Tegnap este a MOMKultban, a Get Closer által szervezett Like a Rolling Stone koncerten AC/DC-t hallunk tőle, új, Holdjárat című albumán pedig saját dalait énekli a Nemzeti Színház népszerű színésznője, Tompos Kátya. Először a Valami Amerika 2 című filmben csillogtatta meg énektudását, a Magányos csónak című dal sokak kedvence lett. Az István, a király 2013-as előadásán Réka szerepében hódította meg a Papp László Budapest Sportaréna és a Szegedi Szabadtéri Színpad közönségét, 2013 novemberében pedig Keresztül Európán címmel jelent meg első önálló szólólemeze. Vajon miért fontos egy sikeres színésznő számára, hogy saját dalaiban is megmutassa magát? Tompos Kátyával beszélgettünk.

LEIRER TÍMEA – 061.hu

Hogy jutott eszedbe, hogy AC/DC dalt énekelj hétfőn este a Like a Rolling Stone koncerten? Szokatlan választás…
Pont azért választottam, mert nem szoktam ilyen számokat énekelni, pedig nagyon szeretem a zúzós rockzenét. Természetesen ez is most csak egy egyszeri alkalom, hiszen a színházi a munka mellett, a nagyívű klasszikus stílusú zenés darabok mellett az ember nem engedheti meg magának gyakran az efféle „kirándulást”. Teljesen más hangképzést igényel, másképp terheli a hangot. Gondoltam, egyszer elvállalom, mert már régen csináltam ilyet.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb slágerei szólnak, mindenki választhatott, melyiket énekli közülük. Egy ilyen típusú koncert, mint a Like a Rolling Stone azoknak is buli, akik fellépnek? 
Szerintem igen. Az ember egy ilyen koncertre kevésbé görcsöl rá, hiszen számunkra is olyan, mint egy közös buli. Ismert és kevésbé ismert minőségi rockzenék szólalnak meg, mi színészek pedig lehetőséget kapunk, hogy egy közös koncert erejéig találkozzunk és jól érezzük magunkat. Nincs túl sok ilyen alkalom, mert mindannyian különböző színházakban játszunk. Ónodi Eszter, Thúróczy Szabolcs, Simon Kornél és Pásztor Anna voltak még a fellépők.

Fotó: Kleb Attila

A zene mindig fontos volt számodra? Egyáltalán: mi volt előbb? A zene vagy a színház?
Szerintem a zene. Gyerekkoromban nagyon sokat énekelgettem, valószínűleg azért is mert nagyon keveredtek a nyelvek a fejemben és jobban tudtam az éneklés által kommunikálni. Anyukám orosz, édesapám magyar, kétnyelvű gyerekként felnőve a zenét nemzetközinek és mindenki által érthetőnek véltem.

Úgy gondoltad, jobban megértenek, ha énekelsz?
Igen. Nagyon tetszett, hogy amikor énekelek, nem kell „viselkedni”, sokkal könnyebben és érthetőbben tudok érzelmeket kifejezni. Egyedi hangokat formálhattam és különleges hatást érhettem el vele, gyerekként ez nagy felfedezés volt. Erre rátett egy lapáttal, hogy amit csináltam, még tetszett is felnőtteknek, hiszen mindig kérték, hogy énekeljek, utána pedig megdicsértek, megtapsoltak. A sikerélmények hatására rengeteget énekeltem addig a pontig, amíg nem lett elegem. Egy idő után már csak akkor produkáltam magam amikor kedvem volt hozzá.

Viszont későn kezdtél csak el énekelni tanulni…
A Színművészeti Egyetemen kezdték el professzionálisan képezni a hangomat. Több énektanárhoz is jártam előtte, de csak nagyon kevesen váltak be, mert – így utólag már tudom – nekem valójában nem is csupán hangképző tanárra volt szükségem, hanem pszichésen is át kellett kattintanom valamit az agyamban. Fel kellett ismernem, hogy mi az, amire képes vagyok és képes leszek. El kellett fogadnom és meg kellett értenem magam. Végül 18 évesen, amikor felvettek az egyetemre, akkor találkoztam Bagó Gizellával, akivel azóta is rendszeresen dolgozunk. Ő tanította meg a klasszikus énektechnikai alapokat, én pedig eldönthetem, hogy milyen stílusú dalokra és hogyan szeretném használni. A hanggal nagyon okosan kell bánni.

Miért volt szükség, rá, hogy „pszichésen átkattanjon valami”?
Az életemben az éneklés kb. 60-70 százalék pszichológia, a többi pedig a technika és a gyakorlás. Tizenévesen francia sanzonokat kezdtem énekelni, amelyek nem igényeltek különösebben nagy hangterjedelmet, inkább előadói készséget. Nekem ez kényelmesebb volt, arra gondoltam, hogy majd felvesznek a színművészetire, színésznő leszek és maradok ennél a pár hangos hangterjedelemnél és a sanzonoknál. Az Színművészeti Egyetemen Bagó Gizella világított rá, hogy tanulással és gyakorlással a hangomból sokkal többet ki lehet hozni. Már az első évben Mozartot és olasz áriákat énekeltem – akkor még rosszul, de ez is a tanulási folyamat része volt. Gizella elfogadtatta velem az egyetemen, hogy most amíg diák vagyok, lehet hibázni, ki kell próbálni mindent, ezért a legnehezebb dolgokkal kezdtük, hogy felfogjam, mit jelent valójában énekelni tanulni. El kellett hinnem, hogy sokkal több van a hangomban, mint amit korábban képzeltem. Ha Bagó Gizella nem jön, talán még ma is csak pár hangterjedelmű sanzonokat merek énekelni.

Mikor vált számodra nyilvánvalóvá, hogy nemcsak zenés darabokban akarsz énekelni, hanem mint Tompos Kátya szólóénekes, akinek saját albumai lehetnek?
Amikor már nagyon sokan noszogattak. Mást se hallottam, minthogy nekem is kell egy album, hiszen már olyan sok színésznek van saját lemeze. Egy idő után elgondolkodtam rajta, hogy igazuk lehet. Ráadásul kialakult körülöttem egy nagyon jó csapat, egy kiváló zenekar, amelynek a vezetőjével, Hrutka Róberttel remekül tudunk együtt dolgozni. Úgyhogy belevágtunk.

Hrutka Robert több színész albumán is dolgozott már…
Igen, néha úgy érzem, mintha őt „arra képezték volna ki”, hogy színészekkel dolgozzon együtt, ami sok esetben nem könnyű dolog.

 

Mindkét lemezedet vele készítetted, de az új albumon, a Holdjárat címűn már saját dalok is vannak. Ehhez is bátorságot kellett gyűjteni?
Az első albumot, a Keresztül Európán címűt valójában afféle „próbakörnek” szántam. Arra gondoltam, csináljunk egy keresztmetszetet azokból a dalokból, amelyeket én szeretek, amelyek fontosak voltak az életemben, amelyek megmutatják milyen vagyok. Azért is lett Keresztül Európán a címe, mert több nyelven, több stílusban éneklek rajta. Sokszínű lemez lett, Hrutka Robival és a többi zenésszel, Kalmus Felíciánnal, Fehérvári Attilával, Galambos Zoltánnal, Markó Ádámmal, Dely Domonkossal rengeteget dolgoztunk rajta, hogy olyan legyen, amilyen. Szerettem volna minél többféle stílust kombinálni a lemezen, Robi pedig megpróbálta ezt a rengeteg színt harmonikusan egymás mellé simítani. A mostani lemeznek, a Holdjáratnak már egységesebb a stílusvilága és két dal kivételével én írtam a számok szövegét is.

Fontos volt számodra, hogy saját dalszövegeket írj?
Az volt fontos, hogy az előző albumhoz képest legyen valamiféle előrelépés, ha tanulhatok ebből is valamit. Hrutka Robi unszolására kezdtem el szövegeket írni, ő már régóta mondogatta nekem, hogy meg kellene ezt is próbálnom. Sokáig csak legyintettem rá, de aztán megpróbáltam, írtam néhány szöveget és – kicsit félve – elküldtem neki. Csiszolgattunk rajtuk, jött egyik a másik után és végül összeállt egy teljes lemeznyi.

Mi az, amit a lemezekből a legnagyobb tanulságnak érzel?
Az első lemeznél meg kellett tanulnom stúdióban dolgozni, dalokat rögzíteni és elfogadni a hangomat, amit visszahallok, szeretni az elkészült felvételeket. Az új albumnál inkább arra voltam kíváncsi, hogy vajon az általam írt dalszövegek, amelyeket tőlem hallanak először, mennyire fognak passzolni a Robi által megírt dallamokhoz. Mennyire alkalmazkodjak a zeneiséghez, a dalok stílusvilágához és mennyi költészetet tudok belevinni az anyagba. Sokat kellett sakkozni az egészséges arányokon. A szövegekben való gondolkodás egy idő után az alkotói folyamat újabb aspektusait nyitotta ki előttem, amitől vérszemet kaptam, és egy régi gitáromon, néhány autodidakta módon megtanult akkor segítségével még egy saját dal is született. Egy dal, amelynek a zenéjét és a szövegét is én írtam. 

Fotó: Kleb Attila

Keresztül Európán – ez volt az első album címe és Holdjárat lett a második. Földrajzilag sem kicsi ugrás…
Azt mondta valaki viccesen, hogy „már nem elég nekem Európa, az egész világegyetem kell”. Valójában azért lett Holdjárat a címe, mert a színházi előadások után, késő este kezdtem neki a szövegírásnak. Ha elakadtam, kiálltam egy kicsit az erkélyre gondolkodni, beleszimatoltam az éjszakába és mindig ott volt valamilyen alakjában ez a számomra – és még sokunk számára – a végtelenül misztikus, szimbolikus égitest. Erősen hiszek abban, hogy a Hold nagy hatással van ránk, emberekre, befolyásolja a testi – és lelkiállapotunkat is. Végül született egy Holdjárat című dal, amely a vágyainkról szól, arról, hogy mindenki szeretne eljutni valahová és várja a „járatot”, amely majd elrepíti oda, közben pedig elszalad mellette az élet. Ezt a fajta elvágyódást is szeretné jelképezni ez a dal és a lemez címe is.

A dalokat most már énekelted élőben is. Saját szövegeket, saját érzések… Nem félelmetes ez a kitárulkozás?
Nem, mert úgy kezelem a dalokat mint megannyi kis színpadi szituációt. Helyzeteket, apró történeteket próbáltam bennük megfogalmazni. Én csak előadom őket. Ugyanannyira vagyok bennük, mint amennyire el tudok idegenedni tőlük.

Nem is olyan nagy a különbség, ha az ember színésznőként énekel vagy ha énekesnőként?
Eleinte én is azt hittem, hogy nagyon különbözik a kettő, de mostanra úgy gondolom, valójában közel áll egymáshoz. Mindkét esetben az a legfontosabb, hogy az ember a saját hangján szólaljon meg. Mindegy, hogy színész-e vagy énekes. Talán annyi a különbség, hogy az éneklés nagyobb szabadságot ad, hiszen színésznőként egy teljes társulattal kell együtt dolgozni, követni kell a rendező utasításait, itt pedig sokszor én egyedül dönthetem el, hogy mit és hogyan szeretnék elénekelni. Jó érzés vállalni annak a felelősségét, hogy ami a színpadon történik az leginkább rajtam múlik. Ez amolyan „felnőttes dolog”. Inspirál, fejleszti a tudatomat, és arra sarkall, hogy még több saját dalt hozzak létre.