Galaktikus rock and roll – Szöllősi Mátyással beszélgettük Váltóáram című könyvéről

Szöllősi Mátyás írt verseket, drámákat, az ő projektje a Budapest Katalógus című fotós munka, és most már a prózaíró titulust is a neve mellé írhatja. Napokban jelent meg Váltóáram című novellafüzére az Európánál, a könyv bemutatója pedig ma este lesz a Szimpla Kertben. Szöllősi Mátyással beszélgettünk. 

PZL- 061.hu

Fotózol is, mennyiben segít íráskor a fényképészet képalkotása?
Nagyon is segít. Ahogy egyre inkább beleástam magam a fotózásba, és egyre inkább kezdtem komolyan venni, hogy lehet/van keresnivalóm, észrevettem, hogy a narratív dolgok irányába mozdulok el, ami az írást illeti, és a történetek kerülnek a középpontba. Biztos vagyok benne, hogy a memóriám is sokkal jobb, intenzívebb a fotózás által, és a kombinációs képességem is megváltozott: hogy hogyan vagyok képes (remélhetőleg jól) összeilleszteni dolgokat, akár történeteket, momentumokat. Ez a kint-bent dolog nagyon inspiratív, hogy néha azzal érek el valamit, ha hallgatok, és talán ebből kifolyólag máskor meg azzal, ha a hallgatáskor felgyülemlett képi világot, feszültséget nyelvi formába öntöm.

Szöllősi Mátyás  író, fotóriporter 2016.0910. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Hogy találtál az Európára? Bár a kiadó megjelentet hazai irodalmat is, de azok – néhány kivételtől eltekintve – az idősebb korosztályhoz tartoznak, te pedig alig vagy 30 éves…
Elküldtem M. Nagy Miklósnak a kéziratot, és visszaírt, hogy neki igazán tetszenek a szövegek, és hogy menjek be, beszéljünk róla. Bementem a kiadóba, beszélgettünk. Ő szerződést ajánlott, amit én örömmel elfogadtam. Nagy dolognak tartom – hiszen te is említetted, hogy leginkább világirodalmat közöl a kiadó –, hogy az Európa gondozásában jelenik meg a kötet, és annak is rendkívül örülök – mert nagyon sokat tanultam tőle –, hogy Magyarósi Gizella szerkesztette a Váltóáramot, ő lett a szerkesztőm. Hátborzongató volt látni, mikor az Európa blogján megjelent egy bejegyzés az idei könyvekről, hogy milyen szerzők közt szerepel a nevem, de hamar átalakult ez az érzés valamiféle vággyá, lendületté, önbizalommá.

Ahhoz képest, hogy az egyik romkocsmának dolgozol, a szubkulturális referenciák,a rock and roll nem igen jellemzi az alkotásaid. Miért?
Ha egy szupernóva-robbanásról ír az ember, illetve annak lélektani hatásairól, szerintem az nagyon is rock and roll. Mondhatnánk galaktikus rock and rollnak is. A kötetben szereplő történetek nagyon különböző társadalmi helyzetű és korú emberek útját, egy-egy napját, tragédiáját vagy épp örömét igyekeznek feltárni-bemutatni, úgyhogy remélem, nem teljesen igaz a megállapításod (nevet). Bérházakban, pincékben, romkocsmában, vagy épp egy tanya kellős közepén játszódnak a Váltóáram történetei, úgyhogy, ha korábban így is volt, ahogy említetted, öntudatlanul is igyekeztem változtatni ezen. Sok mindenről szeretnék még írni, és az elmúlt években – szintén a fotós projektjeimmel összefüggésben – igen csak kitárult a világ, elkezdtek érdekelni olyan témák is, melyek távol álltak tőlem. Sokan kérdezik, hogy honnan az a szociális érzékenység, mely kirajzolódik az írásaimból. A fotózás itt is fontos szerepet játszik, mert rajta keresztül olyan emberekkel kerülök sokszor igen különleges kapcsolatba, akik tényleg bajban vannak, és akiken segíteni kell és érdemes. És ezek szerint úgy tudok a leginkább segíteni, ha ezt valamilyen módon közvetítem az emberek felé, akár a képekkel, akár egy erős szöveggel.

Szöllősi Mátyás  író, fotóriporter 2016.0910. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

A könyv mozgat bizonyos csillagászati ismereteket. Mindig is foglalkoztatott a csillagászat? Volt korábban valami speciális viszonyod az éggel?
A csillagászat régóta érdekel, de persze ezzel nem vagyok egyedül. Bár azt hiszem, a kamaszkori érdeklődés szintjénél egy fokkal mélyebbre sikerült ásnom, főleg magamban, illetve a környezetemben, mert a csillagászatból, az azt érintő témákból pont annyi van a könyvben, ami még nem teszi az egészet okoskodóvá, nem érint olyan kérdéseket, témákat, melyekhez nyilvánvalóan nem értek. Szerintem jó szó a ‘sejtés’, ami a könyv fülszövegében is szerepel, mert mint sejtés, mint kérdés, mint egyfajta szimbolikus elem játszik szerepet a Betelgeuse felrobbanása a könyvben, ami ugyanakkor nagyon is valós jövőbeli esemény, sőt az is lehet, hogy már bekövetkezett, csak a csillagrobbanás fénye még nem ért el hozzánk. Úgy gondolom, hogy nehéz feldolgozni azt az információmennyiséget, ami mondjuk csak az elmúlt évtizedben eljutott a különféle médiumokon keresztül az olvasókhoz, például a Mars-expedíció(k)ról, a különféle rakétafejlesztésekről, vagy akár a gravitációs hullámokról. Itt lép(het) be az irodalom, melynek megvan az a szerepe és képessége, hogy ilyen összetett és komoly témákat is emberivé, érthetővé és élvezhetővé tegyen, és szerintem ezt alátámasztja az is, hogy például Stephen Hawking vagy Kip Thorne olyan formában is megírja a magas fizikával, asztrofizikával kapcsolatos kutatásainak eredményeit, mely a nem szakértők számára is alapszinten érthetővé tesz egyébként rettenetesen összetett kérdéseket, számításokat, egyenleteket, a csillagászatban szereplő objektumokat.

Ha egy költő (aki persze drámát is ír), prózával áll elő, akkor mindig megkérdezik: ugye nem lesz hűtlen a lírához?
Szerintem minden költő életében van olyan időszak, amikor „hűtlen a lírához”. Ezen talán át is kell esni ahhoz, hogy az ember újult kedvvel és erővel alkosson ismét lírai szövegeket, és ne váljon a versírás egyfajta automatizmussá, ami, úgy gondolom, bizonyos szerzőknél megfigyelhető. Nem az a célom, hogy sok verset írjak, hanem hogy erős, tartalmas, és őszinte szövegeket, melyek abból a részemből törnek elő, amit még egyáltalán nem, vagy csak kevéssé ismerek. Ez – ha most belegondolok – nagyon összefügg az említett motívummal a könyvben, és persze a fotózással is, vagyis hogy meglepő, erős képeket tudjak alkotni. Ciklusokban gondolkodom. Ez már a korábbi könyveimben is megfigyelhető volt. Nagyobb formátumokban, ami nem feltétlenül a terjedelmet, inkább az egyes egységek felépítettségét illeti. Szeretek körbejárni egy témát, és általában úgy adódik, hogy a megírt szövegekből-történetekből kinő valami bonyolultabb, összetettebb dolog. Most is erre készülök, hogy két korábban megírt szövegből, egy drámából, és az egyik novellából alakítsak ki egy-egy komolyabb anyagot. Vannak alkotók, akik létrehoznak valamit, és aztán soha többet nem nyúlnak hozzá, úgy érzik, az megvan, rendben van. Én a másik csoportba tartozom, aki állandóan alakít valamit a dolgon, átírja, újragondolja, szétszedi és újra összerakja.

Szöllősi Mátyás  író, fotóriporter 2016.0910. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Te már ahhoz a korosztályhoz tartozol, amelyik egy szétesett irodalmi – és folyóirat struktúrában próbál orientálódni. Milyen  lehetőségei vannak egy olyan költőnek (írónak), aki nem akar slam esteken „sapkát húzni”, illetve olyan mutatványok részese lenni, ami nem kötődik szorosan az íráshoz…
Igen, gyakorlatilag végignézem/néztem azt a folyamatot, amire utaltál. Egyrészt szomorú, hogy mennyire aránytalanok a dolgok, hogy olyan dolgok tűnnek el, olyan orgánumok (konkrétan a 2000 jut most eszembe), melyek egy egész generáció számára mércét jelentettek, és arra ösztönözték őket, hogy még alaposabb, még komolyabb munkát végezzenek. Másrészt az szerintem jót is tehet, ha még inkább meg kell küzdeni egy publikációért. Itt most persze a nyomtatott formátumra gondolok, mert szerencsére az a vágy, hogy az író nyomtatva lássa a szövegét, megvan. És az olvasókban is megvan egyelőre az az igény, hogy a kezükbe vegyék a köteteket, amiket lapozni lehet, amiken érződik, hogy egy hete jöttek ki a nyomdából.

Nem valószínű, hogy „sapkát fogok húzni”, valóban, ahhoz nekem nem elég dermesztő, ami a slam-esteken történik (bár amikor Prekopcsák Zoliék anno elkezdték ezt a Kőlevesben 2007-2008 körül, akkor egyszer felolvastam), és talán ez annak köszönhető, hogy elég későn kezdtem az írást, máshol szocializálódtam, mint a velem egykorú írók, költők, és sok olyan élményben volt részem, ami nem kötődik szorosan az íráshoz. A slamnek nagyon is megvan a helye, és úgy gondolom, hogy ezzel kapcsolatban inkább az a kérdés, hogy csupán egy fellángolás marad-e, vagy olyan formát lesz képes ölteni, olyan mennyiségű és minőségű alkotás születik-e belőle, mely biztosítja a létét hosszútávon. Szerencsés dolog az, ha egy alkotó több területen is megmérettetheti magát, ha egy költő drámát is írhat, vagy mondjuk az elbeszélés vagy a regény műfajában is kipróbálhatja magát – ezek termékenyen hatnak egymásra. Csak hát az idő, az a nagy kérdés, mindenhol. Hogy van-e elég idő arra, hogy létrehozzuk, amit kell, amit szeretnénk.

Montázs a Váltóáram borítóján látható kép? Hol készült? Van története?
Örülök ennek a kérdésnek, mert egyrészt egyetlen képből készült, Mohai Balázs fotójának felhasználásával, másrészt nagyon is van története. Az a kép a szellemvárosban, Szentkirályszabadján készült, egy olyan találkozón, ahol az Outdoor Inhales csapat tagjai a Highline szenvedélyének hódoltak. Ennek a sportnak az a lényege, hogy két távoli pont közt kifeszített hevederen egyensúlyozva szelnek át mondjuk egy szakadékot, vagy épp a szellemváros emeletes házai közti üres térséget. Több mint szimbolikus ez a dolog, mert a képen árnyékot vető alakok az ismerőseim vagy éppenséggel a barátaim, tehát ők, pontosabban az árnyékuk van a borítón, „megtestesítve” a szereplőket a könyvben, illetve számomra is komoly egyensúlyozás volt a kötet megalkotása; egyensúlyozás líra, dráma és próza között. Emellett Balázzsal együtt kezdtük el a Budapest Katalógus nevű projektet, amelyben a főváros nagyon is különböző arcait, figuráit mutatjuk be egy-egy képpel és rövid kis interjúkkal, történetekkel, és ez szintén kapcsolódik áttételesen a kötethez.

Sok Erdélyben és Kárpátalján készült fotód van. Ezek az utak direkt a fotózás miatt jöttek létre, vagy ha már arra jártál, fotóztál is?
Erdélybe minden évben elmegyek, akár többször is. Kárpátalján is jártam korábban, de a legutóbbi látogatásom valóban konkrétan a fotózással függött össze. Beregszászon, illetve a hozzá közel eső falvakban élő családoknál jártam, például Barbikáéknál, ő egy üvegcsontú kislány, akit újra meglátogatok majd most szeptember folyamán, mert készítek róla egy riportot. De jártam egy telepen is, ahol közel 5000 ember él igen nyomorúságos körülmények között, rengeteg fiatal, 14 évnél fiatalabb gyerek, akik közül sokan nagyon súlyos betegséggel küzdenek, mert a higiéniai körülmények nem megfelelőek. Egyedül mentem el a telepre, ami így igazán különleges élmény volt. A riport publikálása után többen értetlenkedve kérdezték, vagy kommentelték a sorozat alá, hogy hogyan lehetséges az, hogy ilyen körülmények között is mosolyognak a gyerekek a képeken, és hogy számukra érthetetlen, hogy vidámság sugárzik az arcukról. Erre csak azt tudom felelni most is, hogy egyrészt találkozni kell velük, vinni kell nekik valamit, és máris jobban érthetővé válik a mosolyuk, és az is, hogy az ember sokkal erősebb és életrevalóbb, mint gondolnánk, főleg a gyerekek. Ezért is szeretem őket annyira.

Részt vettél a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíción, egy 11 ezer kilométeres túrán, amikor is a Volga mentén és Baskíriában ástak a régészek. Esetleg volt olyan lelet, amit te találtál, illetve mi volt a legizgalmasabb a feltárások során? Kívánt-e speciális tudást a régészet fotózása?
Igen, ez az expedíció 2015-ben volt, egy még összetettebb túra, mint a kárpátaljai, számtalan helyszínnel, várossal, arccal, időjárási körülménnyel. Elsősorban persze fotóztam, dokumentáltam, de Perm mellett volt lehetőségem arra, hogy ássak is, és találtam csüngőket, és egy maszk kiemelésénél is jelen voltam. Maga a fotózás az anyaggyűjtésről és a tapasztalatszerzésről szólt, illetve hogy hogyan tudok együttműködni olyan emberekkel, akik teljesen másmilyenek, mint én, és akikkel nem egy fél órát, hanem heteket töltök együtt. Speciális tudást nem igényelt, legfeljebb azt, hogy hová szabad lépnem és hová nem, de szerencsére hamar ment a beilleszkedés, megéreztem a ritmust. Persze azért is, mert előtte Türk Attilával beszélgettünk arról, hogy ő mit szeretne látni a képeken, illetve hogy előreláthatólag nekem milyen dolgok lesznek fontosak. És így nemcsak a régészeti témát igyekeztem körbejárni, hanem szerencsére volt alkalmam például az ufai múzeum egyik munkatársával a baskír mindennapokban is elmélyedni kicsit, elvitt a szülőfalujába, ahol szintén fotózhattam, készíthettem például portrékat.

Te készíted az ún. Budapest Katalógust, amiben jellegzetes vagy éppen nagyon is különös figurákat fotózol le. Hogy zajlik a „casting”? Van, akit direkt keresel meg, másokra pedig az utcán találsz rá? A fazon az érdekes, vagy a sors? Mindig látványosan összeér a kettő?
A legtöbb kép úgy készül, hogy megszólítom az embereket, elmondom nekik, hogy mi is ez a projekt, és aztán legtöbbször beszélgetni kezdünk. Mesélnek magukról, a városhoz fűződő viszonyukról, bánatról, örömről, gyerekkori vagy felnőttkori élményeikről. Sok mindentől függ, hogy kit szólítok le, igyekszem figyelni őket, egy-egy gesztus nagyon árulkodó, és persze az, hogy sietnek-e vagy sem. Szerencsére sokkal oldottabbak az emberek Budapesten, mint amit az ábrázatuk elsőre elárul róluk, úgyhogy engem is nap mint nap ér meglepetés, hogy mennyire kedves tud lenni valaki annak ellenére, hogy morcosnak tűnik elsőre. Vannak persze olyanok is, akiket megkeresek. Érdekelnek az emberek, a problémáik, a vágyaik, hogy milyen kérdések foglalkoztatják őket. Szeretek beszélgetni és úgy vettem észre, hogy ha értelmesen fordul az ember a másik felé, akkor sok öröm érheti. De persze nehéz is, és sokszor elegem lesz, mert az ember felé csak úgy árad az információ, és nagyon nehéz szűrni, nagyon nehéz higgadtnak és jókedvűnek, kitartónak maradni, ha szomorú dolgok jönnek szembe.

A Váltóáramba bekerültek olyan történetek is, amelyeknek a mesélőit a Budapest Katalógusba fotóztad?
Egy az egyben nem, de voltak olyan történetek, melyeknek részletei inspiráltak, vagy némileg átalakítva beépültek. Inkább az érzésvilágukkal hatnak rám ezek a történetek, az atmoszférájukkal, mely megragad bennem és aztán kialakít másfajta gondolatokat, struktúrákat, amik aztán új történetekké szövődnek össze. Leginkább arcokra, tekintetekre emlékszem, és arra, hogy milyen hatással voltak, vagy vannak (még mindig) rám. És bízom abban, hogy olyan történeteket írtam, melyek elolvasása után másokban is felmerül, megformálódik egy, vagy akár több karakteres arc.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

2018-10-18T21:02:15+00:00 2016. szeptember 30.|