Szeptember 2-től az HBO Max-on is elérhető lesz Baz Luhrmann látványos Elvis-filmje, amit mi még a streaming premier előtt elcsíptünk a moziban. A film óriási siker – már több mint 160 ezren látták -, ami nemcsak a hálás alapanyagnak, hanem a rendezői koncepciónak is köszönhető. Luhrmann jellegzetes látásmódja, őrült tempójú vágásai, kreatív vizuális megoldásai, a végletekig kimaxolt, grandiózus zenés jelenetei olyannyira működnek, mint eddig még soha. A Király életéről szinte mindent tudunk, a film viszont talált egy olyan perspektívát, amelyből eddig nem láttatták a popkultúra egyik legnagyobb ikonját. A dörzsölt, pénzéhes, manipulatív menedzser és a naiv, befolyásolható fiú története elevenedik meg előttünk. Pazar látvány, remek alakítások, zsigeri zeneiség. Kritika.

MM – 061.hu

Sejthető volt, hogy a maximalizmusáról és őrületes munkatempójáról ismert Baz Luhrmann – akinek a nevéhez olyan alkotások köthetők, mint a Rómeó és Júlia, a Moulin Rouge!, vagy A nagy Gatsby – nemcsak egy Elvis-filmet szeretett volna rendezni, hanem AZ Elvis-filmet. Ami több, mint egy életrajzi film jó, ami tud újat mondani és mutatni. Hogy mondania vagy mutatnia sikerült-e jobban, nehéz eldönteni, de tény, hogy a szakmát igencsak megosztó Baz Luhrmann ezúttal nagyon érezte az arányokat.

Esszencia

Végy egy legendát, akiről életében, és azon túl is lehúztak már minden bőrt, azt is többször, akinek az imitálására egy külön szakma épül, aki idén 45 éve, hogy elment, de napjainkban is a legtöbbet kereső holt hírességek közé tartozik, kultusza egy centit nem hagyott alább. Kétszáznál is több albumából becslések szerint egymilliárd példány is elkelhetett, ezzel minden idők legsikeresebb előadóművésze.

Ismerjük az Elvis-sztorit a-tól z-ig, gondoltuk, aztán jön egy olyan megközelítés, ami nemcsak a sztárság, hanem az “Elvis-ség” esszenciáját is képes megragadni. Mert senki ilyen érzékletesen nem mutatta még be Elvis zenei origóit, a fekete gospel és a rhythm and blues rá gyakorolt hatásait, azt, hogy milyen eksztatikus állapotba került már gyerekként a zenétől.

Ott volt minden mozdulatában, a vállában, a csípőjében, a lábaiban, ami pár évvel később lányok, asszonyok ezreit őrjítette meg. Egy déli fehér fiú, aki a bluest countryval, a countryt pedig gospellel elegyítve énekelt, ezzel segítve a fekete és a fehér zene közti falak ledöntését. A film egyik nagy erénye, hogy remekül megmutatja azt az összetett folyamatot, olykor harcot, amely az Elvist jellemző zenei sokszínűség műfaji hangsúlyait időről időre máshova helyezi: hol az énekes saját döntése, hol a kiszipolyozó menedzser akaratának eredményeképp, hol a zenei trendeket kiszolgálva, hol erkölcsi vagy ízlésbeli elvárásoknak megfelelve. Nagy küzdelem ez az énekesben, de végül mindig ő kerül ki győztesként. Elvis nem tudott olyat csinálni, amiért ne rajongtak volna, az a szétfeszítő energia és muzikalitás, ami benne volt, műfajtól függetlenül tudott érvényesülni, de a leginkább akkor volt otthon, ha gospelt hallott, vagy énekelt. A memphisi gyermekévek, a fülledt ryhthm and blues, az átható gospel flashbackjei többször is előjönnek a filmben.

Új nézőpont

Tom Parker, Elvis menedzsere narrálja a filmet, rajta keresztül ismerjük meg és követjük végig a zenei legendát, felemelkedésétől kezdve példátlan magasságokba ívelő karrierjéig. A minden hájjal megkent “Ezredest” (a dagivá maszkírozott Tom Hanks talán sosem hozott még ennyire antipatikus karaktert, tízpontos az alakítása.) egy cél vezérelte, hogy minél jobban megszedje magát, legyen ennek bármilyen ára. Amikor például Elvis halála után megkérdezték, hogy mihez fog kezdeni, azt felelte, menedzseli tovább Elvist, hiszen pontosan tudta, hogy az énekes a halála után is jó biznisz lesz. Parker igazi szélhámos volt útlevél és állampolgárság nélkül, aki megvezette és kiszipolyozta a sztárt, tehetsége és eszközei is voltak a manipuláláshoz, Elvis pedig tökéletes alany volt a tervei megvalósításához. A filmben Parker sztorija épp olyan érdekes, mint Elvisé, sokat mégsem tudunk meg róla, mélységet nem kap a karaktere, ugyanez elmondható Elvisről is, akit a jól ismert jegyek, klisék mentén épít Luhrmann, a megvalósítás viszont annyira egyedi és szokatlan, hogy nem kívánunk többet, nem marad bennünk hiányérzet. A harsányságra, túlstilizált képi világra, őrült tempójú vágásokra, animációkra épülő Luhrmann-i filmnyelv és az “alapanyag” talán sosem álltak még ennyire jól egymásnak. 

 A szexuális felszabadulás jelképe

Senki nem vitatkozik azzal, hogy Elvis nemcsak zenéjével szabott új irányt az addigi zenei és egyetemes kultúrának, hanem a csípőjével is. Úttörő volt szexualitással túlfűtött színpadi mozgása – amit az Elvist alakító Austin Butler tökéletesen levett -, az ettől megvaduló közönségreakciókat, az egész hatásmechanizmust pedig remekül mutatja be Luhrmann. Többször is fókuszba kerülnek a közönség soraiban vinnyogó lányok, akik maguk sem értik, mi történik velük, akik az eksztázis közepette bármire hajlandóak lettek volna rajongásuk tárgyáért. Ördögtől valónak tartották Elvis mozgását, sokan úgy vélték, hogy az énekes veszélyt jelent a közerkölcsökre, 1957-ben egy tévéfelvételen például csak deréktól felfelé mutatták. Mindez persze csak tovább fokozta Elvis népszerűségét. Luhrmann kiemelt figyelmet fordít tehát arra is, hogy az énekes unikalitása minden oldalról körbejárható legyen.

Austin, te csodás

Külön bekezdést érdemel az Elvist megformáló Austin Butler, aki egy interjúban elmondta, elképesztően hálás, hogy megkaphatta a szerepet, hogy elmehetett Gracelandbe, hogy találkozhatott Elvis özvegyével, Priscillával, hogy kezében foghatta a Király gitárját, ugyanakkor, mint mondta, a világ legnagyobb zenei ikonjának megformálása óriási felelősség. A film nézése közben végig azt éreztük, hogy ez a harmincéves, karrierje elején álló színész 150 százalékot tett jelenetei minden egyes másodpercébe, legyen szó egy jellegzetes Elvis-nézésről, egy félmosolyról, egy lábrázásról, vagy épp az akcentus pontos lekövetéséről. Butlernek sikerült a lehető legközelebb hoznia a nézőhöz Elvist, nem is nehéz elképzelnünk, amit írnak róla, miszerint a színész olyannyira átlényegült, és olyan keményen dolgozott, hogy forgatást követő napon kórházba került, ahol egy teljes héten át feküdt. Várakozáson felüli az alakítása, reméljük, hogy be is gyűjti a nominációkat.

Két és fél óra esszenciális Elvis, amit kapunk Baz Luhrmanntól, aki átlagosan csak 50 százalékban elégedett az elkészült filmjeivel, mi azonban 100 százalékban azok vagyunk, kétség kívül az utóbbi évek legjobb zenés életrajzi filmjét alkotta meg.