A tíz éve már Norvégiában élő Kun Árpád állandó szereplője a magyar irodalomnak, de igazán akkor lett ismert, amikor a Boldog Észak című regénye elnyerte az egyik legmagasabb rangú irodalmi elismerést, az AEGON-díjat. A napokban jelent meg legújabb kötete, a Megint hazavárunk.
PZL- 061.hu
Kevesen tudják rólad, hogy még soproni diákéveid idején több dalszöveget is írtál a Moby Dick Ugass kutya! című albumára. Tudtommal nincs különösebb viszonyod a heavy metálhoz, más a zenei ízlésed. Esetleg a Moby Dicknek köszönhetően megszeretted menet közben a műfajt?
Konkrétan a Moby Dick alapemberével, Smicivel ültem egy padban (középen, leghátul). Láttam a Moby Dick alakulását, első heteit, hónapjait, éveit, és a szerencsétlenkedését azzal, hogy nem bírtak szöveget írni. Ezután írtam szövegeket a tanórák alatt úgy, hogy Smici mondta a szótagszámot meg a ritmust, én meg löktem rá a szöveget. Azután évekig nem is találkoztunk, amikor egyszer csak a rémült portás néni az egyetemi koleszben mondta este, hogy keresett valami rock zenekar, és vissza fognak jönni ekkor és ekkor. Visszajöttek, négyen-öten, köztük Smici, mind bőrszerelésben, hosszú, zsíros hajjal. Mord volt a kinézetük, mégis szinte megszeppenve ültek le az ágyamra, és a megszeppenésük onnan eredt, hogy sürgősen szövegekre lett volna szükségük. Nagyon távol voltam akkor már azoktól a tanóráktól, nemet mondtam. Lógó orral mentek el. Talán az igen jobb válasz lett volna.
Bár az Esőkönyv című prózaköteted komoly szakmai sikert aratott, a Holmiban is számos részlet megjelent belőle, aztán mégis hosszú időre leálltál a prózával. Miért?
Nem érzékeltem ezt a szakmai sikert, talán az önbizalomhiányomból kifolyólag, talán azért, mert Párizsba mentünk, és kiszakadtam a magyar közegből. De nem álltam le. Írtam novellákat a 90-es években, itt-ott meg is jelentek, de kötet nem lett belőlük. Nem láttam bennük az egységet, a közepüket. Elbátortalanodtam. Később 2000-től öt évig írtam egy regényt, ami nem sikerült, az asztalfiókban landolt. Aztán kijöttünk Norvégiába, itt először megírtam a Szülsz című verseskötet verseit. Írtam megint elbeszéléseket is, azok megjelentek az ÉS-ben, itt-ott, és jött a Boldog Észak megírása.
Megnyerted a rangos HOLMI kritikaíró pályázatát 1992-ben, és bár írtál kritikákat később is, valahogy mégsem lettél kritikus. Miért?
Nekem az indulásomkor eléggé kimaradt a mai magyar irodalom, folyamatosan klasszikusokat olvastam, sőt antik szerzőket. Kortárs irodalmat csak a kilencvenes évektől kezdtem olvasni igazán, ennek az elmélyült olvasásnak a terméke volt mintegy ez a Holmiba való kritikaírás. Ezek a kritikák azonban mindig is esszéisztikusak, intuitívek maradtak. Egy író írt más írókról, az vizsgálta, hogy mások hogyan csinálják. Kritikusnak sose készültem.
Három izgalmas és fontos verseskötetet írtál egymás után (Medárdus énekel, Véletlen madár, Szülsz), amikről alig lehetett hallani, ahhoz képest, hogy a Boldog Északnak milyen nagy volt az ún. médiazaja. Ráadásul kis példányban jelentek meg, szóval, tervezi a Magvető, hogy újra megjelentetné ezeket, akár egy gyűjteményes kötetben is?
A Magvetőnél eddig lekötöttek a megírt és megírandó regények, és a közeljövőben is ez lesz a helyzet, mivel nekiálltam a Megint hazavárunk folytatásának. A verseskötetek újrakiadásáról eddig még nem volt szó, nem volt itt az ideje.
Olvastad eredetiben Az eltűnt időt. Aki végigolvassa a több ezer oldalt, és egyébként is a francia irodalom rajongója, azon általában nyomot hagy Proust. A regényeidben nem árad túl a líra, nagyon is fegyelmezett könyvek, mondjon bárki bármit. Mint kritikusi vénával is rendelkező szépíró nagyon odafigyelsz arra, hogy minden a helyén legyen….
Szerintem a Boldog Északban vastagon beleépült a korábbi költői tapasztalat. Több kritikus is kihangsúlyozta, hogy a regény nyelve mennyire költői, és én teljes mértékben egyetértettem ezekkel a megjegyzésekkel. A Megint hazavárunk szerintem szintén költői próza, sok képet használ, sőt radikálisan személyes, alanyi is. Persze másfelől egy klasszikus regényben oda kell figyelni a szerkezetre, a ritmusra, a dramaturgiára, motívumokra, a hősök jellemére. Mindehhez kell némi fegyelem, odafigyelés, rendszeretet. Bennem egyik se teng túl, viszont van kitartásom, és próbálom összeszedni magam. Ja, és van francia vénám. Racionalista vagyok, és szeretek lelkizni.
Sokat voltál Franciaországban, új regényedben Megint haza várunkban is írsz arról, hogy szeretted Párizsban bámulni a kirakatokat (bár az író nem azonos a főhőssel), ezért is jutott eszembe: sosem voltak írós allűrjeid, pedig felnőtt életed írók társaságában töltötted… Honnan ez a ragaszkodás a puritanizmushoz?
Finomkodni sosem szerettem, de csak azért mert megjátszásnak éreztem. A pózolással ugyanez a helyzet. A finomságokat viszont mindig imádtam, sőt néha szeretek szerepeket játszani, mert az életszemléletem mindig is örömelvű volt, a játékosságból fakadt, de nem a megjátszásból. Nem tudom, hogy mi ketten ugyanazt a Kun Árpádot ismerjük-e, de az általam ismert nem puritán, sose volt az. Viszont sok volt benne valaha a természet egyszerű gyermekéből, aki nyomokban még megőrződött mindig, de már mindenféle bonyolultabb rétegek rakódtak rá.
Az új regényben sok a nyelvi argó, mi azért is hat furcsán, mert emlékezetem szerint te soha nem beszéltél csúnyán. Amikor korrektúráztad az anyagot, gondolkodtál azon, hogy kihúzz egy-egy részt?
Vannak az új regényben csúnya szavak, egyszerűen azért, mert a szereplők használják őket, vagyis az elbeszélés hitelessége miatt. Sokat húztam az elsőre készre írt szövegből, de ehhez a részhez pont nem nyúltam.
A Boldog Észak mindent vitt, Aegon-díjas lett. Relatíve hamar megjelent a Megint haza várunk. A siker hozzáadott valamit a nagy lendülethez? Mert egyébként előfordult, hogy két könyved között nyolc év telt el…
A Boldog Észak megírásának vége felé már elkezdtem jegyzetelni a Megint hazavárunk-hoz, és annak az epilógusát már mintegy ennek az első fejezetének szántam titokban. Olyan lendülettel írtam az új könyvet, mintha csak a folytatást írtam volna. De ezt nem tettem volna, ha az új könyv nincs megérve bennem. Ugyanakkor ebben a lendületben nyilván benne volt a siker, igen.
Fotók: Szilágyi Lenke