Október 13-án nyílik a nyolcvanas évek new wave és underground plakátjaiból szerkesztett Pokoli aranykor című kiállítás a Kieselbach Galériában. Bp. Szabó György és Szőnyei Tamás gyűjteménye jó alkalom arra, hogy újragondoljuk az underground kultúrában betöltött szerepét, és megismerjük a rendszerváltás előtti plakátművészet vizuális radikalizmusát is. Szőnyei Tamással beszélgettünk erről a bizonyos pokolról, amelyhez az út jó plakátokkal van kidekorálva.
PZL – 061.hu
Ahogy a régi moziplakátoknak mérhető értéke van az árveréseken úgy a honi underground plakátművészetnek is? „Beárazta ezeket a piac”?
Keveset tudok erről. Hallottam, hogy nagyjából tízezer forint körül kínálnak ilyen plakátokat. Magam mindössze pár Quimby-plakátot vásároltam, a gyűteményem összes többi darabját – ezer fölötti számról beszélünk – ingyen szereztem: vagy levágtam, lekapartam onnan, ahová fel voltak ragasztva, vagy klubokból, zenekaroktól, ismerősöktől kaptam őket. A kötetünk megjelenését biztosító Kieselbach Galéria mostani, őszi árverésének kínálatában magas áron kelt el Bp. Szabó György egyik koncertplakátja, amelynek egy másik példányát egyébként pár éve a New York-i Museum of Modern Art megvásárolta. Ő egyébként amellett, hogy grafikus és a Bp. Service együttes vezetője, gyűjti is a plakátokat, ezt a kötetet és kiállítást is közösen készítettük. Azt hiszem, ma még, itthon, a piaci beárazás előtt vagyunk, nyugaton előrébb tartanak: évtizedek óta árverési cikkek a punk-relikviák, az utóbbi években pedig több komoly múzeumi kiállítás dolgozta fel a punk és a new wave zenei, vizuális, társadalmi, politikai vetületeit.
Szőnyei Tamás (Fotó: Szöllősi Mátyás)
Meddig tartott ez a bizonyos plakátkultúra? Kb. 1990 körül véget ért, vagy még utána is készültek emlékezetes plakátok?
Ezen remekül elvitatkozhatnánk, de azt hiszem, abban egyetértenénk, hogy a kétezres években teljesen más az utcakép, mint korábban. Valószínűleg abban is egyetértés lenne, hogy a 80-as évek ebből a szempontból egyedi és kivételes időszak volt. Az átmenet ideje nehezen határozható meg, én két dologhoz kötném: egyrészt a politikai rendszer és ebből fakadóan a gazdasági, zeneipari és médiahelyzet megváltozott 1990 után, másrészt szintén a 90-es évek során a számítástechnika annyira új lehetőségeket teremtett, hogy az még az alternatívnak nevezhető zenei közeg látványvilágát is átalakította. Persze készültek emlékezetes plakátok ekkor is, de ritkábban, mint azelőtt.
Voltak olyan plakátok, amik túlléptek a műfaj arculati elemeinek kliséin (lemezborítókon látott betűtípusok, stb.) és azt mondhatjuk, hogy jellegzetes magyar underground stílus született?
Hogy kijelenthető-e, hogy létezik jellegzetes magyar underground stílus, azt külföldi szemmel, időben és terben távolabbról, de az angol, amerikai, nyugatnémet, francia szintér ismeretében talán jobban lehetne látni. Én arra hajlok, hogy a különböző stílusban alkotó tehetségek működése egymástól nagyon eltérő plakátokat eredményezett, amelyek külön-külön is, de együtt még inkább élesen elütnek saját koruk „hivatalos” – úgy értem az akkori körülmények között nyilvánosságot élvező – dizájnjától, legyen az kereskedelmi plakát vagy lemezborító. Ez utóbbinál persze némi átfedés létezik, hiszen Soós György, Bernáth(y) Sándor, Wahorn András vagy Vető János tervezett a Hungarotonnál lemezborítókat is. Az általunk gyűjtott magyar punk és new wave plakátok épp annyira ütnek el egymástól, ahogyan a zenekarok zenei világa is – senki nem keverné össze a Trabantot és a Vágtázó Halottkémeket, a Sexepilt és a Bizottságot –, és ezek együtt, egymást erősítve különböztek alapvetően a korabeli fősodortól.
Szőnyei Tamás (Fotó: Szöllősi Mátyás)
Mekkora szériaszámban készültek ezek a plakátok? Vannak, amelyeket fénymásolták, de sok van, amit profi nyomdák készítettek full colorban.
Így van, egymás mellett él a míves és a silány, én így szeretem. Példányszámokról a zenekarok tudhatnak pontosabbat, de azt gondolom, nemigen mentek ezer fölé. Aztán a jó részük el is vérzett a „plakátháborúban”, ahogyan a következő éjszaka, vagy akár csak egy órával később is, a következő zenekar plakátját ráragasztották.
Min múlott, hogy milyen minőségben készülnek a plakátok? A zenekarok is megfinanszírozták, vagy az adott klub állta a költségeket?
Erről sincs „bennfentes” információm, de a komolyabb koncerthelyek talán hozzájárulhattak a plakátkészítés költségeihez, ez érdekükben állt. Szerintem azért túlnyomó részben a zenekaroknak saját forrásból kellett ezt fedezniük. Akár ingyen is, mondjuk egy vállalati fénymásológépen kalózkodva vagy selejtes nyomdai termékek hátoldalát használva. Megoldották valahogy.
A pecsás – és a Fekete Lyuk-féle plakátok is ugyanolyan értékesek, vagy azokban nem vittek annyi kreatívot?
Ezek a helyek egy idő után valóban „üzemszerúen” gyártották a plakátokat, de például Bp. Szabó Gyuri gyakran tervezett a Petőfi Csarnoknak, stílusa hozzájárult a PeCsa arculatához. Egészen más de szintén sajátos arculata alakult ki a Fekete Lyuknak is. Relatív, hogy ki mit tekint értékesebbnek, de az tény, hogy a sorozatoknak mindig jelentősége van egy gyűjteményben, így nálunk is, gondolj csak Ocztos István nagyszerű plakátjaira az Almássy téri Club MM estjeihez.
Lehet azt mondani, hogy a new wave – és underground plakátok igényesebbek voltak, mint a punk plakátok?
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a punkzenekarokban nemigen akadtak olyan formátumú, vizuálisan képzett zenészek, pláne képzőművészek, grafikusok, mint azokban, amelyeket a new wave vagy underground jelzővel írhatunk le. De például kérdés, hogy mennyire nevezhető punknak a Vágtázó Halottkémek, amelynek – főleg miután Barcsik Géza bekapcsolódott – összetéveszthetetlen látványvilága alakult ki.
A plakátok zöme egy-egy koncertre készült, vagy sok közülük általános plakát, amit vidéki fellépéseken is ki tudtak ragasztani?
Alig akad biankó plakát közöttük. Ez is mutatja a helyzetüket a mainstreamhez képest. Nem volt lemezük, amivel körbeturnézhatták volna az országot, így az általános plakát „praktikuma” ritkán jöhetett szóba. A legtöbb koncerthez külön plakát készült – utólag azt mondhatom: szerencsére.
Voltak művészek (Gerhes, Soós), akik másoknak is dolgoztak, és kvázi a szcéna plakátművészei is voltak, vagy alapvetően minden zenekar megoldotta „házon belül” a plakátkészítést?
Röviden: igen, többnyire valaki a zenekarból, vagy ismerőseik készítették a plakátokat. De sokszor előfordult az is, hogy a koncerthelyek maguk terveztek, terveztettek, főleg ha rendszeresen ismétlődő programjaik voltak.
Szőnyei Tamás (Fotó: Szöllősi Mátyás)
Vannak plakátok, amelyek kimerítették az „izgatás” fogalmát, és leszedték őket? Vannak olyan plakátok, amelyek kódolt üzenetekkel is rendelkeztek?
Akad néhány, amin hogy úgy mondjam, rázósabb képi motívumok is felfedezhetőek, játék a csillaggal vagy nemi szervek ábrázolása falfirkára emlékeztető modorban, de olyan esetről nem tudok, hogy ilyesmiből bárkinek problémája származott. Az illegális ragasztásból igen, de arról már beszéltünk.
Mi lehetett az oka annak, hogy a nyolcvanas évek zenei szubkultúrája gyakorlatilag a mai napig underground maradt, még egy Európa Kiadó-koncert sem vonz néhány száz embernél többet. Szóval, hogy nem intergrálódtak a hivatalos (jelentsen ez bármit) kultúrába, miközben Angliában a punk 40 éves jubileumát nagyobb felhajtás kíséri, mint nálunk mondjuk az Arany János emlékévet….
Bonyolult kérdés, nem vagyok a tökéletes megfejtés birtokában. Én is érzem, hogy a margó nálunk ritkán kerül be a centrumba, ugyanakkor még abban sem vagyok biztos, hogy a kérdés pontosan írja-e le a helyzetet. A 80-as évek végéből kinőtt zenekarok közül teszem azt a Kispál és a Borz vagy a Tankcsapda integrálódott-e vagy sem? Vagy Ákos: szintén a 80-as évek végén, szintetizátoros popzenével indult a Bonanza Banzai élén – nála azért láthatunk némi integrálódást az elfogadott és tömegesen fogyasztott kultúrába. De persze, tudom, soha nem fognak a kereskedelmi adók azzal a Kontroll Csoport-számmal ébreszteni, hogy „az ember minden nap csak felkel és aztán nem történik semmi vele…”