“Én nem politizálok. Az a politizálás, ha az egyiket dicséred, a másikat lehordod. Az lehet, hogy az egyik oldal eszmeisége közelebb áll az emberhez, mint hozzám a konzervatív keresztény értékrend. De nem beszélek a másik oldalról, mert ők azt csinálják, amit ők akarnak. Nem az a demokrácia, ahol mindenki azt beszél, amit akar?” – teszi fel a kérdést Szakcsi Lakatos Béla, akit többek között arról kérdeztünk, lecsillapodtak-e a kedélyek a Magyar Zene Háza megnyitója óta, és hogy miért tartja veszélyesnek azt, hogy a művészetben is próbálják egymás ellen hangolni az embereket. A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművésszel szombati zeneakadémiabeli koncertjéről is beszélgettünk, amelyen két, szintén nagyon elismert zenésszel, Snétberger Ferenccel és Tony Lakatossal lép fel.

MM – 061.hu

Szombaton Snétberger Ferenccel és Tony Lakatossal játszik a Zeneakadémián a Cziffra György Fesztiválon. Gyerekként volt szerencséje találkozni Cziffra Györggyel, ráadásul épp a Zeneakadémián. Hogyan emlékszik rá vissza?
Egy, talán másfél éve tanultam akkor zongorázni, nyolc-kilenc éves lehettem, és az az őrült ötletem támadt, hogy valahogy bejutok erre a koncertre. Persze, minden jegy elkelt, de egyébként se lett volna rá pénzem.

A művészöltözőhöz mentem, és megkérdeztem a folyosón gyakorló fúvósoktól, hogy néz ki Cziffra Gyuri bácsi. Mondták, hogy egy szikár ember, aki bőrkabátban és barna kalapban fog jönni. Meg is érkezett, bement a művészszobába, bekopogtam, ott volt a felesége és a gyermeke is, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint én. Mondtam neki, hogy én is cigány kisgyerek vagyok, tanulok zongorázni és nagyon szeretném meghallgatni Gyuri bácsit. Olyan kedves volt, hogy rögtön szólt valakinek, aki a rendezői jobbon odatett nekem egy széket, ahova le tudtam ülni.

Grieg a-moll zongoraversenyét játszotta hatalmas energiával, majdhogynem “járt” a zongora. Később, húszéves koromban voltam először rock koncerten Németországban, ott láttam ehhez hasonlót: fölálltak a székekről, előre nyomultak a színpad felé, virágokat dobáltak neki, őrjöngtek az emberek. Ilyen hatalmas sikert életemben nem láttam, azóta se nagyon. Ez nyilván azért is volt, mert ez ember abban a rendszerben el volt nyomva, háttérbe volt szorítva. Egy évben csak egyszer adhatott koncertet a Zeneakadémián. A koncert után visszajött az öltözőbe, szakadt róla a víz, és volt valamilyen ital a kezében. Gondoltam, odamegyek én is gratulálni, de végül nem tettem, úgy voltam vele, ez már azért túlzás lenne. De felejthetetlen élmény volt.

Mit jelent Önnek Cziffra művészete? Milyen útravalót adott? Egyszer úgy fogalmazott, hogy ő volt az utolsó zongoraművész, aki igazán tudott improvizálni.
Olyan szegény volt, hogy Arizonában híres jazz zenészek vették be maguk mellé zongorázni, mert tudták, hogy nincs miből megélnie. Nyilván kellett valamit játszania, improvizálnia, és gondolom, idővel egyre jobban belejött. Azt hallottam, hogy föltettek neki egy Art Tatum lemezt, akinek nagyon nagy technikája volt, eljátszott egy témát, közben föl-le ment a keze. Cziffra meghallgatta egyszer, és egyből le tudta játszani hasonlóan. Szerintem a 18-19. században minden előadóművész tudott improvizálni, nem csak a zeneszerzők. Ez sajnos már kezd kihalni a klasszikus zenészek körében.

Viszont most két olyan zenésszel lép föl, akik remekül improvizálnak. Mindhárman cigányzenész családból származnak, ami egyértelműen meghatározza a művészetüket. Ezen a koncerten mennyire mutatkoznak majd meg a cigányzenei tradíciók?
Nem tudom még, mit fogunk játszani, mert Lakatos Tóni 25-én érkezik, a Snétberger pár napja már felhívott, hogy mit fogunk játszani, mondtam, hogy nem tudom. Valószínűleg az lesz, hogy mindegyikünk játszik külön-külön, párban, és biztos játszunk a végén valamit trióban is. Valami bluest például, amit jobban ért a közönség.

Egyik albuma, a Na dara! című, kifejezetten a cigány hagyományokra épít, a cigány jazz műfajteremtő darabjának tekinthető. Annak idején megmosolyogta a hazai szakma, nemzetközi szinten viszont egy elismert anyag lett. Mit gondol, miért van az, hogy a saját tradícióinkra épülő művészet sok esetben elismertebb külföldön, mint itthon?
Európára és Magyarországra is jellemző, hogy az emberek szívesen hallgatnak olyan jazzt, ami már hasonlít valamire, és vannak, akik egy az egyben lekoppintanak egy híres jazz zenészt. Hogyha valami újat hallanak, akkor azt megmosolyogják, vagy nem értik, mert nem hallottak még ilyet. A jazzt a feketék találták ki, sok fekete azt mondja, hogy ők az amerikai klasszikus zene megteremtői. Az amerikai fehér jazz zenészeket sem feltétlenül ismerik el, sőt feketék is vannak közöttük, akiket nem ismernek el, mert nem a New Orleans-i, templomi vonalról érkeznek. Nagyon fontos, hogy azokat az érzelmeket, amelyeket egy fekete jazz zenész átad, egy fehér jazz zenész nem tudja. A feketék azért ismerték el ezt a lemezt, mert ők viszont ezt az érzést, a cigány érzést, a cigány felfogást nem tudják megjeleníteni.

Hogyan viszonyul Amerika az európai jazzhez? Hogyan változott ez az elmúlt évtizedekben?

Ők találták ki a jazzt, de nem tudtak volna fejlődni az európai klasszikus zene nélkül. Az igazi nagy sztárok, úgy, mint Keith Jarrett, Chick Corea, vagy a Marsalis-testvérek nem tudtak volna a klasszikus zene nélkül tovább menni. Herbie Hancock-nál és a többi zongoristánál is lehet hallani például a Bartók-befolyást. Igazságtalannak tartom, hogy elfeledkeznek erről.

Maloschik Robi, a Magyar Rádió volt jazz főszerkesztője mesélte, hogy egyik délután jött egy telefon, felvette, és így szóltak bele: “Hello, I’m Keith Jarrett!” Robi azt hitte, szórakoznak vele, de hál’Isten nem rakta le, tényleg Jarrett volt az, aztán megismerte a hangját. Azt mondta, hiányzik neki egy Bartók-lemez, szerezze meg és küldje el neki. Ennek ellenére, hogy ennyire rajonganak Bartók Béláért, nem ismerik el, hogy az európai klasszikus zene nagyon is befolyásolja a jazzt. Hozzáteszem, azt azért tudják, hogy Budapesten nagyon jó jazz zenészek vannak. Sőt, Jack DeJohnette egyszer azt mondta, hogy nemsokára Budapest lesz Európa jazz fővárosa.

Józsefváros pedig az egyik legfontosabb kerülete Budapestnek a műfaj szempontjából. Több világhírű jazz-zenész született, élt, él Józsefvárosban, vagy indult innen a világhírnév felé. Ön is itt lakott sokáig, a díszpolgári címet azonban visszautasította.
A nyolcadik kerületben szerveztek egy jazz fesztivált, aminek én nagyon örültem, hiszen a magyar jazz valóban ebből a kerületből indul, ez a kerület olyan, mint New Yorknak Harlem. Jól is sikerült, remek zenészek léptek fel, cigányok és magyarok egyaránt. Aztán Pikó András küldött egy üzenetet, hogy tősgyökeres 8. kerületi lévén szeretne nekem díszpolgári címet adományozni, mondtam, hogy rendben. Két nap múlva felhívott valaki, hogy kijönnek a lakásomra stábbal, és készülne velem egy tévés riport. Akkor esett le a tantusz, hogy itt valami másról is szó lehet. Ha kamerákkal jöttek volna ki, azt a riportot fel tudták volna használni politikai célra, ezért inkább visszautasítottam. Ebből persze botrány kerekedett, pedig azt is mondtam, hogy ha a választás után ajánlják fel a díszpolgárságot, akkor elfogadom.

Most pedig azért kap hideget-meleget, mert a Magyar Zene Háza megnyitóján belekezdett a Piros volt a paradicsom, nem sárga nótába…
Ez egy vicc volt, egy poén. Az persze fel sem tűnt nekik, amit előtte játszottam. Egy nagy parafrázist csináltam abból, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Na, ezért érdekes módon nem támadtak. Különben is, a Piros volt a paradicsom egy cigánynóta. Ez a dal független mindenkitől, senkinek nincs a birtokában. De ha már itt járunk, az ellenzék is írt rá egy szöveget…akkor lehet, hogy az ellenzéknek játszottam? Nem volt ebben semmi…

Önmagában azt politikai állásfoglalásnak tartják, hogy fellépett a Magyar Zene Háza megnyitóján.
Én nem politizálok. Az a politizálás, ha az egyiket dicséred, a másikat lehordod. Az lehet, hogy az egyik eszmeisége közelebb áll az emberhez, mint hozzám a konzervatív keresztény értékrend. De nem beszélek a másik oldalról, mert ők azt csinálják, amit ők akarnak. Nem az a demokrácia, ahol mindenki azt beszél, amit akar? Az a baj, hogy ez kezd megváltozni, és a művészetben is próbálják egymás ellen hangolni az embereket. Ez nem helyes.

Rengeteg kollégám van, híres művészek, akikről tudom, hogy a baloldalon vannak, ők pedig tudják, hogy az értékrendem szerint én a Fidesszel szimpatizálok. A különbség közöttünk az, hogy ők nyilvánosan is vállalják a véleményüket, és beszélnek a Fidesz ellen. Én ezt nem teszem. Egyébként Tony Lakatossal és Snétberger Ferenccel sem vagyunk azonos véleményen, mégis fellépünk együtt. Szerintem az, hogy én azt mondom, hogy Fidesz-párti vagyok, az egy normális dolog. Az a jelenség viszont nem normális, hogy megosztják a művésztársadalmat csak azért, mert valaki nem ismer el ideológiákat.

Ez életveszélyes, bármelyik társaság is kormányozzon a világban, ha ideológiák mentén akarják megosztani a művészeket. Nem fordulhat elő, hogy valakit a szimpátiája miatt előrébb toljanak, hogy ne a tehetség legyen a fokmérő. Ha egy kevésbé jó zongorista csak azért jut előrébb, mert elfogad bizonyos nézeteket, abban a pillanatban megszűnik a művészet.

Fotók: Horváth Péter Gyula