Szenvedélybetegeknek a tapasztalatok alapján leginkább a közösségbe tartozás élménye nyújthat segítséget. Egy elfogadó társaságban az együttlét megélése mellett  ugyanis eltűnnek a különbségek, mivel mindenkinek ugyanaz a baja: szenvedélybeteg. És mindenki a felépülésén dolgozik. Az önsegítő csoportokban nagyon fontos a közvetlen, személyes kapcsolódás, hiszen itt a tagok életük legrejtettebb titkait osztják meg másokkal, szégyenérzet nélkül. Ez a személyesség szűnt meg most azzal, hogy a koronavírus járvány miatt nem működnek az önsegítő csoportok. Vajon miként élik túl a felépülő szenvedélybetegek ezt az időszakot? Hogyan tartják egymással a kapcsolatot? Mit tegyen az, aki most határozta el, hogy változtat az életén? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk két szenvedélybeteg-segítővel, Bajzáth Sándorral és Horváth Gáborral.

SZENVEDI ZOLTÁN – 061.hu

“Szinte minden alkoholistát gyötör a magányosság. Még mielőtt az ivásba menekültünk és az emberek kezdtek lerázni minket, csaknem mindannyian úgy éreztük, hogy igazában senkihez nem tartozunk. Vagy félénkek voltunk és nem mertünk másokhoz közel kerülni, vagy hangos jópofaként figyelemre és barátságra éheztünk, amit sosem nyertünk el – legalábbis így éreztük. Mindig ott volt valami titokzatos korlát, melyet sem áthidalni, sem megérteni nem tudtunk. (…) Ezért szerettük annyira az alkoholt. Részegen legalább rögtönözhettünk. De aztán bumeráng lett a boristenből is – leütött és félelmetes magányba taszított minket”

– írja Bill Wilson, az Anonim Alkoholisták (A.A.) amerikai társalapítója a világszerte működő szervezet saját kiadású, Bill így látja című könyvében. A szenvedélybetegek éktelen magányosságát igen plasztikusan megvilágító írás arra is utal, hogy a magányos szenvedésből kivezető út a támogató közösségen át vezet, amit jól tudnak a szenvedélybeteg-segítők is. A koronavírus-járvánnyal összefüggő korlátozások azonban most mindenkit otthon tartanak, az önsegítő csoportok tagjai most nem tudnak személyesen találkozni.

Úgy látom, az önsegítő csoportok igen rugalmasak és pillanatok alatt átálltak az online formákra: zoomon, skypon hasít a dolog” – mondta érdeklődésünkre Bajzáth Sándor felépülő függő, szenvedélybeteg segítő. Elárulta, az anonim drogfüggők és az anonim alkoholisták csoportjai a korábbiakhoz képest most nem tartanak sokkal több gyűlést. “Megvan ennek a helyzetnek az a furcsa előnye is, hogy bármelyik város csoportjához is becsatlakozhatnak az érdeklődők, ami személyesen a távolság miatt amúgy nehézkesebb” – fejtette ki az addiktológiai konzultáns. Ha fellátogatunk az A.A., vagy az A.C.A. (Alkoholisták Felnőtt Gyermekei) szervezetek honlapjára, arról tájékoztatnak, hogy naponta legalább két skype-találkozó van, és innentől kezdve már mindegy is, melyik városban, hiszen elég e-mailen jelentkezni és máris csatlakozhat bárki a nyílt gyűlésekhez.

Ha egy szenvedélybeteg elhatározza, változtat az életén, a tapasztalatok azt mutatják, illetve az egyik önsegítő szervezet is azt ajánlja, hogy az első hónapokban érdemes minden nap eljárni egy önsegítő csoportba. Az online térben ez most akár naponta kétszer is elérhető, de az online gyűlés vajon vissza tudja-e adni a személyes találkozások meghitt közelségét?

Bajzáth Sándor

Nyilvánvalóan nem, viszont igen jó lehetőség a függőknek, hogy csökkentsék az egyedüllét érzését” – vélekedik Bajzáth Sándor. Szerinte a helyzet paradoxona, hogy miközben a cél jelenleg az emberi kontaktusok mennyiségének minimalizálása, a függőknek minél több minőségi kapcsolatra van szükségük a felépülésükhöz. Sőt, az ilyen jellegű kapcsolatok megléte élet-halál kérdése, hogy a felépülő ne legyen egyedül a problémájával – állítja a szakember.

“A függőség igen durván elmagányosító betegség, ennek kezelésére pedig a leghatékonyabb módszer a közösség, az ott átélt személyes élmények megosztása és az egészséges kapcsolódás másokhoz. Ennek a személyes része maximálisan elveszik a jelenlegi helyzetben, viszont online módon most sokkal nagyobb és több a lehetőség másokhoz kapcsolódni”

– mondja Bajzáth. Hasonló a tapasztalata a nágocsi Reménység Rehabilitációs Ház szakmai vezetőjének, a szintén addiktológiai konzultánsként dolgozó Horváth Gábornak. Szerinte a felépülésben nagy jelentősége van annak, hogy “ki miként tud kapcsolódni face to face a társaihoz“. Komoly súlya van a felépülési munkában, hogy egy függőnek nem egyedül kell megvívnia a maga harcait, amikor egy-egy önsegítő csoportban a személyes küzdelmeiről beszámolva leolvashatja a másik arcáról az együttérzést, vagy utána meghallgathatja mások visszajelzéseit. “Szóval a felépülők körében ez a helyzet most nagy kihívás, kétségtelen” – fűzte hozzá a konzultáns.

A legnehezebb helyzetben viszont az a függő van, akinek akut, azonnal megoldandó a problémája. Akinél már akkora – ahogy a segítő szakma nevezi – a “szenvedés-nyomás”, hogy segítséget kérne, most nem nagyon tud hova fordulni, jelenleg nincs olyan hely, ahol elkezdhetné felépülését.

Horváth Gábor elmondta, náluk korábban csak látogatási tilalom volt, jelenleg létszámstop van, azaz nem vehetnek fel új beteget. Közvetlenül a létszámstoprendelet előtt vettek fel két új embert, de a következő napon jelentkezőt már el kellett utasítaniuk. “Mondtam neki, csak akkor tudunk bármiféle segítséget nyújtani, ha hoz egy negatív koronavírus-tesztet. Azóta is hívtak többen, hogy jönnének, mert mindenhol bezártak a kapuk, de most nem tudunk senkinek lehetőséget biztosítani, mert most ez van, nekem azt az emberanyagot, amelyik itt van bent, védenem kell, akár magamtól is” – magyarázta. A szakember ilyen esetben csak azt tudja az újonnan jelentkező klienseinek tanácsolni, hogy mindenképpen kapcsolódjon valahogy társakhoz online és ne adják fel a reménységet és a hitet, mert a változás elérhető. “Ilyenkor a telefonos segítség is igen erős lehet. De tudom, valakinek ennél nagyobb segítségre is szüksége lehet, az én szívem is ilyen értelemben vérzik, de nem tudok mit tenni, engem is kötnek a szabályok”

Bajzáth Sándor azt tanácsolja, hogy a súlyos elvonásban lévő függők ne most vágjanak bele egy elvonókúrába. Szerinte ha nagy a baj, online vagy telefonon ugyanúgy elérhető a segítség, és vannak olyan egyházi helyek, ahol előre egyeztetett időpontban még fogadnak beteget.

Drogrehabilitációs otthon lakóiról (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Mindkét szakember úgy vélekedett, hogy a tapasztaltabb felépülőknek egyébként sem jelent újdonságot, hogy társaikhoz most online kell kapcsolódniuk, sőt egyes önsegítő csoportok a rendszeres telefonos kapcsolattartást is kifejezetten ajánlják. Bajzáth szerint az a fajta gondoskodás, ami jellemzi az önsegítő közösségeket, nem veszik el a személyes találkozások hiányában.

Aggodalomra a bizonytalanság és az abból fakadó frusztráció adhat okot, amit egy függő nehezebben él meg, és ami ezért felerősítheti a szerhasználat utáni vágyat. Ezt Horváth Gábor sem vitatta, ám szerinte az Anomin Alkoholistáknak több olyan szlogenje is van, ami nehéz helyzetben segíteni tud a felépülni vágyóknak. Ilyen akaraterősítő mottó a “Csak a mai nap“. Ez lényegében annyit tesz, hogy nem kell mindent előre látni és tudni, csak aznap kell a józanságot tartani és erősíteni. Horváth szerint ennek a szlogennek a jelentése most ráadásul többlettartalmat is hordoz, hiszen jelenleg már nem csak a józanság megtartásában segíthet, hanem abban is, hogy a járvány keltette félelem és feszültség ne nőjön túl az emberen.

Vannak bent a rehabon most többen játékfüggők, akik valaha sportfogadásokat kötöttek, és elmondtam nekik, hogy még az olimpia is elmarad, láttam rajtuk, ez megütötte őket, mert azt hitték, nyáron arról majd nem fognak lemaradni. Szóval jelenleg csak a mai nap józanságának van értelme. Volt egy olyan józanodó alkoholista, aki minden egyes nap elmondta, hogy hálás vagyok mert ma sem ittam és holnap sem leszek másnapos. A mondat ugyan túllép a >csak a mai nap< szlogenen, de végül is miért ne lehetne az egy hálára okot adó helyzet, ha nem lesz az ember holnap másnapos?

–  kérdezi mosolyogva a szakember.

Horváth Gábor (A szerző felvétele)

És valóban, most a hála és az elcsendesedés időszakát éli mindenki, aki egészséges. Bajzáth szerint ez az alkalom arra is alkalmas, hogy magunkkal jobban törődjünk, olyan emberekkel is beszélgessünk, akikkel erre a hétköznapokban nem volt idő. “A jelenlegi helyzet mindenkire nagy terhet ró. Azt, hogy felépülő függő vagyok onnan is nézhetem, hogy ez egy ajándék. Kaptam egy olyan lehetőséget, hogy minőségibb módon tudjak magammal foglalkozni, ezáltal könnyebben tudom elviselni a nehézségeket. A felépülési munka alatt ugyanis megtanultam segítséget kérni, a problémákat elmondani, a tapasztalataimat megosztani és a másik ember tapasztalatait meghallgatni. Tehát nem egyedül lavírozok a megpróbáltatásokban” – mondta reménykeltően, majd sokadik kérésünkre elmondott egy példát az otthonmaradás veszélyeiről. Abból a helyzetből ugyanis, amikor egy aktív szerhasználó beszorul egy relatív kis térbe a családjával, várhatóan sok incidens fog származni.

“A család addig el tudta viselni, amíg a függő, mondjuk, elment dolgozni vagy a kocsmába, mindegy, de ez most kivitelezhetetlen, ráadásul feltételezhetően a járvány miatt a szerhasználatot nem fogja abbahagyni, így extrém módon terheli használatával a környezetét”

– magyarázta Bajzáth Sándor. A kényszerű otthoni együttlétre Horváth Gábor is hozott egy érdekes példát, méghozzá a kínai Vuhanból, ahol kitört a koronavírus-járvány. A szakember elmondta, hogy több szociológiai anyag látott napvilágot a Vuhani helyzetet elemezve. Abban említették, hogy a karantén feloldása után rengeteg ember adta be a válókeresetet. Azaz egy frusztrációs helyzetben, amikor az emberek össze vannak zárva egymással, megélhető örömmel, de végződhet negatívan is. Horváth Gábor szerint amikor az embert kizökkentik a hétköznapokból, újra észrevesszük a valódi értékeket, és azt, hogy miként kapcsolódtunk eddig másokhoz, mennyit osztottunk meg magunkból másoknak. Vagyis rengeteg lehetőség rejlik az összezártságban.

  • Bajzáth Sándor így ír magáról az addikt.hu honlapján: „Felépülő függő, szenvedélybeteg segítő vagyok. A fő szakterületem az addiktológiai konzultáció. Több mint 13 éve foglalkozok szenvedélybetegekkel egyéni és csoportos formában. Bennlakásos drogterápiás intézetben dolgoztam hat évig. Emellett 12 évig dolgoztam dr. Csernus Imre alapítványánál szenvedélybetegekkel. (társfüggőkkel, drogfüggőkkel, alkoholistákkal és hozzátartozóikkal) Fő erősségem abban rejlik, hogy magam is átéltem, amivel foglalkozom, így az elméleti tudás mellett gyakorlati tapasztalatokkal is bírok a felépülés területén. Sok évig használtam intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Kb. 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 17 éve élek szer és alkoholmentesen, felépülésben.
  • Horváth Gábor zenepedagógus, teológus, addiktológiai konzultáns korábban a PestiSrácok.hu-nak adott interjúban így beszélt a nágocsi Reménység Rehabilitációs Házról: “A Házban egy olyan csoportterápiás programon vesznek részt a kliensek, amely az úgynevezett Minnesota-modell alapelveire épül. Ez egy önsegítő program, amelynek gerincét az Anonim Alkoholisták 12 lépéses programja adja. Így a terápiában van egy nagyon erőteljes közösségi jelleg, együtt dolgozunk józanodó függőkkel is. A Házban olyan szeretetközösség alakult ki, ami azért tud működni, mert a közös útjukon haladó józanodni vágyók megosztják egymással a tapasztalataikat, de nemcsak a negatívat, hanem a vágyaikat, küzdelmeiket is. Együtt küzdeni, együtt haladni pedig mindig könnyebb. Persze segíti őket egy multiprofesszionális csapat, amelynek tagjai addiktológus-pszichiáterek, addiktológiai konzultánsok, szociális munkások, mentálhigiénés szakemberek. A programban igyekszünk megtalálni azokat a töréspontokat, érzelmi zavarokat, feszültségeket, amire valaki iszik. Az alkoholfogyasztás általában csak egyik tünete a valódi problémának, nem maga a probléma, jóllehet az is problémává válik, ha kialakul a függőség.”