Galaxis útikalauz – 8 felejthetetlen mozi az űrutazásról

A múlt héten bemutatott Ad Astra – Út a csillagokba című sci-fiben Brad Pitt, azaz Roy McBride műszaki tiszt elindul, hogy átszelje a galaxist, és kiderítse az igazságot apjáról, aki húsz éve tűnt el, miközben idegen életformák után kutatott az űrben. Persze a csillagok között játszódó filmek elitjében – ahogy James Gray alkotásában is – az űrutazás csupán spéci vizuális hátteret ad az adrenalinfakasztó szándéknak, filozofikus vagy drámai mondanivalónak. Heti filmösszeállításunkhoz ebből a filmes elitből válogattunk.

MAPET – 061.hu

2001: Űrodüsszeia (1968)

Stanley Kubrick filmklasszikusa túlnőtt mindazon, amit hasonló műfajban valaha néző moziban átélhetett. Igazi filmtörténeti mérföldkő, monumentális képi kompozícióival, a végtelen űrben utazó ember félelmetes víziójával évtizedekre kijelölte a zsáner útját. Kubrick nélkül a Star Warstól a Gravitáción át az Interstellarig egyik sci-fi világsiker sem úgy nézne ki, ahogy ma ismerjük. A Kék Duna keringő dallamára utazó űrhajó, az ijesztő egyszerűséget formázó monolit, az öntudatára ébredt mesterséges intelligencia és a transzcendens finálé olyan védjegyeivé váltak e filmeposznak, amely végtelen távlatokat nyit az emberi fantázia számára – nem csoda, hogy szimbólumrendszeréről, mondanivalójáról még ma, közel fél évszázaddal később is születnek elemzések. Zenéjét Richard Strauss, ifjabb Johann Strauss, Aram Hacsaturján és Ligeti György műveinek felhasználásával maga Kubrick állította össze, aki a zene mellett a látványterveket is felügyelte. A mai napig lenyűgöző, saját korát messze meghaladó technikai trükköket alkalmazó látványvilágért a rendező első és egyetlen Oscar díját kapta 1969-ben. Egyébként Kubrick egyszer elárulta, hogy korszakalkotó filmjét elsősorban vizuális élménynek szánta.

A nyolcadik utas: a Halál (1979)

Negyven évvel ezelőtt mutatták be Ridley Scott sci-fi-horror klasszikusát, a filmtörténet és egyben a brit rendező pályafutásának egyik legjelentősebb alkotását. „Az űrben nem hallatszik a sikolyod” – szól a sokak által minden idők legfélelmetesebb filmjének titulált Alien szlogenje, amelynek címszereplőjét és az idegen világot a svájci szürrealista képzőművész H. R Giger, a „biomechanikus” művészet nagymestere álmodta meg. Az Oscar-díjjal jutalmazott látványvilágnak, a rendező által mesterien alkalmazott feszültségkeltésnek, a jól felépített sztorinak köszönhetően a filmet a mai napig óriási népszerűség övezi, nem is csoda, ha a xenomorf rajongói a franchise hizlalása során filmről filmre csalódottan kullognak ki a moziból – Scott mester ugyanis maga sem képes reprodukálni az annak idején első nekifutásra elért tökélyt.

Apollo 13 (1995)

Ron Howard ugyan nem rendezőzseni, de igazi mesterember, aki akkor van igazán elemében, ha valós eseményeken alapuló történeteket filmesít meg. Ide tartozik a Hajsza a győzelemért, az Egy csodálatos elme vagy a Frost/Nixon, ahogy a kis híján tragédiába torkolló Apollo 13-as küldetést feldolgozó mozija is. Az űrhajózás fénykorában Jim Lovell (Tom Hanks), Fred Haise (Bill Paxton – R.I.P.) és Jack Swigert (Kevin Bacon) asztronauták az Apollo-program következő Holdra szállására készülnek, ám útközben olyan súlyos baleset éri űrhajójukat, hogy céljuk onnantól kezdve már nem küldetésük teljesítése, hanem életük megmentése lesz. Howard precízen, a legapróbb részletekbe menően tudósít az űrkalandról, de mesél az űrhajós hivatás hátteréről, és nem utolsó sorban a központi irányító rendszer hétköznapi néző számára ismeretlen működéséről is, miközben felsőfokon műveli a feszültségteremtést.

Halálhajó (1997)

2047-ben az Event Horizon nevű, évekkel korábban nyomtalanul eltűnt felderítő űrhajó hirtelen sugározni kezd az űrből. A jel forrása felé száguldó űrhajó küldetése megtalálni és megmenteni a különleges hajtóművel ellátott, csúcstechnikával készült űrbárkát, azonban a tudósokból álló elit legénység tagjai, köztük az eltűnt hajó tervezőjével, Dr. Weirrel (Sam Neill), senkit nem találnak a fedélzeten. Amire a legénység rábukkan, az a legmagasabb fokú csillagközi rettegés, a kozmoszon túli iszonyat találkozása a dantei pokol legmélyebb bugyraival. Noha a Paramount filmstúdió rohammunkára és az eredeti 130 perc megnyirbálására kényszerítette a stábot, a Resident Evil-filmek középszerű rendezője, Paul W.S. Anderson ezúttal tisztességes munkát végzett, és a kényszerű csonkítások ellenére is egy egészen kiváló sci-fi horrorral örvendeztette meg a műfaj kedvelőit. A főbb szerepekben Neill mellett Laurence Fishburne, Jason Isaacs, Sean Pertwee, az operatőri poszton pedig az Alienst is jegyző Adrian Biddle remekel. A film mégis jókora bukta lett, a ráköltött 60 milliónak a felét sem hozta vissza, de az évek során kultstátuszba emelkedett.

Napfény (2007)

Danny Boyle-ról nem mondhatni, hogy válogatós lenne: csinált már drogfilmet, posztapokaliptikus zombidrámát és minden mást is, köztük ezt a remekbeszabott űrutazó sci-fit, újfent kedvenc forgatókönyvírójával, Alex Garlanddal. A Napfény csupán 50 millió dollárba került, de látványvilágban felveszi a versenyt bármelyik gigaköltségvetésű hollywoodi megaprodukcióval, ami részben a mérsékelt CGI-alkalmazással és a klasszikus speciális effektusok, miniatűr makettek és díszletek használatával magyarázható. 2057-ben az emberiség a kihalás szélére kerül, mert a Nap haldoklik: már nem képes biztosítani azt az energiát és fényt, amire a földi életnek szüksége van. Bolygónk hasadékanyagának javát összeszedve, egy bombával a fedélzetén óriási hőpajzzsal felszerelt űrhajó indul útnak, hogy új életre keltse a haldokló csillagot, de az Ikarosz I. a cél előtt eltűnik. Néhány évvel később az emberi faj utolsó reményeként nyolcfős személyzettel fellövik az Ikarosz II.-t, hogy megkísérelje a lehetetlent. A Napfény a legjobb űrhajós klausztofóbia-filmekhez hasonlóan a sokszínű legénység és lelki-mentális szétcsúszásuk bemutatásában, az összetartás és az önfeláldozás ábrázolásában a legerősebb, ehhez pedig olyan színészek állnak rendelkezésére, mint Cillian Murphy, Chris Evans és a szépséges Michelle Yeoh.

Wall-E (2008)

A Disney és a Pixar szemétgyűjtő robothőse azonnal belopja a magát a szívünkbe, köszönhetően nagy ártatlan szemeinek, na meg annak, hogy kizárólag szeretetreméltó emberi tulajdonságokkal rendelkezik. Csótány pajtását meg egy bébicserjét leszámítva a rozsdás, lánctalpas sztahanovista az egyetlen létforma a lakhatatlanná szennyezett Földön, ám az évszázados magánykorszak véget ér, amikor az űrből alászáll az EVE nevű felderítődroid. A „géplány” a szerelmes robot és növénykéje társaságában tér vissza az emberiség új otthonául szolgáló gigaűrhajóra, hogy jelentse: élet nyomaira bukkant a bolygón. Az animációs film elsősorban két, lélekkel felruházott robot egymásra találásának a története, de a film első felének némafilmes, chaplini jeleneteit váltó képsorokban már a fogyasztói társadalom és az agyatlan környezetszennyezés kritikáját tisztelhetjük. A posztapokaliptikus lovestory a film második felére fantasztikus űrkalandba csap át, amelynek során a mesterséges intelligencia jó és rossz oldala egymással kerül konfliktusba, a tét pedig nem más, mint az űrodisszeiára kárhoztatott, elkallódott emberiség hazatérése.

 

 

Csillagok között (2014)

Christopher Nolan a Mementóval és az Eredettel már felfedte vonzalmát a tér és idő rejtélyes tartományainak tanulmányozása iránt. Bár a hatalmas várakozás után bemutatott 2014-es sci-fije a szokásos akkurátussággal vonultatja fel a 21. századi elméleti fizika elképzeléseit a világűrről meg a tér és idő viszonyáról (olyan tudományos fogalmakat körbejárva, mint a fekete lyuk, az akkréciós korong, a húrelmélet, a féreglyuk, a Ciolkovszkij-egyenlet és az időutazás), sokan csak egy csilivili képfolyammá konvertált, a végóráit élő emberiség megmentésének történetével és egy családi drámával összepattintott kvantumfizikai közhelygyűjteményt láttak a moziban. A film legvitatottabb jelenetsorában Matthew McConaughey űrutazása legalább olyan meredek kanyarba fut, mint Jodie Fosteré az 1997-es Kapcsolatban, igaz, míg előbbi a tudomány és a transzcendens konfliktusába helyezi a világűrfeltárást, a Csillagok között asztronautája tér és idő viszonyának racionálisabb, de emberi elmével szinte felfoghatatlan határmezsgyéire tesz kirándulást. Bár Nolan filmje a 2015-ös Oscar-gálán öt kategóriában is esélyes volt, végül csak a legjobb vizuális effektusokért járó díjat söpörte be.

Gravitáció (2013)

Az ember gyermeke és annak ultrahosszú vágatlan beállításai után Alfonso Cuarón elsőként teremtette meg az űrbéli létezés átélhető illúzióját, nem véletlenül halmozták el technikai díjak tucatjaival. Két űrhajós, Dr. Ryan Stone és Dr. Matt Kowalski éppen a Hubble űrteleszkópot szerelik, amikor egy felrobbant műhold Föld körüli pályán száguldozva milliónyi minimeteorként csapódik az űrhajójukba és végez asztronauta társukkal. Megszakad a kapcsolat Houstonnal, és egymáshoz kötve sodródnak a végtelen világűrben, miközben oxigénjük és energiájuk vészesen fogy. Egyetlen esélyük eljutni egy orosz műholdra, onnan pedig az elhagyott kínai űrbázisra. Cuarón teljes mértékben fikciós egzisztencialista űr-katasztrófafilmjének legnagyobb erénye, hogy összességében elképesztően valószínűtlen, ami történik, viszont a cselekmény a legmeredekebb képsoraiban is legalább annyira hihető, mint a valós eseményeket apróbb részleteiben is hűen feldolgozó Apollo 13-ban. Sandra Bullock pedig élete talán legjobb alakítását nyújtja George Clooney alázatos asszisztálásával.

Kiemelt kép a Gravitáció című filmből

2019-10-01T07:04:35+02:00 2019. szeptember 29.|