Öt állomásos közös turnéra indul Náray Erika énekesnő, színésznő és Budapest Jazz Orchestra. Az öt helyszín valójában kétszer annyi koncertet jelent, hiszen minden városban dupla fellépésre készülnek, a délelőtti előadás a gyerekeket és a kamaszokat szólítja meg, míg az esti koncerttel Ella Fitzgeraldra emlékeznek. Ma Mosonmagyaróváron, május 12-én Hódmezővásárhelyen, május 17-én Kaposváron, május 19-én Dunaújvárosban és május 29-én Nagykanizsán koncertezik Náray Erika és a Budapest Jazz Orchestra. Az énekesnő és a big band közös küldetése, hogy megszerettessék a jazzt a fiatal korosztállyal. De vajon hogyan lehet lekötni jazz zenével a gyerekeket és hogyan viszonyulnak egy ilyen kihíváshoz a kamaszok? Náray Erika színész- énekesnővel beszélgettünk.

LEIRER TÍMEA- 061.hu

Prózai színésznőként végeztél, hogy kerültél végül mégis a musical – és a koncertszínpadokra?
Eredetileg prózai színésznőnek készültem, de mint annyi minden, a színházi szakma is sokat változott azóta. Ma már nem olyan élesek a határvonalak a műfajok között, és sajnos elveszett az a fajta kicsit ódivatú elegancia is, ami a színházat és a színházi embereket olyan sokáig körül lengte. Gyerekkoromban, vidéki kislányként Fred Astaire, Ginger Rogers és Ingrid Bergman filmjeit néztem és olyan akartam lenni, mint ők. Aztán a drámatagozatos gimnáziumban, ahová jártam, a francia újhullám, az olasz neoralizmus, Tarkovszkij, a Szarvasvadász és a Keresztapa volt a fontos. Ezeket látva nyilván úgy képzeltem, hogy „ha felnövök”, én is nagy ívű, később klasszikussá váló filmekben játszom majd. Ehhez képest mire a korosztályom kikerült a főiskoláról, a magyar filmgyártás mélypontra került, mire pedig megint összeszedte magát, újabb generációk érkeztek. Persze a mai napig bízom benne, hogy eljön még az én időm, ha másképp nem, nagymamaként eljátszhatok egy remek szerepet egy jó magyar filmben.

Hogy került az életedbe a zene és az éneklés?
Mindig is része volt az életemnek, ha tehetném, csak ezt csinálnám. Ha őszinte akarok lenni, valójában mindig is énekesnő szerettem volna lenni, de tizenévesen, egy egyszerű család jól tanuló és sok minden iránt érdeklődő sarjaként úgy éreztem, az éneklés önmagában nem elég. Nem akartam érettségi után, az iskolapadból kikerülve táncdalénekesnő vagy popsztár lenni. Múlandónak és bizonytalannak éreztem a zenei karriert, ezért mindenképpen tanulni akartam. Akkor még a jazz zenét nem oktatták semmiféle felsőfokú intézményben, ezért úgy döntöttem, hogy – nem felejtve az éneklést – prózai színésznő leszek. Mivel ugyanúgy rajongtam a jazzért és a színpadért is, már a kezdetektől úgy gondoltam, hogy a zene és a színház csodásan működik együtt és egymás mellett is. Mindig úgy képzeltem, hogy egyszer majd sokat énekelek a színpadon, de sosem arra gondoltam, hogy zenés darabokban játszom majd. Jazz slágereken és saját koncerteken járt az eszem.

 

Fontos volt, hogy ne egy szerepet játssz a színpadon, hanem saját dalokat énekelj? Hogy a közönség ne az általad megformált szereplőt hallgassa, hanem magát Náray Erikát?
Igen. Nemcsak abban voltam száz százalékig biztos, hogy a zene az életem része, hanem abban is, hogy olyan zenével szeretnék foglalkozni, amit én magam is szeretek. Ha az ember egy zenés darabban játszik, nem mindig olyan szerencsés, hogy olyan dalt énekelhet, ami az ő ízlésének is megfelel, amit önazonosnak érez. Ebből a közönség nyilván nem vesz észre semmit, de nekem több olyan szerepem is volt, amelynek a zenéje és az üzenete nagyon távol állt tőlem, úgyhogy előadás után jó sokáig kellett hallgatnom a kocsiban Miles Davies zenéjét, hogy helyre tegye a fejemben a dolgokat. Nagyon fontos számomra, hogy akik szeretnek engem hallgatni, olyan általam előadott produkcióért rajongjanak, amiért én is rajongok.

Saját produkcióval előállni azért sokkal rizikósabb…
Igen, de ez így az én saját rizikóm, az én felelősségem. Megvan annak a bája és előnye, hogy a színházban szinte minden támogatást megkap az ember, minden készen van, nem kell szervezésen, plakátokon és logisztikán gondolkodnia, hanem csak az a dolga, hogy kisminkelje magát és a tőle telhető legjobb produkciót nyújtva szórakoztassa a közönséget. Ehhez képest, ha van egy olyan turné, mint amibe most belekezdtünk a Budapest Jazz Orchestrával, akkor az embernek nagyon sok más feladata is van amellett, hogy jól énekelje el a dalokat. Természetesen vannak nagyon profi, csodás segítőim, menedzser, hangmérnök és maguk a zenekar tagjai, de azért jóval nagyobb a felelősség, mint a színházban. Amellett, hogy a műsor kreatív részével, a produkció összeállításával foglalkozom, ki kell venni a részem egy csomó járulékos feladatból, a nyomtatástól, a szervezésen és próbákon keresztül egészen a le és feltöltésekig mindenből.

 

Jól bírod az efféle kihívást?
Talán meglepő, de kifejezetten szeretem a folyamatos nyüzsgést, és ha a szívügyem egy munka, akkor annak még a legkevésbé szórakoztató részét is szeretem csinálni. Az az igazság, hogy inkább vállalom ezeket a „járulékos” feladatokat, de így biztos lehet benne, hogy a végén, amikor ott állok a színpadon, akkor csupa olyan dalt éneklek, amelyet én is imádok, csak olyan zenészek ülnek mögöttem, akik ugyanúgy éreznek a zenével kapcsolatban, mint én. Ez utánozhatatlan, mámorító érzés.

Ha jazzt énekelsz egy big banddel a hátad mögött, akkor a helyeden érzed magad?
Nagyon érdekes, épp a napokban gondolkodtam el azon, hogy míg a magánéletemben többször is volt olyan pillanat, hogy „na most annyira jó minden, hogy szívesen megállítanám az időt”, addig a szakmai életemben még sosem éreztem ezt. Voltak nagyon sikeres és termékeny korszakok – például amikor az Operett Színházban bemutattuk a Sweet Charity-t vagy a Mozart!-ot – amikor a helyemen voltam, de mindig úgy éreztem, hogy valaminek a kezdetét jelentik és vártam a folytatást. Most, amikor a Budapest Jazz Orchestrával jazzt énekelhetek, először érzem, hogy na, most annyira jó, hogy tényleg szívesen megállítanám az pillanatot! A kedvenc dalaimat énekelni egy ilyen kiváló zenészekből álló big banddel, ráadásul nemcsak egyetlen koncert erejéig, hanem egy egész turnén keresztül – úgy érzem, minden álmom valóra vált.

 

A turné két részből áll, délelőtt a gyerekeknek, fiataloknak tartotok afféle „ismeretterjesztő” előadást, este pedig jön a koncert. Az iskolásoknak tartandó előadást ízlésformáló jelleggel találtátok ki?
Pontosan. Azt hiszen, hogy a gyerekek nagy része semmit sem tud a jazzről, pedig valójában rengeteg jazz zenét hallgatnak, csak nem tudják, hogy az. A jazz afféle „szitokszóként” vonult be a köztudatban, nagyon sokan még ma is azt gondolják, hogy ez afféle kusza csörömpölés, amikor három ember felmegy a színpadra és azt játssza, ami éppen az eszébe jut. Szeretném megmutatni a gyerekeknek, hogy nagyon sokféle jazz van. Nem rábeszélni akarom őket arra, hogy mindent szeretni kell, hanem azt szeretném, hogy kicsit kinyíljon a zenei világuk és hallgassanak olyan zenét, amit talán egy kicsit már a feledés homályába merült, de attól még semmit sem veszített az értékéből.

Ismernek valamit a fiatalok a jazz zenékből?
Szerencsére van néhány világsztár, akik rendkívül népszerűek Magyarországon is, mint Michael Bublé vagy Jamie Culumn vagy akár egy lemez erejéig Robbie Williams, akik elő merték venni a swinget és a jazzt. Meg szeretném mutatni a gyerekeknek, hogy milyen sokszor jazzt hallgatnak, amikor mesét néznek. A Family Guy főcímdalát egy ugyanolyan big band játssza, mint amilyen a Budapest Jazz Orchestra. De említhetjük a Disney vagy a Dreamworks rajzfilmek zenéit is, amelyek közül a legtöbb klasszikus hangszerelésű jazz zene.

Ezeket a dalokat gondolom el is játsszátok nekik.
Egy részüket mindenképp. Sőt, jazzesítettünk olyan jól ismert slágereket is, amelyeknek az alapötletét ez a műfaj adta, így például előadjuk Pharrel Williams Happy című dalát. Szerepel a műsorban többek között a Pink Panter, a Macskafogó és a Shrek betétdala, de átdolgoztuk Big Bandre az LGT Szólj rám ha hangosan énekelek című dalát is, amelybe a közönség tagjai is bekapcsolódnak.

 

Mi a célod az előadással?
Azt szeretném, ha a srácok rácsodálkozhatnának, hogy a Macskafogó zenéje egy alap jazz standard és a Sherk vagy az Aranyhaj betétdalai is ehhez a műfajhoz sorolhatók. Azt is meg akarom mutatni, hogy a zene nem egy gombnyomásra születik. Nagyon sok gyerek van, aki azt gondolja, hogy egy-egy dal önmagában számítógépes programokkal is létrejöhet, hiszen letölt egy kis dallamot, dobkíséretet vagy groove-ot, ő maga is összerakhatja és már kész is a dal, igen ám, de a letöltött alapokhoz is előbb egy valódi zenész kellett! Az előadáson ugyanúgy szétválasztjuk, majd újra összerakjuk a dal szólamait, csak ezúttal igazi hangszerekkel. Jó lenne, ha a műsor végére mindenki tudná, hogy az improvizáció nem azt jelenti, hogy mindenki összevissza játszik és bizony nagyon felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember egy koncerten „azt játssza, amit akar”. Ez egy laza, vicces, interaktív előadás, amelyet követően talán nyitottabban állnak majd a gyerekek a jazz műfajához.

Sikerül lekötni a gyerekek figyelmét?
A kisebbek esetében előnyömre válnak az Aranyhaj, a Verdák, a Hercules, és a többi rajzfilm szinkronszerepei. Ezeket a „hangokat” a hangokat a gyerekek nagyon jól ismerik és szeretik, én pedig mindig előhúzok egyet-kettőt az előadás alatt. Nagyon vicces látni, ahogyan felélednek, amikor hirtelen a Verdák Porshe lányának, a Jégvarázs Troll-mamájának, vagy az Aranyhaj Nyanya-banyájának hangján szólalok meg. Utána tágra nyílt szemekkel figyelnek rám. A nagyobb gyerekeknél már nem ilyen egyszerű a helyzet, de ha haverként tekintesz rájuk, nem tanítani akarsz valamit, hanem egy érdekes kalandra hívod őket, jó esélyeid vannak.

Az gyerekeknek szóló matinét minden este koncert követi. Itt mit hallhat tőletek a közönség?
Az esti előadáson Ella Fitzgerald dalait éneklem. A csodás énekesnő idén lenne 100 éves, ezért az ő emlékének szenteljük a turnét. Összeegyeztettük a Budapest Jazz Orchestra repertoárját az enyémmel, kiegészítettük egy-két dallal és így egy nagyon kerek, szinte minden emblematikus Ella Fitzgerald dalt magában foglaló koncert állt össze.

Képek: Náray Erika archív