“Engem mint írót mindig is a középosztály érdekelt, a nagyvállalatok vagyis az embertelen szervezetekben robotoló rabok sorsát próbáltam megírni” – Kötter Tamással beszélgettünk a Nem kijárat című kötetéről

Napokban jelent meg Kötter Tamás Nem kijárat című novelláskötete, melyben a szerző érzékeny utazást tesz a nyolcvanas évek közepi vidéki Magyarországra is, tehát a fancy élet, a felső középosztály taposása és a kirakatélete és a valóságshowk kannibáljai után a felfelé törekvő, magánéletben és az üzleti világban is sokszor elbukó férfi kerül a középpontba. Kötter Tamással beszélgetünk új, a píszit ezúttal is mellőző kötetéről. Az íróval egyébként a belvárosi PIM-ben is találkozhattok, a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron. 

PZL – 061.hu

Ahhoz képest, hogy milyen fontos szerepet játszik a könyvben egyfajta generációs tudat, visszafogott a tárgyi és a pop-kulturális referenciáltsága. A novella kerete nem bírta volna el, vagy szándékoltan nem akartál afféle korosztályi kifestőkönyvet írni?
A novella, mint műfaj kétségkívül erősen behatárolja a lehetőségeket, természeténél fogva nem engedi, hogy az író a történetet túlbonyolítsa. Én úgy jellemezném, hogy a jó novella a száz méteres síkfutáshoz hasonlít, amit idegből futunk végig, míg a regény egyértelműen hosszútávfutás, amihez inkább tüdő (esetünkben fenék és kitartás) kell, és sokkal nagyobb teret enged a cselekmény, és a részletek kibontásának.

Az 51-es körzet című szövegben többször említést teszel az Alphaville Forever Young című daláról. Érdekelne, mennyire fontosak neked az emlékek összefogdosásai, azaz: megvetted-e remaszterizált 2091-es vinyl verziót?
Jelképek közt vezet az ember útja – ezt azért ne felejtsük el. Minden korszaknak megvannak azok a szimbolikus tárgyai, alakjai, dalai, amelyekhez nem kell különösebb magyarázatot fűzni, mert értjük miről van szó. Hogy mást ne mondjak, a Liszt Ferenc tér is egy korszak, egy nagyon markánsan körülírható korszak fizikai és egyben szellemi tere is volt, ahogy a Bazilika környéke vagy a Gozsdu udvar is. Ha egy regényben, novellában ott vacsorázik valaki, akkor a kortárs olvasó rögtön tudja, hogy miről és kiről beszél az író, és ki tudja, ha maradandó az alkotás, akkor negyven, ötben év múlva már kultúrtörténeti referenciapont, lábjegyzettel ellátva.

Az elbeszélő pozíciója a legtöbb esetben alárendelt, mindig vannak nagyobb, erősebb, magasabb státuszú férfiak… Mit gondolsz erről?
Engem, mint írót mindig is a középosztály érdekelt, a nagyvállalatok vagyis az embertelen szervezetekben robotoló rabok sorsát próbáltam megírni. Ők azok, akiket a közgazdaságtan technikusoknak is hív. Ők végzik a valós munkát, de annak gyümölcsét már nem ők élvezik, a siker babérjait (ha a menő autókat, a válogatott szépségeket, a V.I.P. szobák, termek világát egyáltalán annak tekinthetjük) már nem ők aratják le. Cseh Tamás-Bereményi Géza szavaival: Ott állnak, mint mór vezér, kifosztva magukat másokért. Látják maguk körül azt az életet, amit a felsőközéposztálybéli főnökeik élnek, vágynak is rá, de képtelenek elérni. Ez a feloldhatatlan ellentét képezi a történeteim jórészében a szereplőkben a belső feszültséget és a konfliktus alapját: a vágy és a lehetőségek közti áthidalhatónak tűnő, de valójában áthidalhatatlan távolságot. 

A Pokolba vezető út című szöveg a vidéki lét és a pornózás különös kapcsolatáról szól a rendszerváltás idején… Ahogy Grecsó Krisztián megütötte a lábát a Pletykaanyuval te nem tartsz attól, hogy beazonosíthatóak a figuráid, akik „beírnak a panaszkönyvbe”?
A munkám révén nagyon sok emberrel találkozom, és apró történetmorzsákat csipegetek fel ezekből a beszélgetésekből. És persze azt se felejtsük el, hogy minden kornak megvannak a jellegzetes magatartásformái, így a kora kilencvenes éveknek is megvoltak: ezek egyike a VHS korszak és a társadalom Kádár-rendszert  követő amerikanizálódása, aminek egyik szimptómája a pornózás. Szóval ez egy jelenség volt, és aki magára ismer egy ilyen történetben, az jó eséllyel újra élheti azokat a borzalmas és zavaros időket.

A részint önéletrajzi ihletésű történetek későn törtek csak felszínre. Miért nem írtad meg úgymond hamarabb? A legtöbb fiatal prózaíró azzal kezdi, hogy a kamasz-kori történeteket szedi lajstromba, ezeken gyakorolja ki úgymond a szakmát…
Negyvenkettő éves koromban kezdtem el írni, tehát nagyon későn. És úgy éreztem, hogy van egy réteg, egy társadalmi csoport és a hozzájuk fűződő élethelyzetek, amelyek kimaradtak eddig a magyar irodalomból, hát elhatároztam, hogy ha már találtam egy helyet, amit még nem foglalt el senki, én megteszem. Így született meg gyors egymásutánban a Rablóhalak, aztán a Dögkeselyűk, fejezetek egy multi életéből című köteteim, amelyek egyértelműen a felsőközéposztály és a  már említett technikusok szenvedéstörténete. Aztán az ismétlések elkerülése végett megírtam A harcból nincs elbocsátást, ami a valóságshow világában játszódik, leszerepelt játékosok, őket kihasználó rendezők, producerek, pszichológusok a szereplői és persze az elmaradhatatlan kaviármarxista értelmiségiek. Az Ikea vasárnappal megint visszatértem kedves témámhoz, a középosztály életközépi válságához.

Csak szőrmentén említed a rendszerváltás utáni kormányzatokat, egy-egy kritikus jellemzés, és csókolom… Ezúttal is csak ennyit bír el egy elbeszélés kerete, vagy más okból nem akartál mélyebbre menni a twistben….
Ez a forma ennyit bír el. Az Ikea vasárnap című regényemben már vannak esszéisztikus elemek, megismerjük a szereplők életútját, számos mellékszereplőt szerepeltetek, aktuálpolitikai, társadalmi utalásokat teszek, szóval követem a klasszikus regény szerkezetet. 

A könyv elején többször előkerülnek a csajozás nehézségei a nyolcvanas években. Mit gondolsz, az utánunk jövő nemzedék is ugyanolyan nehéz volt csajoznia, vagy egyszer csak eljött az Y-generáció, és ők teljesen más relációban vannak a fiú-lány viszonyokat illetően?
A magyar még (hála az égnek) patriarchális társadalom, a nőkben erős férfikép él, és a domináns hím, mindig viszi a szépségük miatt kivételezett lányokat. Ez egy erős konfliktus helyzet, hiszen a „kisfiúk” is vágynak rájuk, és a vágy belső és személyek (riválisok) közti konfliktus szül, ami jó talaja a prózának.   

A könyv felsorol számos úgymond nem píszi mondatot, ezeknél úgy tűnik, mintha csak pimaszkodni akarnál azokkal, akik ezekre ugranak… Talán így hatásosabb is volt, mintha egy hisztérikus kisesszét írtál volna…
Történetbe ágyazva mindig erősebben hatnak, jobban elgondolkodtatják az olvasót, mélyebb nyomot hagynak benne, mint egy félig tudományos írásban. És könnyebben meg is bocsátják, akik másként látják az adott kérdést – gyakran betudják egyik, másik szereplő kritikájának.

A könyv pszichológus karaktere nem éppen megnyerő személyiség. Egy ügyvéd is valójában pszichológus, minden társadalmi státuszú emberrel remekül megérteti magát, érzékeny a problémákra. Volt olyan helyzet a pályád során, amikor bár egy szerződést csináltál, inkább voltál pszichológus?
Nagyon sokszor előfordul. Majdnem minden második ügyfelem egy kis Pepin bácsi a Sörgyári Capriccióból. Nagyon sok jó történetet hallok tőlük, sajnos egy idő után automatikusan kikapcsol az agy, a tekintet pedig a válluk felett egy láthatatlan pontra fókuszál, így sok izgalmas életmorzsa veszik el, de ne legyünk telhetetlenek.

Többször kerültek szóba II. világháborús sztorik. Izgalmas lenne, ha Kötter Tamás legközelebb nem a fancy életről írna, hanem egy nagyregényt mondjuk a Don-kanyarról…
Tudom, ez megrendezettnek tűnik és előre is elnézést kérek az olvasótól, de tényleg kész van egy kötet, tele II. világháborús fronttörténetekkel, magyar katonákról, akik harcolnak és habozás nélkül ölnek ha kell, mert ahogy minden katona, ők is elsősorban túl akarnak élni. Remélem, hogy ezek a hardboiled történetek elnyerik az olvasók tetszését.

Vezető kép: Posztós János