Május 19. és 21. között tartják meg idehaza immáron kilencedik alkalommal a Nemzetközi Környezetvédelmi Filmfesztivált, amelynek idén is a gödöllői Királyi Kastély ad majd otthont. Az idei esztendő fő tematikája a víz világa, és az erről szóló példák és párbeszédek, azaz a víz-hangok lesznek, amivel a cél, hogy felhívják a figyelmet a Föld egyik legnagyobb gondjaként megjelenő vízproblémákra. A külföldi és hazai ökológiai filmek legnagyobb seregszemléje három napon át tartja majd ámulatban a természet szerelmeseit. Több mint 100 órányi mozgókép vetítése mellett sok kiegészítő program teszi hasznos családi eseménnyé a kastélyban megtekinthető rendezvényt, ahol világhírű filmesekkel, és a hazai környezetkutatás sztárjaival is találkozhatnak az érdeklődők. A hazai közönség előtt a filmfeszten debütál Végh Attila Titkok erdejében című filmje, így ennek apropóján beszélgetünk a József Attila- díjas íróból különleges látásmódú természetfilmessé avanzsáló rendezővel.
LSZF- 061.hu
Természetvédelmi őrként is dolgozott korábban, ez a munka milyen plusz tudással vértezte fel, amelyet most a filmezésben tud hasznosítani?
Igazi, konkrét tudást nem kaptam, viszont a filmezéshez elengedhetetlen kapcsolati hálót tudtam kiépíteni. Ehhez a munkához ez az első lépés. Ez azért fontos, mert bizonyos helyszínekre, természetvédelmi területekre így tudok belépést szerezni, másrészt pedig ötletekkel látnak el, például felhívnak, hogy épp mi virágzik, hol, mi fészkel.
Fiatal korában kezdett el természetfotózással foglalkozni, de ebben a munkásságában volt egy nagyobb szünet. Nagyjából tíz éve tért vissza a fotózáshoz, majd a filmezéshez. Mi volt a visszatérés oka, és miért váltott formátumot?
A visszatérés oka az volt, hogy Nagymarosra költöztem a családommal, és olyan égető közelségbe kerültem a természettel, hogy ez kihozta belőlem megint “az állatot”. A fotózás meg azért csapott át filmezésbe, mert egyszerűen eluntam már a fényképezést, ugyanazt fotózni kicsit másképp hússzor- harmincszor már kicsit fárasztó volt. Rájöttem, hogy komplexebb hatásokkal szeretnék operálni, úgymint zene, narráció, mozgókép. Nagyon élvezem, hogy e három eszköz összefonódásával tudom manipulálni a nézőt.
Talán annyiban, hogy nem a szó hagyományos értelmében vett természetfilmeket csinálok. Amit képviselek, az inkább valamiféle hibrid műfaj, a természet és a művészfilm határán mozog. A narráció gyakran nem leíró, hanem esszéisztikus. Talán költői természetfilmnek nevezhetnénk ezeket. Ennek van előnye, meg hátránya is. Előnye, hogy akinek túl száraz a természettudományos megközelítés, az föllélegezhet. Hátránya, hogy aki nem annyira „elszállt” lélek, azt elrettentheti a filozofikus hangütés. A tényszerűség és a költészet között kell megtalálnom az arany középutat. Metafizikus lelkületű barátaim folyton kapacitálnak, hogy szálljak el teljesen, de nem hallgatok rájuk. Hiszen nem művészfilmet akarok rendezni. Legalábbis egyelőre.
Mindhárom a nézők költői énjét próbálja ébresztgetni, vagy egyenesen visszahívni a holtak birodalmából. Ha a három filmet sorba állítjuk, érezhető, hogy egyre felszabadultabb vagyok. Nem akarok megfeleni semminek, nem akarok bizonyítani semmit. Azt a borzongást akarom átadni, amely a természet misztériumával szembesülvén elfog. Mintha egyre közelebb kerülnék önmagamhoz ezen a filmlépcsőn. Talán ez a legfontosabb. Hiszen aki önmagához sem tud közel kerülni, az mit tud mondani embertársainak?
Hát igen, a türelem nagyon fontos. A természet megérzésének döntő eleme a lassulás. Ha nem tudunk hozzálassulni az erdőhöz, nem árul el nekünk semmit. A mindennapok rohanását el kell némítanunk magunkban. A lessátor kiváló lassítóhely. Itt ülve az ember egészen odáig lassulhat, hogy úgy érzi, az erdő befogadta őt, sőt, valahogy őbenne van. A lassítás tehetségén túl fontos az is, hogy ismerjük a megcélzott állat viselkedését, életmódját. Ehhez is alkalmazkodnunk kell. Ha e kettő megvan, akkor már csak a technikai tudásra és a megfelelő felszerelésre van szükség. Én a technikát hajlamos vagyok lebecsülni a szellem javára, de folyton emlékeztetem magam, hogy e lebecsülést ne vigyem túlzásba, hiszen a filmezés végül is technikai „sport”.
Volt olyan élménye, amikor a felvevő gombon megremegett az ujja a pillanat különlegességétől?
Minden filmben volt egy-egy ilyen pillanat. Ezek azok a pillanatok, amikor a természet megajándékozza az embert. A bennünk élő Börzsöny forgatásakor katartikus pillanat volt, amikor az uhuk elé leszállt két holló, és abajgatni kezdték a baglyokat, hátha azok védtelenül hagyják a tojásokat. Vagy amikor a lenyugvó Nap ellenfényében beküldtem a patakba kis víz alatti kamerámat. A partról nem lehetett látni, mit vesz föl, de amikor visszanéztem a felvételt, szinte ujjongtam: olyan lett, mintha az ezernyi vízibolha és ebihal a kozmoszban úszna. Mintha egy űrhajó ablakából néznénk.
A természetfilmesek olykor trükköket alkalmaznak egy-egy eltervezett snitt kedvéért. Ezek széles skálán mozognak: van olyan, amelyen egyáltalán nem ütközik meg a szakma, hisz másképp nem is lehetne az adott viselkedést vagy fajt lencsevégre kapni. De vannak olyanok is, amelyek komoly etikai problémákat vetnek fel. Ön szerint hol mennyire avatkozhat be a természetfilmes a természet rendjébe?
Martin Heidegger írja, hogy a híd ívelésével még tiszteletben tartja a folyót, de a vízi erőműbe a folyót már beépítik. Én nem szeretem, amikor azt látom, hogy a természetet a fotós vagy a rendező beépíti egy kitalált koncepcióba, egy technikai apparátusba. És akkor még nem beszéltünk a konkrét károkozásról. Amikor nemtörődömségből vagy tudatlanságból pusztítja a természetet a fotós vagy filmes. Fotópályázatokon például nem fogadnak el ragadozó madarakról készült fészekfotókat. Ennek az az oka, hogy ezek általában nagyon érzékeny madarak. Ha például a kotló sast néhányszor leugrasztjuk a fészekről, nem jön vissza többé. Amikor a fészeképítő parlagi sast filmeztem, hónapokkal előbb elkészítettem álcázott leshelyemet, amelyet mindig még a hajnali szürkület előtt elfoglaltam, és amely több mint száz méterre volt a fészektől. Nagyon óvatosnak kell lenni. Semmilyen film nem ér annyit, hogy egy fészekalj elpusztuljon.
Miért fontos önnek, hogy a nézőknek egyfajta filozófiai útravalót is adjon?
Ha filmet nézek, és azon kapom magam, hogy nem érint meg, hogy nem rólam szól, abbahagyom. Nem annyira a filozofikusság a fontos, hanem hogy a néző érezze, hogy az ő életéről van szó. Mert mi másról volna szó? Ha úgy tetszik, egzisztencialista filmeket csinálok. Mi történik velem, amikor belépek az erdőbe? Milyen mélységben élhető ez át? Hogyan érthető meg a tőlünk egyébként teljesen független természet élete? Hogyan éreztessük a nézőkkel, hogy a természet e függetlensége dacára bennük folytatódik? Ezek a kérdések izgatnak mostanában. Nemrég írtam egy könyv méretű esszét. A címe: A belső őserdő.