“Éles helyzetben mégis a veszélyes szabadságot választanánk. Vagy nem?” – Kukorelly Endrével beszélgettünk

Napokban jelent meg Kukorelly Endre új regénye a Cé Cé Cé Pé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé, ami afféle családtörténet, és annyi minden más is. Egy fiatalember eszmélése, felnövése az 1956 utáni Magyarországon, ami esetében főleg Terézvárost, azon belül is a Szondi utcát jelenti. Kukorelly Endrével beszélgettünk a regényéről, a kommunizmus szagáról, a szabadság illatáról, és arról, hogy milyen volt, amikor a még diák Orbán Viktor egyszer csak felcsöngetett hozzá. 

PZL – 061.hu

Mi a különbség a Rom. A Szovjetónió története és a Cé cé cé pé között? Milyen táj az egyik, és milyen a másik?
„Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj? Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?” A Rom esszék egybeszerkesztett gyűjteménye, ez regény. Más szavak, ugyanazok a szavak másként rendezve.

Mániákusan hiszel a párbeszédben, a vélemények ütköztetésében, volt, hogy házhoz mentél a pofonért… Olyanokkal is rendszeresen beszélgetsz, akiket nyilvánvalóan nem tudsz meggyőzni. Volt azonban mégis olyan helyzet, hogy de…, hogy meggyőztél „reménytelennek tűnő” vitapartnereket? Politikai, esztétikai kérdésekről beszélek itt elsősorban.
Magamat olykor. A párbeszéd, a vita sem arra fut ki, hogy az egyik meggyőzze a másikat; a jó beszélgetés egyfajta közös teret teremt, ahol az eltérő vélemények vidám egyet nem értésben megférnek. Megvilágítják, alakítják, nem pedig likvidálják egymást. Lehet persze olyan revelatív mondás, amely megváltoztat. Meg kell változtatnod éltedet, mondja Rilke egy antik szoborra mutatva, és ha jót akarsz magadnak, olyankor tényleg megváltoztatod az életed.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Egyszer említetted, hogy felcsöngetett hozzád Orbán Viktor. Hogy zajlott le ez a szituáció?
Ezer éve, 87 végén felhívott egy fiatalember, hogy oral history-interjút csináljon velem. Föl is jött a Szondi 40.-be, beszélgettünk magnó előtt vagy két órát. Pár év – konkrétan kettő –, és látom őt más fiatalok közt egy vadonatfriss politikai alakzatban, egyből a drukkerük lettem. Volt vezetékes telefonunk. Más nemigen volt. Se sajt-, se sajtóválaszték. A „rendszer” bukása után arra vártam, hogy a nyugatos kontra “keletnépe”, kuruc–labanc, népi–urbánus stb. bipolaritást felülírja a Bocskai-féle, a dolgot magát néző politizálás, és ezekben az első generációs vidéki fiúkban láttam az esélyt. Lett, ami lett. Az LMP-től is ugyanezt vártam, és ha most nem jött is össze, attól még nagyon erősen úgy gondolom, hogy lehet más a politika. Ha valaki azt mondja, hogy lám-lám, ugye, hogy nem lehet, onnan én elmegyek.

A rendszerváltás előtt és 1990 körül is „benne voltál ebben-abban”, lapokat csináltatok stb. Bár voltál képviselő is egy ideig, ez az aktivitásod alapvetően aztán abbamaradt. Miért? Gondolkodtál azon, hogy ha jobban kihasználod anno a kapcsolati tőkédet, akkor kiadód stb. is lehetett volna… Miért léptél vissza kettőt, úgymond…
Vissza semmiképp sem léptem. Nem úgy érzem, hogy visszaléptem volna, azzal együtt, hogy ha a Parlamentre nézni még mindig fura érzés. Még azt se mondanám, hogy 2010-ben beléptem, a hivatásos-hivatalos politikai térbe – inkább bedumáltak oda. Behúztak-berántottak. Sokáig ottmaradtam, ez tény, és nem mondom, hogy nem élveztem néha, mindenesetre nagy tapasztalat volt, nem cserélném el. Mindenkit csak rábeszélnék: semmi fanyalgás, vegyen részt, politizáljon! Nem kell épp a profi ligában játszani – az csak nagyon elhivatottaknak való –, az eudaimonia, az arisztoteleszi értelemben vett „jó élet” viszont a magánélet és közélet egyensúlyától függ. A közügyiség mindig foglalkoztatott, és amikor lemondtam a parlamenti mandátumról, belekezdtem a Nyugodt Szív a Lakhatásért-projektbe – bő négy éve működik az alapítvány, több száz családnak segítettünk –, március közepétől pedig azon működöm, hogy felélesszük a Baumgarten-díjat. Ez mind közügy, közösségi finanszírozással a közösségi oldalon. Politika. Mely – épp két és fél évig közelről néztem, mi folyik a parlamentben – a civilek részvétele nélkül a hatalomért és koncért folyó totális harc terepévvé züllik. A politika fogalma megtisztítandó.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Folyton kommunizmusról írsz, mikor valójában egy puhább-megengedőbb diktatúrában, prolidiktatúrában éltünk. Miért ragaszkodsz mégis sokszor a kommunizmus kifejezéshez?
Az ragaszkodik hozzám. Eléggé hozzám ragadt, nálunk a családban – ahogy, gondolom, másutt is – kettős beszéd folyt, belső használatra ezt a szót használtuk. A kommunizmus, az a „lassúdad haladás”, amiről itt szó van, deformál. Súlyosan, igazából visszafordíthatatlanul. Ha szétnézel, látod, pedig már harminc év telt el. Igaz, még nem a bibliai 40, és azt hiszem, annyi is kevés lesz. Persze minden, a „kapitalizmus” is, az ideális, „legjobb-tisztább” társadalom is deformál, meg hát eleve baromira nem vagyunk „ideálisak”, satöbbi, sebaj, ettől még szép az élet, kivéve, amikor ronda. De – szoktam emlegetni a magyar irodalom legszebb könyvcímét, Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatáránját – ködképek ide vagy oda: kedély, kedély!

Bár a Cé cé cé pé is tele van számozott szöveghelyekkel, de egyre letisztultabb a nyelved. Nehéz küzdelem ez? Mármint „rendes” prózát írni? Vagy pont hogy könnyebb?
Rendes prózát írok. Onnan tudom, hogy elolvastam. Lehetséges a sajátot mint idegent olvasni, ha megvárod, amíg „lehűl”. Kilenc évig érleld, és hidegen olvasd, szoktam melegen ajánlani azoknak, akik a szemináriumomra járnak. Hol könnyebben megy, hol nem – mint minden. Nincs kilenc évem, vedd metaforának, legyen kilenc hét, kilenc súlyos perc, valami kilenc legyen benne.

Sokszor mondod magánbeszélgetéseken, hogy az öregek kevéssé segítenek (segítettek) a fiataloknak. Kivéve: Mészöly. Emlékszem, elsőkötetes írók könyvbemutatóira is elmentél, „volt néhány jó szavad” a végén… A te pályádon volt valaki, aki segített, akinek sokat köszönhetsz?
Nézd, az irodalmi termék is piaci törvények közt érvényesül, működik a sok ember, kevés fóka szindróma. „Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, S több fóka”, így az eszkimó, akár tetszik ez Ádámnak, akár nem. Ráadásul, ellentétben színházi társulatokkal, zenekarokkal, ahol a művészek egymásra vannak utalva, az irodalom nem „csapatsport”. Ezzel együtt látok szívhez szóló példákat, nem vagyunk eszkimók à la Madách, nem csupán az érdek, a klikkszellem mozgat mindent. Tetszik, ha írók megjelennek festők vernisszázsán, a színész nem hagyja ott azonnal a terepet, ha leszerepelt, és nem bevett klasszikust választ az önálló estjéhez, ha kortársa librettóján dolgozik a zeneszerző, és a rendező nem a tutira megy, kortársa darabját játszatja az obligát Csehov helyett. Ha együtt kávézik-sörözik öreg a fiatallal, alanyi költő a prímabalerinával.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Van a könyvben néhány érzéki leirat, például amikor Loli egymás után többször leszopja K-t. Amikor az Ezer és 3 megjelent, a „feminista lobbitól” kaptál rendesen. Újra a szexusról írva bevillan, hogy vissza kéne fognod magad, „nem kezelheted úgy a nőket” stb., vagy van benned egy dac, hogy nehogy már beleszóljanak a dolgaidba…
Felvillan, nincs bennem dac, és nem fogom vissza magam. Az Ezer és 3 miatt súlyosan, méltánytalanul, mondhatnám, aljas módon támadtak egyes irodalmárok, személyemet összemosták a könyv beszélőjével, saját szakmájuk legalapvetőbb belátásait rúgva föl. A legrosszabbra számítottam, mint a parasztbácsi, amikor háromszor bucskázik vele a sétarepülő, de, magam előtt is titkolva, arra is számítottam, hogy rosszul számítok. Nem esett jól mimóza lelkemnek, az tény. Csak hát nem a jólesésre játszunk.

Van a Külső-Terézvárosnak leírható szociográfiája? Hogy a Szondyn túl még prolibb? Hogy a Bajzától fölfelé már jó? Vagy ez csak a 90-es években alakult ki, ha kialakult?
Van – és szívesen olvasnék erről.

Sok olyan történeted, töredéked van, amiből önálló regényt lehetne írni, ilyen például korábban az 1956 szomorú szilveszterének leírása. Az nem jutott eszedbe, hogy „egy történetet írni meg alaposan kifejtve”?
De. Meglepően sok minden jut eszembe, kevesebb jobb volna, és addig „fejteki ki” ezt meg azt, amíg meg nem unom. Ha nem unod, amit írsz, van rá esély, hogy az sem unja, aki olvassa.

Sokszor írsz a szagokról. A Romban a hűtőszekrényekből kiáramoló romlott tej szagáról, az új könyvben többek közt a Lukács cukrászda illatáról, vagy az ABC-k romlott parizer szagáról… Hogy tudnád leírni a 2000-es évek illatát?
Azt tartod normálisnak, amiben szocializálódtál. Vagy beleszoktál. A közért parizerszagába, a troli emberszagába belenőttem iksz év alatt, a katonai körlet szagába beleszoktam két év alatt. Ha visszakerülnénk a hatvanas-hetvenes évek világába, leginkább a szagoktól szenvednénk. Meg mindentől. A szagoktól és minden mástól.

Van néhány kép, amelyik tökéletesen írja le a Kádár-kort. Például az Anglia-Világválogatott meccset bár közvetítik, de nem ejtik ki Puskás nevét…, hogy a körfolyosón valaki a közös budiba megy, kezében egy spulni papír, hóna alatt Népszabadság… Ezer ilyen érzékletes kép van a könyvben… Neked melyik a kedvenced? Melyik az, amelyik mindennél jobban fejezi ki ezt a nyomorult szocializmust (kommunizmust)?
Az elvtárs szó. Azt leírni. Mi több, kimondani. Elvtárs, elvtársak, kedves elvtársaim, érzed? A beszéd valóban aktus.

Kertész Imrének volt lágernosztalgiája. Neked van néha „kommunizmus”-nosztalgiád?
Nincs. Kertésznek se volt. Néhány tízezer idős ember járhat erre a nosztalgiarugóra, ám ha visszapottyantanák őket negyven évvel ezelőtti viszonyok közé, szörnyen vakaróznának. Nem csoda, a ketrecben született csúcsragadozó is téblábolna csak a szavannán. Olykor indignálódva téblábolunk, várva, hogy a szánkba zuhanjon a biztos sült csirke, éles helyzetben azonban mégis a veszélyes szabadságot választanánk. Vagy nem?

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

2019-10-29T13:47:04+01:00 2019. október 28.|