Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 3
  •  
    3
    Shares

Horkai Zoltán állatkoordinátor Gödöllő határában él családjával, valamint huszonnyolc farkassal, hét kutyával, hatvan vaddisznóval, nyolcvan gímszarvassal, négy lóval, három barnamedvével, egy hiúzzal, egy rókával, egy mosómedvével és egy törpemalaccal. Közel két évtizedes pályája során olyan alkotók munkáiban működött közre, mint például Szabó István, Peter Weir vagy Enyedi Ildikó. Többek között az állatok neveléséről, kiválasztásáról és a Testről és lélekről című filmben végzett munkájáról beszélgettünk vele. 

 IZSÓ ZITA – 061.hu

Hogyan indult a pályád, mikor kezdtél állatokkal foglalkozni?
Egészen kiskoromtól az volt az álmom, hogy egyszer legyen egy farkasom. Nem tudom ez minek volt köszönhető, talán a nagymamám meséinek vagy Jack London regényeinek, amiket nagyon szerettem. De csak háziállatként akartam tartani a farkast, eszembe sem jutott, hogy filmezzek vele. Eredetileg vendéglátósként végeztem Ausztriában, majd az Egyesült Államokban, mivel volt egy családi vállalkozásunk, és a szüleim azt szerették volna, ha én is ezt a pályát folytatom. Aztán amikor hazaköltöztem, az volt az első dolgom, hogy vettem egy kölyök farkast. Később ennek híre ment, és egyre többen kerestek meg, hogy szeretnének forgatni vele. Aztán Kósa Józseffel kezdtem dolgozni, és átvettem tőle a MAFILM gödöllői telepét. Rengeteg állat volt itt, medvék, farkasok, és 116 kutya. Ezeknek az állatoknak a többsége tulajdonképp alkalmatlan volt a filmezésre, mert nem nagyon kaptak nevelést, féltek, vadak voltak. Rendet kellett tenni, ezért 1998-ban megalapítottuk a Veresegyházi Medveotthont a gödöllői telepen élő tizenkilenc medvének, hogy a számukra megfelelő életkörülmények között éljenek.

Az elmúlt évtizedekben rengeteg magyar és külföldi filmes produkcióban vettél részt, amelyek közül az egyik Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje. Hogyan választottátok ki a filmben szereplő állatokat, Picúrt és Góliátot?
Nagyon sokat hezitáltam, hogy elvállaljam-e azt a filmet, mert rengeteget dolgozunk külföldön, és általában nagyon kevés időnk van. De Ildikó személyesen jött el a farmra, és meggyőzött. Aztán odament a szarvasokhoz, és 70-80 állat közül elkezdte keresni a neki megfelelőt. Akkor már megvolt a férfi főszereplő, Morcsányi Géza, de a film női főszereplőjét még nem találta meg, így a forgatókönyvben szereplő karakterekhez válogatta az állatokat. Végül megtalálta Góliátot, de én mondtam neki, hogy nem lesz jó, mert őt tenyészbikának tartom, és 12 évesen már nem jó elkezdeni szelídíteni egy állatot. Mutattam neki egy másik bikát, Rudit, aki szelíd volt, lehetett volna vele dolgozni. De Ildikó mindenképp Góliáttal akart forgatni.

Mi volt a két bika között a fő különbség?
Rudi a pisze orrával tipikus „Rudolf the red nosed reindeer” karakter, míg Góliáton látszik, hogy egy nagyon magának való, önálló állat. Tartottam attól, hogy nehéz lesz vele a munka, ezért mindent megpróbáltam: amikor Ildikó másodszorra is eljött, egy másik állatot mutattam neki azzal, hogy ő Góliát. De Ildikó rögtön felismerte, hogy nem őt választotta. Így Góliáttal kezdtük el a munkát, amit végül nem is bántam meg.

Mennyiben volt más így a munka, mintha egy teljesen szelíd állattal kezdesz dolgozni? Hogyan láttatok hozzá a feladatok megvalósításához?
Több szelíd szarvasunk is van, ezért azzal kezdtem, hogy Góliát is csak akkor kapott enni, ha közelebb jött az etetőhöz. Ő pedig hajlandóságot mutatott az együttműködésre, ami vadállatoknál nagyon ritka. A vadállatoknak ugyanis elképesztő a problémamegoldó képességük a háziállatokhoz képest, és nem függnek az embertől, mint mondjuk a kutya. Ez a legnagyobb nehézsége annak, amikor a vadállatokkal dolgozunk. A szarvas, a vaddisznó, a farkas vagy a medve maguk oldják meg a problémáikat, és eszükbe sem jut, hogy segítséget kérjenek tőled, hallgassanak rád. Ha a születésüktől foglakozunk velük, akkor sem lesznek emberfüggők, mert ehhez nagyon sok generáción keresztül kellene válogatnunk azokat, akik egy kicsit is gyengébben oldják meg a problémáikat, és ezért hajlandóak ránk hagyatkozni. Ezért ezeket az állatokat másként kell motiválni. A mi szlogenünk a természetes motiváció, igyekszünk az állatokat úgy rávenni az együttműködésre, hogy azt higgyék, maguktól akarják megcsinálni, amit kérünk tőlük. És ha ezt sikerül elérnünk, akkor nem fáradnak bele.

Hogyan működött ez a természetes motiváció a forgatás során? Volt valami, ami különösen nehéznek bizonyult?
Eredetileg úgy terveztük, hogy 2015 telén megcsináljuk az állatos jeleneteket, a színészek pedig később, 2016 nyarán kezdik el forgatni a többit, és a szereplők álomjeleneteit a szarvasok viselkedése szerint írják meg. De sajnos csúszott a finanszírozás, így csak a következő télen kezdhettük el forgatni a jeleneteket az állatokkal, amikor a film többi része már megvolt, tehát nem volt más lehetőségünk, pontosan azt kellett megcsinálnunk a két szarvassal, amit a szereplők a filmben elmeséltek. További feladat volt, hogy össze kellett szoktatnunk Góliátot és a szarvastehenet, Picúrt. Nagyon nehéz volt megoldani, hogy Picúr elviselje a bikát a hatalmas agancsával, hiszen a szarvasok csak a szeptemberi időszakban állnak párba, egyébként az év nagyobb részében külön csapatban élnek. Volt egy különösen nehéz jelenet, amikor Góliát átöleli a nyakával Picúrt. Nagyon sokat kellett gyakorolni, hogy a tehén megálljon, és lehetőleg nyugalmi állapotban tűrje ezt. Úgy csináltuk, hogy Picúr akkor kapott jutalomfalatot, amikor nyugodtan állt, Góliát pedig akkor kapta a kukoricát, amikor áthajtotta a fejét Picúron.

Mindig van elég idő arra, hogy az ember kitalálja, mivel lehet az adott állatot motiválni?
Nem, van olyan eset, amikor fogalmam sincs. De mindig azt mondom, a jó szakember nem az, aki mindig mindent magától megold, hanem aki hajlandó kérdezni. Én egy sikerorientált ember vagyok, szívesen megkérdezek szakembereket arról, hogy mi a véleményük. Ez különösen azért fontos, mert néha olyan állatokkal is dolgozom, amilyenekkel korábban soha. 2001-2002 környékén például négy Humboldt-pingvinnel forgattunk. Őket étellel nem nagyon lehetett motiválni. Annyi volt a feladatuk, hogy egy hatalmas hűtőszekrényből kisétálva végigmenjenek egy egyenes vonalon. Ezt mi úgy oldottuk meg, hogy odaállítottunk egy tükröt a kamera mögé, a pingvinek pedig meglátták magukat, és rögtön áttotyogtak, hiszen kolóniában élnek, úgy gondolták, ott a helyük a többiekkel. Ez jó példa az előbb már említett természetes motivációra is: nem én invitálom az állatokat a feladat elvégzésére, csak egy olyan helyzetet teremtek, amiben jól érzik magukat, és maguktól megcsinálják, amit szeretnék, mintha az a saját ötletük lenne.

Előfordult olyan is, amikor szinte lehetetlen volt egy feladatot megoldani?
Sokszor a legnehezebbnek tűnő feladatok lesznek a legkönnyebbek, mert valahogy összejönnek véletlenül. És van olyan, hogy egy könnyűnek tűnő feladat lesz nehéz, amit korábban már ezerszer megcsináltunk. Gigor Attila A nyomozó című filmjében például volt egy jelenet, amiben egy részeg ember besétál az állatkerti farkasok kifutójába, jópofáskodik velük, az állatok pedig széttépik. Ezt már rengetegszer eljátszottuk a farkasaimmal, nem nehéz dolog, de sok gyakorlást igényel a koreográfia miatt. Ilyenkor nyers húsdarabokat kötök magamra, és mindegyik farkasnak meg kell tanulnia, hogy pontosan hol kaphat el. Ekkor épp a Hellboy 2-ben és Csupó Gábor Holdhercegnő című filmjében dolgoztam, így nem volt elég időm felkészülni, nem is akartam elvállalni ezt a munkát, de Gigor Attila addig győzködött, amíg igent mondtam. Ráadásul egy részeg embert kellett alakítanom, és ez a tántorgó mozgás a farkasaim számára teljesen szokatlan volt. Ott álltunk az éjszaka közepén öt farkassal, amiből kettő nekem ugrott, három körbeszaladgált, örült, játszott, így mindig újra kellett venni az egészet. Olyan egyszer sem volt, hogy mind az öt rám ugrott volna. Aztán másfél hónappal később egy pótforgatási napon egy másik csapattal gyönyörűen megcsináltuk az anyagot, akkor minden összejött. Csak az volt a baj, hogy perforált az anyag, újra kellett venni az egészet. Ráadásul akkor már megetettem a farkasokat. De nem volt mit tenni, vacsora után újra meg kellett csinálni az egészet. De megint sikerült megoldani.

Ha színészek is közreműködnek az állatos jelenetekben, az mennyire nehezíti meg a helyzetet?
Ez nagyon változó. Sokszor nem az állattal van a probléma, hanem a színésszel. Előfordult olyan is, hogy valakit kiválasztottak a castingon, olvasta a forgatókönyvet, tudta előre, hogy mit kell majd csinálnia, mégis összeomlott a forgatáson, nem tudta elviselni a farkas jelenlétét. Végül más játszotta helyette azt a szerepet. A legideálisabb az, amikor az alkotók bíznak bennem, és nem akarják kivenni a kezemből az irányítást vagy megoldani helyettem a feladatot. Peter Weir például számomra azért is nagy rendező,  mert az Út a szabadságba című filmjének forgatása előtt megnézette velem a helyszínt, és kikérte a véleményemet az adott jelentről. A forgatókönyv szerint a munkatáborból menekült főszereplők- köztük Ed Harris és Colin Farrell- egy barlangban fogyasztanak el egy nyers őzet, azonban néhány farkas megtámadja őket. Weir megkérdezte tőlem, hogy ez így reális-e, én meg megmondtam, hogy egyáltalán nem. A farkas nem támadja meg az embert, hanem menekül előle, az ember meg nem tud megfogni egy őzet. Fordítva lenne jó: a farkasok ejtsék el az őzet, az emberek pedig zavarják el onnan az állatokat. Weir hallgatott a tanácsomra, és rögtön átíratta a forgatókönyvet. Ebben a filmben a színészekkel is nagyon jó volt dolgozni: nem pánikoltak, hanem bíztak bennem, elhitték nekem, hogy a farkasok csak egy darabig fognak morogni, vicsorítani, aztán elszaladnak. Persze ennek az ellenkezőjére is volt már példa: Szabó Istvánnal és Helen Mirrennel forgattuk Az ajtó című filmet, amiben a másik főszereplőt, Martina Gedecket elrántja egy kutya, amikor a Mirren által alakított karakter elé siet, hogy üdvözölje. Martina az első forgatási napon kérte, hogy találkozhasson a kutyával, mi viszont megmondtuk neki, hogy a jelenethez fontos lenne, hogy előzőleg semmilyen kapcsolatba ne kerüljön az állattal, mert máskülönben hallgatni fog rá, nem fogja elrántani, ha érzi, hogy feszül a póráz. De nem fogadta el az érveinket, arra hivatkozott, hogy ő most forgatott egy kutyás filmet, egy hónapig dolgozott állatokkal, tudja, hogy kell bánni velük. Kénytelenek voltunk engedi neki, nem is lett tökéletes az a jelenet. Azt hiszem általánosságban elmondható, hogy jobban szeretek pályakezdő, még kevéssé ismert színészekkel dolgozni, mert jobban hallgatnak ránk, több mindent megcsinálnak. De vannak példák az ellenkezőjére is: Anthony Hopkins és Gérard Depardieu például nagyon készségesek voltak, mindenben kikérték a véleményünket és hallgattak is ránk.

Ha az ember veszélyes állatokkal dolgozik, rögtön felmerül a kérdés, hogyan lehet csökkenteni a kockázatot, illetve fordult-e már elő valamilyen komolyabb baleset.
Az elmúlt 20 évben forgatáson soha nem volt semmi probléma, de azokra az alkalmakra elképesztő módon felkészített, összeválogatott állatokat viszek. Baleset csak itthon fordul elő, amikor mindenki siet, és például elszakad a villanypásztor, én pedig pontosan tudom, hogy ki kellene vinnem az állatot, de épp nincs senki, aki segíthetne, ezért megpróbálom egyedül megoldani. Szereztem így néhány sebet, de a legsúlyosabb talán az volt, amikor az egyik farkasom elkapott, és 19 öltéssel varrták össze az arcomat. De ez is abszolút az én hibám volt, mert az a farkas már korábban jelezte, hogy dominálni akar, mi azonban ennek ellenére elkezdtük párzási időben oltani az állatokat, hogy ki ne csússzunk a határidőből. Pedig a biztonság sokkal fontosabb lett volna. A másik hasonló eset a nőstény medvémmel, Vackorral történt, aki egy ideje már jelezte, hogy nem barátkozik velem. Vagy egy hónapig került, amiből már lehetett volna következtetni arra, hogy előbb-utóbb meg fog támadni. Csak az volt a szerencsém, hogy viszonylag keményen léptem fel vele szemben, és egy pillanatra le tudtam blokkolni, ráadásul ez az első támadása volt, nem volt még önbizalma, így ki tudtam hátrálni. Az adrenalin egyébként sok mindenre képessé teszi az embert, át tudtam ugrani például egy egy méteres kerítést hátrafelé, és azt sem éreztem, hogy megcsap a villanypásztor.

Ilyenkor nem rendül meg a bizalom közted és az állataid között?
Nem, mert minden esetben tudom, hogy én hibáztam. A hibáimból pedig tanulok.

Mik a terveid?
Kevesebbet szeretnék dolgozni. Valószínűleg nem nagyon fogok már elkezdeni új állatokkal foglalkozni, pedig jó lett volna egyszer dolgozni például egy oroszlánnal, de ha ilyesmire vállalkoznék, akkor a meglévő állataimtól vonnám el a figyelmet. A felszabaduló időt pedig szeretném a családomra és szeretett jószágaimra fordítani.

Fotók: Szohr Anna


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 3
  •  
    3
    Shares