Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

A téli könyvvásár egyik szenzációja lehet Dévényi Sándorné 1944-es és 1945-ös naplója, ami Kismama sárga csillaggal címmel jelent meg. A napló egyik szerkesztőjével, Szívós Erika történésszel beszélgettünk. 

PÁN – 061

Miért ilyen későn jelent meg a napló?
A naplót néhány éve adta be a család egyik tagja a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba, annak dokumentációs gyűjteményébe. Azt megelőzően a napló magántulajdonban volt; maga Dévényi Sándorné, illetve az ő halála után leánya őrizte. A naplóíró, illetve az ő halála után örökösei nem kezdeményezték a napló kiadását, de erre magánúton valószínűleg kevés lehetőségük is lett volna.  

A napló a Holokauszt Emlékközpont Dokumentációs Központjában került a kezembe kutatás közben, a gyűjtemény munkatársainak, Huhák Helénának és Szécsényi Andrásnak a jóvoltából. Velük közösen határoztuk el a napló kiadását.  

Miért kellett a naplóíró és férje nevén kívül minden más szereplő nevét megváltoztatni, hiszen a szöveg elbírta volna…
Amint az a bevezetőben is olvasható, a család ma élő tagjai azzal a feltétellel járultak hozzá a napló kiadásához, hogy abban a valódi nevek ne szerepeljenek, kivéve magának a naplóírónak (és férjének) a nevét. Szerették volna, ha a naplóíró, Dévényi Sándorné szerzősége egyértelműen megjelenik. Ugyanakkor a naplóban szereplő családtagok egy része ma is él (azok, akik naplóban még mint gyerekek szerepelnek); ők a maguk részéről nem szerettek volna a nagy nyilvánosság előtt saját nevükön, azonosítható módon megjelenni.

A naplóban felbukkanó egyéb mellékszereplőket nem volt lehetőségünk megkérdezni, hogy hozzájárulnak-e nevük közléséhez (mert már nem élnek), és leszármazottaikat sem kérdezhettük meg ugyanerről. A történészek, antropológusok gyakorlatában gyakran előfordul, hogy magánembereknek a történeti művekben, interjúkban előforduló neveit anomimizálni kell, pl. akkor, amikor a nevek ún. szenzitív adatokkal együtt fordulnak elő – ilyen pl. a vallási, felekezeti hovatartozás. Kivétel ezalól, ha az érintettek kifejezetten hozzájárulnak nevük közléséhez.

A nyilvánvaló betoldásokon kívül (amiket a napló írója nem tudhatott 1944-ben), vannak-e egyéb javítások, új elemek, amik a gépeléskor kerülhettek a szövegbe
Nem tudjuk biztosan mivel egészült ki, és hogyan változott a szöveg a legépel(tet)éskor, mert csak a gépelt példány maradt fenn, a kézzel írott eredeti szöveg(ek) nem. A naplóíró leánya erről a kérdésről nem tudott semmi biztosat mondani. Mi, történészek is a közvetett jelekből következtettünk arra, hogy a naplóíró utólag változtathatott a szövegen, ill. kiegészíthette azt.

Gyanítható, hogy a szovjetekkel kapcsolatos, pozitív megfogalmazások utólagos “simítások” eredményei. Pl. „Az oroszok jönnek le a pincébe. Csak mi, zsidók nem félünk, nem azért, mert azt hiszem, hogy minket, zsidókat jobban szeretnek, hanem mert annyira vártuk őket, hogy én is csak örülni tudok nekik, és így nem is féltem tőlük.

Dévény Sándornénak mi volt a célja a naplóval? Ki akarta adatni?
Egyrészt feltehetően azzal a céllal vezetett naplót, hogy ezáltal könnyebben el tudja viselni és feltudja dolgozni a vele és hozzátartozóival történteket. Másrészt szerette volna megőrizni azoknak a nehéz időknek az emlékét, amíg még frissen élnek benne az események. Elsősorban maga, illetve a saját gyermekei, leszármazottai számára akarta rögzíteni az emlékeket. A háború után, amikor 1944-ben született lánya már kicsit nagyobb volt, Dévényiné megismertette a kislánnyal a naplót, sokszor olvasott fel lányának belőle. De az is elképzelhető, hogy tanúságtételnek szánta a naplót, általában az utókor számára. Arról konkrétan nem tudunk, hogy Dévényi Sándornénak szándékában lett volna kiadatni a szöveget, legalábbis leánya a vele folytatott beszélgetéseinkben nem utalt ilyesmire.  

Miért nem szerepel szerzőként Dévényi Sándorné? Miért nem tüntették fel a nevét a címlapon?
Azért nem tüntettük fel a nevét a címlapon, mert azonos vezetéknevet viselő leszármazottai így kérték. Ugyanakkor szerették volna, ha Dévényiné szerzősége egyértelműen megjelenik a kiadványban; ezért kezdődik az elősző rögtön azzal, hogy ki is a napló írója.

Volt-e olyan új eleme a naplónak, ami a történészeket is meglepte, és a történetírás szempontjából is releváns információ volt?
A vészkorszak történetével kapcsolatban számtalan olyan nyitott kérdés van, amelyet csak a személyes források alapján lehet megválaszolni. Ilyen a vészkorszak „megéléstörténete”: az, hogy hogyan fogadták az érintettek a zsidóellenes rendeleteket, és ki milyen egyéni, ill. családi stratégiát követett a túlélés érdekében. Jórészt CSAK egyéni naplókból, visszaemlékezésekből tudhatjuk meg azt, hogy mire volt egyáltalán lehetőség, ki hogy tudta megkerülni, kijátszani a rendelkezéseket, illetve hogyan lehetett megmenekülni végzetes helyzetekből, pl. egy munkaképes korú nőnek a deportálás közvetlen veszélyétől 1944 november-decemberében. Ilyen szempontból minden egyes, újonnan előkerült napló és visszaemlékezés tartalmaz új információkat, Dévényi Sándornéé is.  

Az embermentőkkel kapcsolatban máig hézagos a tudásunk. Miközben az ismert szereplők, pl. Raoul Wallenberg vagy a mártírhalált halt Salkaházi Sára tevékenysége aránylag jól feldolgozott, a hétköznapi embereké, a kevéssé ismert szereplőké alig. Dévényi Sándorné számos, a történetírás számára ismeretlen, „hétköznapi” ember segít az üldözötteknek. Szerepel továbbá egy rendház, ahol a nyilas hatalomátvétel után az apácák zsidó gyerekeket fogadnak be, csecsemők esetében olykor a szoptatós édesanyákkal együtt ( a Szeretet Leányai Társulatának irgalmas („vincés”) nővérei a mai Ménesi úton, a XI. kerületben). Ennek a rendháznak, a rend nővéreinek embermentő szerepét említi ugyan a szakirodalom, de arról, hogy hogyan működött egy ilyen menedékhely, milyenek voltak az ott bújtatottak mindennapjai, milyen napi veszélyekkel kellett a nővéreknek a bentlakóknak szembenézniük, alig rendelkezünk bármiféle tudással.

Szinte minden oldalon vannak lábjegyzetek. Esetleg a kiadó, a szerkesztők úgy gondolkodtak, hogy a középiskolások is lehetnek a könyv célcsoportja?
Korán eldőlt, hogy a naplót nem csak a szűkebb szakmai közönségnek, hanem a nagyközönségnek is szánjuk, és a kiadónak is ez volt a szándéka. Igen, gondoltunk arra, hogy a napló olvasmányként, forrásszövegként középiskolások vagy egyetemisták kezébe is kerülhet. A nem történész olvasók kedvéért szerepel a kötet végén a történeti eseményeket áttekintő záró tanulmány, és jórészt nekik szólnak a naplót kísérő jegyzetek is. A jegyzetek egy része történelmi személyekre, eseményekre, intézkedésekre vonatkozik, egy része a korabeli budapesti helynevekre és mai megfelelőikre; olykor pedig a Horthy-korszak végén közismert, de a közbeszédből mára eltűnt és a mai fiatal olvasók számára valószínűleg ismeretlen szavakat – pl. vicéné, légó – magyarázzuk meg.  

Maga az ostrom kb. 30 oldal a 210 oldalas naplóból. Miért nem írta meg hosszabban az 52 nap teljes bekerítés hétköznpjait?
Az ostrom elején Dévényi Sándorné jórészt (az akkor még Budapesthez nem tartozó) Újpesten rejtőzött kislányával, egy ismerős keresztény házaspárnál, hamis papírokkal. Ezalatt az idő alatt Újpestet talán kevésbé szenvedett az ostrom hatásaitól, de a veszélyekről, várható élelmiszerhiányról a napló számot ad. Onnantól viszont, hogy a naplóíró – az ostromgyűrű bezárulta után – 1944 december végén végleg visszatér Budapestre, az ostrom tapasztalata erőteljesen megjelenik a szövegben. A szétlőtt, romos város képei visszatérő motívumok. Dévényiné többször utal arra is, hogy férje állandó életveszélyben mozog a városban.  A Személynök (ma Balassi Bálint) utcai ház pincéjében összezsúfolódó emberek körülményei is drámaiak.

A napló narratívájából, valamint a „Négy hét Újpesten” típusú címekből ugyanakkor világos, hogy az 1944 novemberétől januárjáig átélt eseményeket a naplóíró az események után nem sokkal, de utólag foglalta össze, valószínűleg saját feljegyzései és közeli emlékei alapján.  Talán ezért kevésbé részletes az ostrom heteinek története. Feltehető az is, hogy a naplóíró nem ad számot bizonyos megpróbáltatásokról, így pl. a szovjet katonák erőszakos viselkedéséről, holott tudjuk, hogy ez tömeges tapasztalat volt a felszabadított Budapesten. Ez az öncenzúra, illetve a szándékos elhallgatás kérdéséhez tartozik. Csak feltételezéseink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy a naplóíró vajon szándékosan kerülte-e  a kérdést. Lehetséges, hogy a felszabadítás tényét fontosabbnak ítélte, mint az azt kísérő atrocitások megörökítését; lehet, hogy 1945 nyarán/őszén jobbnak látta a szovjetekre nézve terhelő mozzanatokat kihagyni a naplóból, pedig egyes sorok utalnak az ezzel kapcsolatos félelmekre. Pl.: Gyarmatiné beszédet tart nekünk, ha éjjel megjönnének az oroszok, ne féljünk, ne sikongjunk, viselkedjünk fegyelmezetten”.  A téma, mint tudjuk, a szégyenérzet okán is tabuvá vált a későbbiekben, a traumákat mély hallgatás övezte évtizedekig.       

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •