Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 849
  •  
    849
    Shares

A hazai kortárs irodalmi életben az utóbbi évtizedekben kevesen értek el olyan gyors és tartós sikert prózaíróként, mint Kötter Tamás. A civilben ügyvéd szerző a belterjes íróiskolák kötelező köreit kihagyva azonnal belecsapott a közepébe: eddig megjelent köteteiben kíméletlen őszinteséggel, részletesen és kellő humorral mutatta be saját világát, a hirtelen meggazdagodott, szűk elit életmódját, világszemléletét és hétköznapi problémáit, amelyet az átlagpolgár jobbára csak városi legendákból ismerhet. Ám Kötter most elhagyta a fehérgalléros felső tízezer világát, és új helyszínről, a második világháború frontjáról közvetít, meglepő stílusban. Aki hőskultuszra, véres, naturalista jelenetekre számít, engedje el ezt a művet, ezúttal ugyanis a szerző háborús történetekkel bombázza az olvasót, amelyekben a cselekmény, a dialógusok, az emberi sorsok és gesztusok hangsúlyosak. A filmszerűen szemünk előtt pergő novellák első tíz része a keleti frontra, a következő öt Budapest ostromához repíti az olvasót. Az íróval arról beszélgettünk, honnan merítette a bátorságot ahhoz, hogy a Férfiak fegyverben – Frontnovellák a II. világháborúból című kötetben a múlt század magyar történelmének egyik legnagyobb sorscsapásával foglalkozzon, de szó esik arról is, hogy mi magyarok vajon kiheverhetjük-e valaha, valahogyan a nemzeti tragédiákat.

C.N.- 061.HU

A magyar történelemnek miért ezt a szeletét választotta új kötete témájául?
Nos, először is szeretném elmondani, hogy teljesen normális gyerekkorom volt. A szüleim, amellett, hogy nem vertek, nem voltak alkoholisták és más szenvedélybetegségben sem szenvedtek – ennyit a már ismert sztereotípiákról – hagyták, hogy a nememhez és a koromhoz illő módon a kispajtásaimmal katonást játsszak. Tudom, ez most egy kissé megmosolyogtató, de hát látjuk a világban eluralkodó trendeket, amikor sokan már azt sem tudják, hogy fiúk vagy lányok – gondolom a kedves olvasóknak nem kell tovább magyaráznom, hogy mire is gondolok. Ez a kisfiú, aztán annak rendje és módja szerint felnőtt, ügyvéd lett és mellette elkezdett kortárs, a középosztály problémáival foglalkozó novellákat, regényeket írni. De a gyerek, akik egykor voltunk, örökké velünk marad. És ezt a gyereket mindig is érdekelte a történelem.

Hogyan lett Önből a magyar Bret Easton Ellis vagy Michel Houellebecq után a hazai James Holland, de említhetném akár Hemingwayt is?
Ahogy a Rablóhalaktól a Nem kijáratig bejárt úton Ellis és Houellebecq inspirált, úgy adta meg számomra a kezdőlökést Jászberényi Sándor haditudósító két csodálatos novelláskötete. Amikor elolvastam, a Megölni egy arabot című novellát, hirtelen irigység fogott el, azt remélem, hogy jó értelemben, és arra gondoltam, hogy tudnék-e hasonló, háborús témában is értékelhető prózaművet alkotni. Úgy látszik, hogy sikerült. Ekkor írtam meg az első háborús témájú novellát, és ahogy ilyenkor lenni szokott, „elkapott a gépszíj” és meg sem álltam, amíg a kötet kész nem lett.

Ezzel kötettel elhagyta a komfortzónáját, ugyanis a témakörrel dobta a kortárs elitisták fanyar, szórakoztató világát, és valami sokkal sötétebbre, komorabbra és igazabbra cserélte. Hogyan fogadta ezt a rajongótábora – vagy esetleg a témaválasztással bővíteni kívánta az olvasói körét?
Remélem, hogy akiknek a korábbi köteteim tetszettek, azok most sem fognak csalódni bennem. És persze él egy titkos remény bennem, hogy – hasonlóan a középosztálybeli, kapitalista realista történeteimhez – ezzel a könyvemmel is új, olyan olvasókat tudok bevonzani, akik eddig talán nem éreztek késztetést arra, hogy kortárs magyar írót vegyenek a kezükbe. Ha már ennyit sikerült elérnem, boldog vagyok.

A Férfiak fegyverben – Frontnovellák a II. világháborúból című könyvet nagyapjának ajánlotta. Esetleg a gyermekkorában tőle hallott történetek inspirálták volna a megírását?
Apai nagyapámat személyesen nem ismertem, mivel hősi halált halt 1944-ben, az alföldi páncéloscsatában, de nagy hatást gyakorolt rám a levél, amit a parancsnoka írt nagyanyámnak. A főhadnagy, amellett, hogy rendkívül személyes hangon és megindító módon emlékezett meg róla, egyben dokumentálta az utolsó napját. A szemtanúk beszámolóit összefoglaló levél egy igazi, ízig vérig katona képét tárja az olvasó elé. Már csak ezért is meg akartam írni ezt a könyvet. Bevallom, elegem lett abból a magyar honvédekről szóló hamis narratívából, amit 1945–től majdnem napjainkig belénk sulykoltak. Nem, nem voltak gyávák, nem, nem ostoba tisztek irányították őket, és igen, helyzetükhöz, lehetőségeikhez képest mindig bátran helytálltak, teljesítették az esküjüket. Ennek ellenére, azért igyekeztem árnyaltan írni róluk. A deheroizálást zsigerből elvetem, de művi pátosz sem uralja a történeteket. Ezek férfiak, méghozzá fegyverben, akik túl akarnak élni. Senkinek sem akarok csalódást okozni, a történetek harc közben ábrázolják a hősöket.

 

Mi a titka annak, hogy a száraz történelmi tényeket, eseményeket ennyire életszagúvá, emberközpontúvá tudta tenni?
Természetesen nagyon nehéz egy harci vagy élethelyzetet úgy ábrázolni, hogy az író maga nem vett rész a második világháborúban. Ugyanakkor éppen attól író egy író, hogy képes atmoszférát teremteni, akár az ókorban, akár a szabadságharc alatt, akár a II. világháborúban játszódik egy  történet. Én személy szerint, támaszkodtam a gyerekkorban oly erős beleélési képességemre, katonai tapasztalatomra és a szemtanúk, részvevők memoárjaira.   

A regény fő karakterei között megismerkedhetünk a bátor, karrierista tiszttel, Szatmáryval, egy elszánt újságíróval, aki a rózsaszín tudósítások után a háború valódi arcát tárja fel, Vargával, aki szerelmi viszonyt folytat egy ukrán nővel, de itt van Angyal is, aki igazi művészlelkű zongoristaként csöppen a frontra. Melyik szereplőjével tud leginkább azonosulni? 
Szinte mindegyik történetbe beleírtam magam, szerényen mellékszereplőként. Többet nem árulnék el, hogy melyikben ki is vagyok, az maradjon az én titkom. 

Az 1. magyar hadsereg katonái 1944 nyarán.

Az utolsó novellával kilépünk a frontról, a Művészben találjuk magunkat, 1989-ben. Miért vetette be az időutazást? 
Ebben a történetben szereplő tiszteknek is a fiatalsága háború idejére esett. Szörnyű dolgok történtek körülöttük és velük, de mégiscsak ez volt az ő „nagy idejük”, amikor fiatalok, erősek és tettre készek voltak. És azt már az ókori görögök is megállapították, hogy az öregség rosszabb a halálnál – ez talán, akarva, akaratlanul is, egy kikacsintás a fiatalság kultusz köré épült más műveimre.   

Termékeny íróként tartják számon, aki hatodik kötetével a felső-középosztálybeli nihilből a második világháborúba csöppent. Mire lehet Öntől legközelebb számítani?
Most egy regényen dolgozom, amivel visszatérek kedvenc témámhoz, a középosztály szenvedéstörténetéhez.

A második világháborút  is magyarságot sújtó történelmi katasztrófák közé sorolhatjuk, előtte pedig ott volt Trianon, a máig ható, kezelhetetlen politikai neurózis és nemzeti trauma forrása is egyben. Miért ennyire traumatikus száz év után is Trianon? 
Ahogy az egyes ember, úgy egy emberi közösség életét is nagyszerű sikerek, kudarcok és néha súlyos traumák kísérik. Az egyén esetében egyszerűbb a dolog, az idő múlásával halványulnak az emlékek, a traumák felejtődnek vagy, ahogy mondani szokták: az idő minden sebet begyógyít. Az ember halálával, a sebei, traumái is eltűnnek. Senki sem veszi át a fájdalmát, és egy – általában rövid – idő után senki sem emlékszik rá. De egy emberi közösség esetében, amelyet a nyelv, a közös mítoszok, a történelem, a rá vonatkozó sajátos kulturális vonások tartanak össze már nem ilyen egyszerű a helyzet. Én hiszem, és vallom, hogy a magyar nemzet a valaha élt, élő és a jövőben megszülető magyarok összessége, amely sikereit, fájdalmait megőrzi. Ma, a huszonegyedik század első harmadában – és remélem, hogy ebben nem vagyok egyedül –, ugyanolyan büszke vagyok az államalapításra, a Nándorfehérvári diadalra, és ugyanúgy fáj a Mohács vagy éppen Trianon, mint a korábban élt generációknak. Velem, velünk, bennem, bennünk él a múlt. Egy működő emberi közösségben ez  a normális. Ez bizonyos szempontból jó is, mert a társadalmi szinten tetten érhető öröm, büszkeség vagy fájdalom világos jele, hogy a magyar nemzet, mint összetartozó közösség él, létezik, hiszen vannak érzései.

Lehet ezt a traumát orvosolni?
Csak teljes vagy legalább részleges határrevízióval. Sajnos, ennek rövidtávon nincs realitása. Az Európai Unióhoz történt csatlakozásunkkor élt a magyar társadalomban egy halvány remény, hogy ha a határok maradnak is, az elszakított területen élők végre magyarhoz méltó életet élhetnek, de ez a remény gyorsan szertefoszlott. Számomra óriási csalódás volt – ezen a területen is – az unió politikai teljesítménye. Ma már egyértelmű, hogy Európa „erős emberei” (francia-német tengely) nem tudja, de szerintem nem is akarja a nemzetiségi kérdést megoldani. Nem akarja, mert így a térség kisállamai (a gyarmatok) kijátszhatók egymás ellen. Nem tudja, mert az uralkodó neoliberális narratíva, ha a család létét, szükségességét is tagadja és csak az egyént ismeri el, akkor mit tudna kezdeni egy nemzeti kisebbséggel.(?) Sajnálom, de ezen téren most itt tartunk. 

Vezető képen: Kötter Tamás


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 849
  •  
    849
    Shares