Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Elhunyt 83 éves korában Gato Barbieri latin dzsessz-szaxofonos, aki Az utolsó tangó Párizsban című Marlon Brando-film Grammy-díjas zenéjét komponálta, és több mint hét évtizeden át tartó zenei pályafutásának állomásait több tucatnyi album őrzi.

MTI

Barbieri, aki nemrég szívbillentyűműtéten esett át, szombaton halt meg tüdőgyulladás következtében egy New York-i kórházban – mondta el felesége, Laura Barbieri. “A zene misztérium volt Gato számára, valahányszor játszott, új élményekkel telt el, és azt akarta, hogy a közönsége is ezt érezze” – mesélte felesége Barbieriről, aki világszerte koncertezett. Az argentin származású zenész 1967 és 1982 között mintegy 35 lemezt készített. Rendszeresen turnézott, de a későbbiekben már csak négy albuma jelent meg, köztük 1997-ben a Que Pasa című, amely a Billboard kortárs dzsesszlemezeinek toplistáján a második lett.

Bár 2013 óta erősen megromlott az egészsége, továbbra is havonta fellépett a New York-i Blue Note dzsesszklubban megszokott fekete fedora kalapjában. Utoljára tavaly novemberben játszott a klubban. Tavaly Latin Grammy-életműdíjat kapott zenei munkásságáért. Grammy-díját a legjobb hangszeres zene kategóriában 1973-ban Az utolsó tangó Párizsban című film muzsikájáért vehette át. A Marlon Brando és Maria Schneider főszereplésével forgatott erotikus dráma két Oscar-jelölést is elnyert.

A film rendezője, Bernardo Bertolucci azért kérte fel Barbierit a filmzene megkomponálására, mert tetszett neki egyedi, érzéki, erőteljes tenor szaxofonhangzása. “Mintha a film és zene házassága lett volna. Bernardo azt mondta nekem: ‘Nem akarom, hogy a zene túl hollywoodi vagy túl európai, vagyis túl intellektuális legyen. Azt akarom, hogy a kettő között szólaljon meg'” – emlékezett Barbieri, aki ezzel a filmzenével vált nemzetközi sztárrá.

Tizenkét évesen vett a kezébe először hangszert, mert meghallotta Charlie Parkert zenélni. Először klarinétozni tanult, de mikor 1947-ben Buenos Airesbe költözött, altszaxofonon kezdett játszani. Az ötvenes években ragadt rá az El Gato (a Macska) becenév, arról, ahogy a klubok között cikázott szaxofonjával. Argentínában a Lalo Schifrin vezette zenekar altszaxofonosaként ismerték meg a nevét. Az ötvenes évek végén, amikor saját együtteseket szervezett, már tenorszaxofon játszott.

A hatvanas években Róma és New York között osztotta meg idejét, szerepet játszott az Ornette Coleman-inspirálta szabad dzsessz forradalomban, és sokat dolgozott együtt a trombitás Don Cherryvel, de Carla Bleyjel és Mike Mantlerrel is fellépett. A latin-amerikai ritmusok, harmóniák és dallamok a hatvanas évek végére teljesítették ki jellegzetes zenéjét, amely már a The Third World (1969) és az El Pampero (1971) című albumain is hallható. További fontos lemezei között szerepel a Last Tango (1972) vagy a Caliente (1976) is. 1982-ig rendszeresen jelentek meg albumai, 1988 és 97 között azonban a lemezcégével való vitája miatt nem vonult stúdióba.

Que Pasa című lemeze két évvel olasz származású felesége 1995-ben bekövetkezett halála után jelent meg. Harmincöt együtt töltött év után nagyon megviselte a gyász, szívműtéten is átesett. A lemez születése segített neki kilábalni a depresszióból. “Az egyetlen járható kiútnak az tűnt, ha minden nap csinálok valamit. A zene adott életet nekem” – idézte fel később. 1996-ban házasodott meg újra, egy fia is született, Christian, aki éppen vasárnap lett 18 éves.

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •