hangköltészetemben és annak performatív gyakorlatában számos olyan dolgot csináltam, ami a slamben újra bontakozni látszott. A korszak akkor kicsit avantgárdabb volt, de most is efelé megy a dolog szerintem.

A neovanantgárd több jelentős figurája érdemelne nagyobb publicitást, Balaskó Jenőtől kezdve Szombathy Bálinton át Papp Tiborig. Mit gondol, miért nem sikerült a hozzájuk hasonló szerzők megismertetése a szélesebb olvasóközönséggel, milyen hiányosságok, elszalasztott lehetőségek rejlenek az okok mögött?
Ez hosszú és szinte véget nem érő történet. A magyar irodalomnak és művészetnek volt egy nagy korszaka, amikor teljesen együtt volt az ún. európai progresszióval: gondoljunk a századelő éveire, a korai Adyra, a fiatal Bartókra, a Nyolcakra, Csáth Gézára és másokra. Kicsit később Kassákra, aki épp a húszas évek első felében – sajnos vagy nem, már Bécsben – világraszóló dolgot alkotott a MA-val és a hozzá kapcsolódó kiadványokkal, A ló meghal..-lal, a reklámunkáival. Itthon akkor már gyászba fordult az ország, és harmadlagossá váltak a művészet kérdései. Az avantgárd robbanás befagyott. Ennek nyomán is az intézményi megélhetési érdekek, az unalom esztétikája túl tág teret nyert. Ez bővebb kifejtést érdemelne, de nyilván nincs most erre lehetőség. A második világháború után pedig az éppen lábra álló kultúrát a pártállami kultúra fojtotta meg, és préselte egyenkabátba, amelynek a szorításán később persze engedtek. Az esztétikailag rendszerkritikus alkotófolyamatokat csírájukban fojtották el (ld. Balaskó Jenő, Baksa-Soós János, Szentjóby Tamás vagy Erdély Miklós sorsát), és ehhez jól felhasználhatóak voltak a hivatalos és engedélyezett intézmények mindentudó felkentjei, irodalmárok-szerkesztők, műkedvelők (ld. Magyar Hanglemezkiadó Vállalat), cenzorok, továbbá a normatív kritika megszállottjai  (akik nem a létező vagy létezni akaró irodalmi-művészeti gyakorlatból indultak ki, hanem abból, hogy szerintük milyennek kell lennie a helyes irodalomnak és művészetnek). Ez az immár lassan évszázados beidegződés pedig kényelmessé tette, főleg az írókat a rendszerváltás után is. Az újítás kockázatvállalással jár, a kockázatot pedig kevesen vállalják. Nem is biztatják rá őket.

 Fotók: Lukas Merz

 

2018-12-05T18:11:25+00:00 2018. november 28.|