Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Számos filmben láthatunk bekattant igazságosztót, a westernfilmektől a Bosszúvágyon át a John Wick-filmekig. Annak örömére, hogy Charles Bronson 1974-es bosszúfilmjének feldolgozása a héten landolt a mozikban Bruce Willis-szel a főszerepben, összeszedtünk ötöt a filmtörténet legizgalmasabb és legmotiváltabb önbíráskodói közül. A képregényadaptációkat ezúttal sem erőltettük.

MP – 061.hu

Taxisofőr (1976)

Négy évtizeddel és benne korszakos filmremekek tucatjaival odébb is alighanem kevesen vitatják, hogy Scorsese minden idők egyik legjobb mozijával, De Niro pedig minden idők legizgalmasabb filmes antihősével ajándékozta meg az egyetemes filmtörténetet. Bár bekattanása előtt is ott úszkálnak már a piranhák a taxisofőr Travis Bickle szemvizében, New York-i utaskísérőnk kezdetben kellemes társaságnak tűnik a legmocskosabb évtizedeiben pácolódó metropolisz neurotikus és amorális bennszülöttjei között. Majd amikor az aljas utcákon a roncsvilággal kapcsolatot kereső vietnámi veterán elveszíti a kohéziót, vérszomjas őrület tölti meg az egzisztenciális ürességet: Travis tar fején kurta irokéztaraj, kezében fegyver villan. A zseniális De Niro egysorosai a pop(korn)kultúrában ezerszer visszautalt aranyköpések, a tükör előtti improvizáció például („Hozzám beszélsz?”) vagy ámokfutásának filmvégi summázata („Egy kicsit kiakadtam. Semmi különös”) pedig feltehetően akkor is felforgatták volna Hollywoodot, ha nincsenek Scorsese rendezésének kiszámíthatatlan tempóváltásai, Bernard Hermann filmzenéje vagy a tiniprosti bőrében remeklő Jodie Foster.

 Ms. 45 – A bosszú angyala (1981)

Thanát, a néma varrónőt egyetlen nap leforgása alatt kétszer is megerőszakolják. A nő a vasalójával kinyírja a második támadóját, majd elveszi a 45-ös kaliberű Coltját, és az őrület szélére sodródva kezdi gyilkolni az útjába kerülő férfiakat. Abel Ferrara rape-and-revenge thrillerének cselekménye sincs túlagyalva, de az exploitation mozgalom, amiből ez a szemrevaló rügy is sarjadt, már csak ilyen műfaj. Az olyan feminista bosszúfilmek, mint a Foxy Brown vagy a Coffy után a méltatlanul háttérbe tolt kultrendező meglepetéssel szolgált: megtorlója szerepét ugyanis nem egy Pam Grier-forma amazonra, hanem egy 17 éves, törékeny fotómodellre osztotta. Zoe Lundnál hitelesebben pedig senki sem tudta volna eljátszani az ártatlan tekintetű, introvertált, bocs-hogy-élek karaktert, illetve a dupla sokktól beindult metamorfózist, amelynek foganataként a Palvin Barbara-doppelgänger kurvás outfitben vagy épp apácának öltözve, a kollektív bűnösség elve mentén indít háborút az Y-kromoszóma ellen. Lund sokoldalú tehetségnek bizonyult, ő jegyzi Ferrara talán legjobb filmjének (akad azért néhány versenytárs az életműben), a Mocskos zsarunak a forgatókönyvét is. Sajnos heroinfogyasztásban is jeleskedett: még fiatalon, aranylövés következtében hunyt el 1999-ben.

 Összeomlás (1993)

William Foster, vagyis D-Fense alakjának megformálása személyes kedvenc Michael Douglastől, aki élete legnagyobb alakítását nyújtja bekattant kisemberként Joel Schumacher klasszikusában. (Hihetetlen, hogy egy ilyen kaliberű rendező később két ótvaros Batman-filmmel végezte ki a saját karrierjét.) A nyakkendős, SZTK-szemüveges, kefefrizurás tisztviselő a reggeli Los Angeles-i megadugóban izzadva váratlanul megzizzen. Kocsiját otthagyva gyalogosan elindul, hogy árkon-bokron át csak azért is eljusson a családjához, kislányának születésnapja van. Betér ide-oda, megpihen a gettóban, de céltudatos mozgása közben a baj mindenhol megtalálja – vagy ha nem, hát maga idézi meg. Őrülete egyre fokozódik, az útjába kerülő kétes erkölcsű vagy csak pusztán az akaratával dacoló figurák kezdetben nem is sejtik, hogy a fura fickóénál is rosszabb napra ébredtek. A zsarukkal a nyomában D-Fense hamarosan menekülőre fogja, de csak Prendergast nyomozó sejti (Robert Duvall visszafogott játékával is emlékezetes), mi állhat az ámokfutás hátterében. Szomorú utóélete a filmnek, hogy miként a Reagen-merénylet elkövetőjét A taxisofőr Travise inspirálta, Douglas karaktere három éve három észak-karolinai muszlim egyetemista meggyilkolásához adott muníciót egy idiótának.  

 Gran Torino (2008)

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy Clint Eastwood már Eisenhower elnöksége óta a tagja a Republikánus Pártnak, és Richard Nixon elnökválasztási kampányában is részt vett, érthetővé válik, hogy az impozáns színészi és rendezői életmű voltaképpen miért is nem kanyarodott le igazán a westernek és a Piszkos Harry-filmek által kitaposott ösvényről. A lassan 90 éves filmes ikon tíz éve rendezte meg a színészi hattyúdalaként beharangozott filmet, amibe beszerkesztette különböző korszakainak filmes toposzait is. Ám ezt olyan eleganciával oldotta meg, amilyen csakis egy ekkora, szinte bejárhatatlan életművel rendelkező alkotó lehet képes. Más kérdés, hogy kevés filmesben marad ennyi szufla közel nyolcvanévesen. Eastwoodnak színészként akkor már 66, rendezőként pedig 34 filmcím virított a neve mellett, nem beszélve produceri és zeneszerzői tevékenységéről, és hát hol van még a vége… A történet szerint Walt Kowalski, a koreai veterán és nyugdíjas kertvárosi autószerelő felesége halála után egyedül marad, a régi szomszédság helyére költöző ázsiai bevándorlókat ugyanis nem tekinti társaságnak. Ellenérzéseit nem rejti véka alá és mindez csak fokozódik, amikor a szomszéd fiú el akarja lopni 1972-es Gran Torinóját. Aztán kiderül, hogy a környéket uraló banda kényszerítette erre. Szegények.

 Harry Brown (2009)

Noha Michael Caine egy ideje bevette Hollywoodot, a legtöbb sors- és honfitársával ellentétben sohasem felejtette el, honnan jött: időnként feltűnik kis költségvetésű brit produkciókban, hogy vaskos cockney akcentusával és királynői pecséttel hitelesített sármjával a jenki blockbusterek másodvonalából az őt megillető főszerepekbe navigálja fenséges tehetségét. Harry Brown egy londoni külvárosi lakótelep élete alkonyán járó, frissen megözvegyült lakója, akit már csak bűnnel fertőzött környezetének szidalmazása, felesége sírjának látogatása és a barátjával folytatott sakkpartik tartanak életben. Észak-Írországban szerzett háborús tapasztalatai mégis kapóra jönnek, amikor a paneltelepet rettegésben tartó brutális drogbanda meggyilkolja a sakkpartnerét. Nem is vitás, öröm nézni, ahogy az egykori tengerészgyalogos fogja magát, és irdatlan rendet vág a rosszarcúak között. A Bosszúvágy útmutatásai alapján az elsőfilmes Daniel Barber sem vesztegeti az időt holmi moralizálásra az önbíráskodásról meg az uruk-hai csordaként ábrázolt kábszisok szociális hátteréről, félő azonban, hogy a Gran Torinóval ellentétben ez a szikár képi világában és puritán történetvezetésében erős geronto-bosszúfilm minden erénye mellett is a feledés homályába veszett volna, ha a főszereplőt nem úgy hívják, hogy Sir Michael Caine.  

Kép: moviemezzanine.com

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •