Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

A prosztóvígjátékot könnyű felismerni: tele van altesti poénokkal és trágársággal, amihez a hitelesség kedvéért nem árt néhány kortikálisan alultáplált, mentálisan vagy lelkileg sérült, illetve viselkedészavaros figura – született kretének és sudribunkók előnyben. Mielőtt karácsony ünnepének lélektisztító szellemisége jótékonyan ránk telepedne, alászállunk a mocsokba: szubjektív listába szedtük e többnyire lesajnált, ám igen népszerű zsáner számunkra legkedvesebb darabjait.

MAPET – 061.hu

Torrente, a törvény két balkeze (1998)
Hipnózisban sem idézhetnénk fel az egyetemes filmtörténetből José Luis Torrenténél ellenszenvesebb antihőst. A nacionalista, fasiszta, rasszista, szexista, egoista, tohonya és alkoholista – ráadásul Atlético Madrid-szurkoló – exzsaru már az első részben annyi máig rituálisan idézgetett beszólást sütött el, amennyivel csak a Ponyvaregény vagy A nagy Lebowski karakterei büszkélkedhetnek. A Torrente eredeti nyelvén is tökéletesen élvezhető, Csuja Imre szinkronhangja azonban új dimenziókba emeli a Santiago Segura szájából kiömlő suttyóságot:  ízelítőt kapunk a legprosztóbb szexizmusból („Nem elég, hogy kurvák, még fizetni is kell értük!”), xenofóbiából („Az arabok olyanok, mint a franciák, csak koszosabbak”) és proletárbölcsességből („Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni”). Ezek alapján nem meglepő, hogy José Luis Torrente és szedett-vedett kompániája ugyanazt a kérdést veti fel az emberben, amit Manuel, a Waczak szálló spanyol pincére a hoteltulajdonos John Cleese-ben: hogy az ördögbe tudtak ezek összehozni egy armadát?


Keresd a nőt! (1998)
A 90-es évek prosztókomédia királyai, a Dumb és Dumberrel debütáló rendezőpáros Bobby és Peter Farrelly legjövedelmezőbb produkciója igazi áttörést hozott a főszereplőnek, Ben Stiller az ezredforduló előtt még némileg visszafogottabb hollywoodi szégyenkultúra legízléstelenebb szkeccseiben csillantotta meg komikusi tálentumát. Gondolunk itt például arra a túlnyújtott jelenetre, amelyben a fogszabályozós balfasz Tedet baleset éri a klotyón („Mégis, hogyan játszottad a tojásokat a szafaládé fölé?”) vagy arra, amiben a randiláz-csillapító onanizálásban rejtélyesen elkallódó örökítőanyag váratlan helyen bukkan elő és meglehetősen bizarr módon hasznosul (“Az ott a füleden… hajzselé?”). Pironkodva írjuk le: hiába gusztustalan mindez, iszonyúan vicces. Stiller és Cameron Diaz párosa mellett az összes karakter telitalálat, a prímet mégis Matt Dillon viszi, aki olyan pazarul alakítja a tenyérbemászó simlis köcsögöt, hogy a képernyőn át is kedvünk támad lefejelni.


Én és én meg az Irén (2000)
A Truman Show és az Ember a Holdon főszerepeiben Jim Carrey sikeresen kitört a roppant vicces, de idővel fárasztó grimaszpojácák gettójából és elérte, hogy végre drámai színészként is komolyan vegyék. A Farrelly testvérek hívó szavára aztán újra bevetette az arcizmait és átadta magát az idiotizmusnak. Charlie, a kedves, jóravaló Rhode Island-i rendőr évtizedeken át szó nélkül tűri, hogy kihasználják és semmibe vegyék, még azon is túlteszi magát, hogy a neje lelép egy afroamerikai törpével, hátrahagyva három túlsúlyos, gettószlengben kommunikáló, de roppant művelt fekete porontyot (“Az istenit Charlie, hát vak vagy? A kölykeidnek nagyobb a farkuk, mint ez a kolbász.”) Hősünk tudata két évtizednyi permanens megaláztatás után kettéhasad és a továbbiakban egy erőszakos, perverz bunkóval osztozik a koponyájában. Kettejüknek kell biztonságos helyre juttatniuk a maffia elől menekülő Irene-t, vagyis Renée Zellwegert. Hank, a másik én tahóságain szinte lehetetlen szégyenérzet nélkül röhögni, de elkerülhetetlen. A film után mindenesetre ránk fér némi érzékenyítés.


A 40 éves szűz (The 40 Year Old Virgin, 2005)
Judd Apatow rendezői debütálása vetett véget Steve Carell és Seth Rogen mellékszereplői pályafutásának (utóbbi itt még ebben a minőségében viccelődik). A párkeresős vígjáték hatalmas sikere felsőbb ligába teleportálta a két komikust, ráadásul Carell áldokumentum- sorozatát, A hivatal gyengébb amerikai változatát is megmentette az érdektelenségtől. Carell ultraviccesen, egyúttal roppant érzékenyen alakítja Andy, az elnyomott magányos lúzer figuráját. A raktárvezető csodabogár szabadidejét videojátékokkal, akciófigura- és képregénygyűjtéssel meg ólomkatona festegetéssel tölti, azonban a hobbilistáról annak idején lefelejtette a maszturbálást, és tapasztalatlansága miatt azt hiszi, a női mell tapintásra olyan, mint egy homokzsák. Nem csoda, hogy egy reggel a klotyón arcon vizeli magát. Amikor kiderül, hogy még sohasem volt nővel, a jófej kollégák elhatározzák, hogy segítenek neki elveszteni a szüzességét. Ez persze nem olyan egyszerű olyasvalaki esetében, akiben fel sem merül, hogy a dögös fekete prosti ádámcsutkájánál feltehetően csak a jancsikája nagyobb.


Borat (2006)

Sejthető, hogy Sacha Baron Cohen mennyire lenne népszerű mifelénk, ha nem Borat Szagdijev, hanem mondjuk Kovács Bendegúz néven, és nem a kazah Tájékoztatási Minisztérium megbízottjaként, hanem mint a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa égette volna rommá filmbéli hazáját ebben a mockumentarista road movie-ban. A valódi áldozatot, szegény Kazahsztánt – ahol a film szerint a nőket ketrecben, a kecskét meg az ágyban tartják, nemzeti sportjuk a zsidófuttatás és a kutyalövészet – nyilván kevéssé vigasztalta, hogy a South Park meg a kanadaiakból csinált rendszeresen hülyét. Borat, a korábban Cohen MTV-s tévésorozatában, a gettórapper Ali G és Brüno, a homokos osztrák divatriporter mellett felbukkant karakter műveletlen, tolakodó, hímsoviniszta és antiszemita, aki páros lábbal ugrik át minden kulturális határvonalat, a plafonig tolt, konstruált és improvizatív botrányjelentekben egyaránt bővelkedő gátlástalan one-man-show mégis kiválóan működik.


Tapló télapó (2003)
Ha nem is szentestére, ez a Coen-fivérek kézjegyét is magán viselő filmes punkság tökéletes választás arra, hogy fejben leszámoljunk a karácsony előtti muszájvásárlások, a plázák girlandos-csillámos plasztikvilágával. A cinikus ábrázatú Billy Bob Thornton szintén tökéletes választás volt a kasszafúró kamumikulás szerepére. Miután rendesen kiparasztkodta magát az ajándékért sorban álló gyerekekkel és a vásárlók hazamennek a bevásárlóközpontból, a szuperbunkó, mosdatlan szájú és alkesz Télapó, valamint törpe bűntársa megejti éves nagy balhéját: ott felejtik magukat az áruházban, majd feltörik a széfet, és lelépnek a zsákmánnyal. A soros akció azonban veszélybe kerül egy Mikulás-fétises csinibaba és a filmtörténet legmókásabb kinézetű nyolcévesének köszönhetően. A főszerepet Bill Murray és Jack Nicholson is lepasszolta, de Thornton annyira jó, hogy ezt egy cseppet sem bánhatjuk. A tavaly bemutatott folytatást viszont ők sem menthették volna meg.


Ford Fairlane kalandjai (1990)
Kevés olyan film létezik, amelyet kizárólag magyar hanggal érdemes megnézni, a Ford Fairlane kalandjai ezek közé tartozik. Renny „Die Hard 2” Harlin rendezése a fénykorában zseniális hazai szinkronnak köszönhetően egyedül nálunk nemesedett kultikussá, máshol éppúgy a feledés homályába veszett, mint a film bukása után méltatlanul hanyagolt főszereplő, Andrew Dice Clay, aki legutóbb a Bakelit című sorozatban tűnt fel egy rövid szerepben, nem kevés súlyfelesleggel. Nagy Feró hiába nyomta úgy a rizsát élete első és utolsó szinkronfőszerepében, mint egy náthás kiborg, akibe beleprogramozták a guglifordító hangsúlytévesztéseit, a frenetikus fordítás csodálatosan működött a nemzet csótányának tolmácsolásában. És persze nem feledkezhetünk meg Usztics Mátyásról sem, aki a rock and roll detektív régi cimboráját, „a legmocskosabb rádió legtenyérbemászóbb seggfej disc jockey-ját” szinkronizálta meglehetős átéléssel, a kreatív szitkozódásban (is) világbajnok édes anyanyelvünk nagyobb dicsőségére.

Trópusi vihar (2008)
Ben Stillert valamiért sokan hajlamosak összekeverni Adam Sandlerrel, pedig hogy mennyire nem egy ligában játszanak, arra ez a Hollywoodot és elvarázsolt alakjait fricskázó akcióvígjáték a legékesebb bizonyíték. A rendező és főszereplő Stiller annyira komolyan vette a film a filmben játékot, hogy nemcsak az eleve tripla kamutrailerrel induló filmhez, de a filmbeli filmhez is forgatott werkfilmet. Igazi nagyágyúkat csábított a kisebb szerepekre is – ahogy tette korábban a Zoolander esetében -, ők meg önfeledten lubickolnak a skizoid szerepekben („egy csávó vagyok, aki azt játssza, hogy egy csávót játszik”). De közülük is kiemelkedik Robert Downey Jr., a jenki néger katona szerepével azonosuló ausztrál színész bőrében, és a szinte felismerhetetlenné maszkírozott Tom Cruise, akinek ellenszenves, cezaromániás producerként nyújtott alakítása Harvey Weinstein-parafrázisként is megállja a helyét.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •