A színpadon fékezhetetlen oroszlán, de otthon szelíd kiscica.  Létezhet vajon ez a kettősség? Pásztor Anna, az Anna And The Barbies énekesnője szerint csak ez létezhet. Sőt, minél több arcát képes megmutatni az ember, annál teljesebb az élete. Anna tudja, miről beszél, 15 éves kora óta önálló, a legpatinásabb New York-i balett intézetben tanult, volt táncos, koreográfus, MC Jammin néven rapperként is hallatta hangját, ma pedig már az ország legextravagánsabb énekesnőjeként ismeri az ország.  Szöveget és dalokat ír, színpadi show-t tervez, koreografál, tehetségkutatóban zsűrizik, és ha kell, mások bőrébe bújik. Két és fél éves kisfia mellé pedig néhány hete kislánya is megszületett.  Pásztor Annával beszélgettünk. 

LEIRER TÍMEA – 061.hu

 Bárhol látok, hallok vagy olvasok Veled kapcsolatban valamit, mindig előkerül az „energiabomba” és a „vadóc énekesnő” skatulyája. Nem zavar, hogy mindig ezeket a cédulákat aggatják Rád?
Az emberek szeretnek mindent és mindenkit berakni egy-egy „fiókba”, amelyet aztán felcímkéznek. Engem ez egyáltalán nem zavar. Voltam már a magyar Madonna és Lady Gaga, voltam a nemzet női csótánya és még ki tudja mi minden más. Most vadóc és örökmozgó.  A címkézés csak a megismerést és a tisztán látást segíti. Azt hiszem, sokkal nagyobb baj, ha az emberre nem ragasztanak semmilyen címkét, mert az azt jelenti, hogy nem értik meg őt és az általa sugárzott üzenetet.  Az Anna And The Barbiessal például nagyon sokáig az volt a baj, hogy nem tudtak besorolni minket semmilyen stílusirányzathoz, nem passzoltunk semmilyen létező zenei kategória elemeihez. Így aztán sem a mainstream médiában és színpadokon, sem az alternatívok között nem volt helyünk. Nagyon sokáig vergődtünk a pop, a rock, a punk és a többi kategória között és ezen nem sokat segített az extrém színpadi kinézetem sem. Szerencsére mostanra megismertek minket, megismertek engem. Ha vadócként és örökmozgóként, akkor azt is büszkén vállalom.

IMG_9169

Ráadásul ezzel a vadócsággal és hiperaktivitással talán nem is tévednek sokat. Barbies, színházi fellépés, tévé műsor, család, most már két kisgyerek… valami mindig történik körülötted. Volt már olyan, hogy nem pörögtél legalább egy hétig?
Szerintem nem, valószínűleg ezzel a „kóddal” születtem. Szerencsére, amikor gyerek voltam, a hiperaktivitás fogalma még nem volt értelmezhető, mert ha az lett volna, valószínűleg tankönyvi eset vált volna belőlem. Mi az öcsémmel közösen 24 óra alatt 48 órányi aktivitásra és csínytevésre voltunk képesek és szerencsére ehhez meg is kaptunk a szüleinktől a teret és a szabadságot.

És a napok nálad azóta is 48 órából állnak.
Valóban, nem sok minden változott. Persze ma már, ha kicsit megállok, látom és érzem, hogy néha sok belőlem, néha kicsit túlpörgöm a dolgokat. Olyankor megpróbálok kicsit lassítani, visszavenni a tempóból és a hangerőből. Persze ez mindig csak ideiglenes, én ilyen vagyok: mindig kicsit többet adok magamból és mindig kicsit nagyobb fordulatszámon pörgök, mint az feltétlenül szükséges lenne. De szerencsére megtaláltam azt a hivatást, ahol a sosem adhatsz eleget magadból, ahol „soknak lenni” sohasem elég.  Ahhoz, hogy az ember lekösse egy-másfél órára több ezer ember figyelmét, rengeteg energia kell, és nagyon örülök neki, hogy ez nekem megvan.

atb-bpark_150718-073

De honnan van benned az a rengeteg energia, amiből még adni is tudsz másoknak?
Ez egyfajta körforgás. Mi az Anna And The Barbies koncerteken színpadot „robbantva” beengedjük a bennünk felszabaduló erőt a közönség közé, akik ezt sokszorosára duzzasztva adják vissza nekünk.  Nyilván óriási energia befektetést igényel minden egyes koncert, de annyit kapunk vissza a közönségtől, hogy utána hetekig ebből táplálkozunk és a következő koncerten megint van mit és van miből adnunk a közönségnek.

Változott az életviteled, csökkent a pörgés, mióta anyuka lettél?
Az a fajta tét nélküli önpusztítás, ahogyan éltem, mára már nyilván nem fér bele az életembe. Itt nem tiltott szerekről vagy végtelen bulizásról van szó.  Sokkal inkább arról – ami ma már nem működik – hogy egy-egy fellépésen, egy-egy turnén túlhajtom magam, hazamegyek és kell egy-két nap, mire regenerálódok.  Most ha hazamegyek, nincs lehetőségem arra, hogy semmittevéssel töltsem a következő napot. Persze a színpadon így sem lehetek visszafogott, hiszen a rock and roll csak akkor működik, ha az ember őszintén ég. Viszont őszintén és nagy lánggal kell égni anyaként is és az egyik nem mehet a másik rovására. Amikor két ilyen nagyon erős szálon meg az ember élete, mint a kisbabázás és a zenélés, akkor nagyon óvatosan feszegethetjük csak a határokat, vigyázni kell az egyensúly megtartására.  Magammal sosem voltam óvatos, de azt sosem engedném meg, hogy ne legyek jelen a picik mellett, ha szükségük van rám.

FB_IMG_1432070939921

Akkor ez azt jelenti, hogy legalább két Pásztor Anna létezik? Az egyik a színpadi „vadállat”, a másik pedig az otthoni, melegítős, mosolygós vacsorát készítő anyuka?
Igazából mindenki ott téved, hogy azt gondolja, az ember egyszerre csak egyféle lehet. De ez nem igaz, színesnek kell lenni. Az Anna And The Barbies produkció is azért tud sikeres lenni, mert sokszínű. Azért jön el ilyen sok ember gyerekektől kezdve a tiniken át egészen a nagymamákig, mert mindenki megtalálja a dalainkban saját magát, a saját érzéseit. Azt hirdetjük, hogy mindent szabad és az ember mindenre képes, csak nem szabad korlátokat építeni magunk köré és nem szabad hagyni azt sem, hogy valaki más korlátozzon minket bármiben is.  Rengeteg szelíd és kedves anyukával találkozom, akik igazi világmegváltó amazonokká válnak, ha kell, de ismerek nagyon sok a punkot és rockert, akiben ott él a gügyögő gyermeki én. Ezeket a színeket meg találni és velük együtt kell létezni. Azt hiszem, az ember úgy jön a világra, hogy minden adottsága megvan, aztán ezek közül azzal él, amivel tud. Ki kell használni az időnket, mindig új dolgokat kell tanulnunk és új dolgokat kipróbálnunk, új tereken kiteljesednünk, akárhány évesek vagyunk is. Ha már nem tudunk nyitottak lenni az újra, h már nem érdekelnek a világ apró csodái, véget is ér a kalandunk a földön

Nem keveredik néha a vad Anna és a szelíd Anna? Otthon nem vadulsz be?
Szerintem az emberből a környezete hozza ki azt, hogy éppen hogyan viselkedik. Itthon is ugyanúgy bennem van a vadság, de itthon minek tomboljak, ha azt nem kívánja meg a környezetem. A koncerteken mindig mindennek megvan az oka és a célja. Az üzenet része az is, ha vastag talpú cipőt veszek, provokálok, vagy éppen óriási szárnyakat teszek a hátamra a koncerten.  Viszont itthon, miközben petrezselymet aprítok, vagy a picit etetem, mindezeknek nem lenne létjogosultsága.

atb_volt_2015-012

Ha már emlegetted a szárnyakat és a többi színpadi jelmezt és kelléket. Ezek a Te terveid alapján készülnek el?
Amikor az Anna And The Barbies elindult, sem támogatónk, sem pénzünk nem volt arra, hogy ezek elkészítéséhez bármiféle segítséget kérjünk és kapjunk. De én már akkor is tele voltam ötletekkel, tervekkel, vágyakkal, amiket meg akartam valósítani. Úgyhogy kezdetben az óriási színpadi kelléktár, az extravagáns jelmezkészlet mind „sufni tunning volt”, mindet én szedtem össze és készítetem el. Tulajdonképpen ez mára sem sokat változott, annyi a különbség, hogy ahhoz a készlethez, amit én a sufniban összehordtam és összeraktam, nagyon sok stylist, tervező, fodrász és sminkes csatlakozott. Bárkitől szívesen fogadom a segítséget, de mindig csak olyan ruhát, sminket, hajat, kiegészítőt veszek magamra, ami beleillik az én koncepciómba. Olyan, hogy „Annát felöltözteti valaki”, nincs. A zenekarnak és nekem üzenetünk van, amit szeretnénk átvinni, az egész színpadi lét ezt egészíti ki. Ami ebbe beleillik, azt szívesen beleolvasztom a saját koncepciómba, ami nem, azt sajnos nem. Mint a dalok szövegének írója, pontosan tudom, hogy mit szeretnék átadni és mi az, amire ehhez szükség van. Néha angyalszárnyat, néha lufikat, néha pedig múmiának öltözöm. Aztán szamurájokat hívok vívómaszkban vagy gázálarcos szamba táncosnőket. Attól függ, mi jelenik meg a szemem előtt, amikor elképzelem a színpadképet.

Megálmodod a színpadi körítést?
Mindig van valami, amit nagyon szeretnék elmondani, megmutatni, előadni és utána bármire képes vagyok, hogy ezt meg is jelenítsem. Úgy szoktam mondani, hogy egy mikrofilm fut a szemem előtt, ami megmutatja a későbbi színpadi képet. Néha félálomban, akár pár másodperc alatt végigpörög előttem az egész koncert, az, hogy ott minek kellene megjelennie, hogy milyen ruhában, milyen háttér előtt, milyen táncosokkal szólaljon meg a dal. Ha ezt megláttam, már csak meg kell valósítani, ami nem mindig könnyű. Ma már nagyon sok szálat mozgatok meg egy-egy színpadi produkcióhoz, szinte nincs olyan művészeti ág, amellyel eddig ne kerültünk volna kapcsolatba egy-egy Anna And The Barbies koncert kapcsán.  Volt már nálunk kortárs festőművész, hastáncos, szamuráj, fitneszesek és még sorolhatnám. Néha, amikor visszanézem a végeredményt, szinte csorog a könnyem.

atb_volt_2015-064

A legemlékezetesebb színpadi produkció talán az volt, amikor néhány éve a VOLT-on megjelentél a fordított angyalszárnyakkal és vért öntöttél magadra.
Igen, ez akkor nagyon fontos volt nekem. Rettenetesen vergődtem akkoriban és magánéleti okok miatt nagyon mélyen voltam lelkileg. Mindig magamat adom ezekben a színpadi jelenetekben. Azt hiszem, ezek első körben nekem segítenek túljutni a saját problémáimon, utána pedig a közönségnek segítenek meglátni és kimondani a sajátjaikat.  Az őszinte szimbolikát mindig megértik az emberek és szívesen csatlakoznak hozzá.

A Rising Star és a Sztárban szár mennyire engedte meg az őszinteséget? Mennyire jelenhetett meg az igazi Pásztor Anna?
Egy-egy ilyen műsorban figyelembe kell venni és be kell tartani a játékszabályokat. A cél a szórakoztatás és hogy a közönség is jól érezze magát. De ez nem jelenti azt, hogy másnak kell mutatnom magam, mint amilyen vagyok, hogy nekem kellemetlenül kell éreznem magam ebben a produkcióban. Én imádtam a Rising Start és a Sztárban sztárt is. Nagyon élveztem, hogy színpadra segíthettünk fiatal tehetségeket, imádtam, amikor más bőrébe bújhattam a színpadon és tény, hogy ezek a műsorok nagyon sokat segítettek abban, hogy az Anna And The Barbies üzenete szélesebb közönséghez is eljusson.

De azt mondod, tartani kell a játékszabályokat.
Ez így van és be is tartottam őket. De egy-egy élő adás alkalmával mindig adódik egy olyan szituáció, egy olyan párbeszéd, amikor becsempészhetem az általam fontosnak tartott üzeneteket a szabadságról, magunk felvállalásáról, a színekről, amikről az Anna And The Barbies is szól.

Nem csak ezek a tévés produkciók, hanem a Márti dala is nagyon sokat segített abban, hogy mindenki megismerjen téged és az Anna And The Barbiest. Nem zavar, hogy nagyon sokan talán nem is tudják, hogy voltak dalaitok az előtt is, hogy „Kezdjetek el élni…”?
Minden zenekar életében – ha szerencsés, akkor többször is – eljön az a pillanat, amikor születik egy örökérvényű átütő dal. A Márti dala egy kristálytiszta, örökké csillogó kinyilatkoztatás az élettől. Mindig azt mondom, hogy ez egy olyan üzenet, amit én kaptam és ebben a dalban továbbadtam. Nyilván én írtam a dalt, de úgy érzem, ez egy felettünk álló tudás, egy felsőbb erő üzenete, amelynek én a csupán a postása voltam.  Nagyon szeretem a többi dalunkat is, sőt biztosan van olyan, ami valami más miatt többet jelent nekem. De tény, a Márti dala” kulcs volt számunkra. Egy kulcs, ami rengeteg addig zárt ajtót megnyitott és én nagyon örülök ezeknek az ajtóknak. Szeretnék minél több helyre eljutni és szeretném, ha idős, fiatal, gazdag és szegény megkapná a lehetőséget, hogy megismerje az Anna And The Barbiest, hogy aztán eldönthesse, szeretne-e szeretni minket. Ebben segített nekünk a „Márti dala”, ezért a mai napig hálás vagyok.

Most két kisbabával hogyan fogsz eljutni mindenhová, ahova csak szeretnél? Hamarosan új dalok készülnek és az ország minden pontján fellép majd a zenekar.
Amíg csak a kisfiam volt, addig vele együtt turnéztunk, most pedig már még eggyel többen indulunk majd útnak. Nagyjából olyan egy Anna And The Barbies koncertre elindulni, mint amikor útra kel egy cirkuszi karaván. A konvoj elején megy a turnébusz a zenekarral, aztán még egy busz a táncosokkal, aztán pedig a mi kis családunk: most már két kisgyerek, apa, nagymama és én. Megérkezünk a koncert helyszínére, a zenekar elkezd bepakolni, én pedig elviszem a családot a szállásra és ellátom a gyerekeket. Volt olyan, hogy etetés közben festettem ki magam és csináltam meg a színpadi hajam. Elmegyek a koncertre, majd másfél-két óra múlva, a következő etetésre hazaérek. Tartom az egyensúlyt és mindkettőben a maximumra törekszem, anyukaként és a rock and rollban egyaránt.