A Csakazolvassa blog többezer olvasót számlál, naponta frissül, közösségteremtő ereje túlnyúlik a neten. Gerle Évával megjelenő blogkönyve kapcsán kávéztunk.
CSETE BORBÁLA -061.hu
Szinte munka közben találkozunk, mit fordítasz éppen?
Mahtob Mahmoody a szerző, A nevem Mahtob a címe. Mahtob édesanyja írta A lányom nélkül soha című könyvet, film is készült belőle, az amerikai asszony Iránból szökött meg a férjétől az akkor hatéves lányával. Betty Mahmoody aktivista munkájával elérte, hogy először Michigan államban, majd 1993 óta az egész USÁ-ban bűncselekménynek számít, ha az egyik szülő önkényesen megváltoztatja a gyerek lakóhelyét. Nagyon szépen megírt történet a lányé is, tavaly jelent meg, a bántalmazás és a megbocsátás logikájáról, a menekülésről, a hitről és a gyógyulásról.
Felkérésre dolgozol?
Nem kell munkát keresnem, valahogy mindig kialakul. Egy olvasóm kiadói szerkesztő, ő keresett meg. Először a blogkönyvről beszéltünk, amely fölött ebben a pillanatban már berregnek a nyomdagépek, de az is lehet, hogy sípolnak, zümmögnek vagy fütyörésznek. A megbeszélésen jött szóba a fordítás, és váratlanul nehéz, elhúzódó, de szépséges munka lett belőle. Az Anima terjesztői hálózattal rendelkező Kiskapu kiadónál jelenik meg mindkét könyv. A blogkönyv pedig irodalmias publicisztikákat tartalmaz. Azt hiszem, nem hamarkodtam el. Amikor megértem és megerősödtem rá, és már bízhattam az olvasói érdeklődésben is, hogy igényik és várják a könyvet, akkor nekiültem, a szemébe néztem a saját blogomnak, és a majdnem 1600 bejegyzésből választottam hetvenet. Fájdalmas, katartikus munka volt a régi szövegeimmel szembesülnöm. Nem feltétlenül a népszerű posztok kerültek be, inkább azok, amelyek a magyartanári tekintetem szerint több éves távlatban is érvényesek, és amelyek nyelvileg ütnek. A könyvből megtudjuk, hogy a társadalomnak érdeke a háztömb és érdeke a magyar nóta, meg hogy eső nem létezik, a CIA találta ki és hitette el az emberekkel még 1959-ben, és hosszan jellemzek egy vérbükköt is, ami nem is vérbükk, de azt a szót még a férjem mondta ki, vérbükk, és én azt hittem, költő.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Mikor találkozhatunk veled?
A könyvfesztiválon szombaton, 23-án 11-től dedikálok a K1-es részen, az Anima Könyvesboltok standjánál. Májusban lesz egy könyvbemutató is, a blogon és a Csakazolvassa facebookján lesznek a részletek.
Egyéb szépírói ambíciódat is említetted, egy regényt írsz?
Igen, a hőse Barbara, aki az alteregóm, ahogy azt a kezdő regényírók szokták, de persze direkt egy szem gyerek, pesti és zsidó, hogy távolítsam. Sok kis darabja megvan, de egyszerűen nem érzem a nagy szerkezetet, az külön mesterség. De az is lehet, hogy csak technika, vagy rutin, és az is, hogy sokkal jobban az igazi regényírók sem érzik, csak megírják valahogy.
Magyartanári múltad hogyan jelenik meg a blogon?
A blogon jelentős részben tanár is vagyok. Éveket töltöttem kritikus kamaszok előtt, és meg kellett fogalmaznom, miért nagy költő Petőfi, vagy miért kezdhetünk éssel, háttal mondatot. Én nem vagyok különösebben művelt, de nagyon lelkes vagyok, és ezzel a középiskolára kalibrált lelkesedésemmel érdekes állításokat tudok tenni kortárs képzőművészetről, filmről, színházról. Önálló iránnyá ez úgy alakult, hogy a kommentelő megkérdezte, jól írja-e a mondatot, aztán elkezdtem írni nyelvi kérdésekről, babonákról, és elemeztünk, sőt, újraértelmeztünk együtt verseket, filmeket, regényeket, novellákat. Nagyon izgalmas volt, egészen sokan voltunk.
A diákokkal közvetlen kapcsolatban álltál, a blog is hoz ilyen találkozásokat?
Az egész baráti köröm, sok volt diákom, kollégám olvas, szóval van átfedés, és gyakran találkozom az olvasókkal is, akiket csak a blogról ismerek. Blogszületésnap minden évben van. Levelezünk is, szívmelengető visszajelzések egész sora érkezik. Mély barátságaim és nagyon kedves ismerőseim egyaránt lettek. Viszont néha mondanom kell, hogy nem vagyok az olvasók lelki támasza, az külön szakma, és meg is terhel. Sok küszködő ember talál kapaszkodót a szövegeimben, pusztán attól, hogy erős a mondat, és ebből az lesz, hogy én biztos segíteni szeretnék. Szóval vannak szerepek, amelyeket néha igényelnének, de én nem vagyok se coach, se pszichológus, se dietetikus. Kompetenciám keretei között, a saját tapasztalataim alapján viszont a sportról, valamint a blogolásról, a hatékony internetes jelenlétről tartok képzéseket. Tervezek egy “luxusmagyarórát” is, dizájnos térben, komoly vendéglátással, és retró krétaporral, dolgozatírással. És fegyelmezni fogok: ha olyan jól tudod, tartsd meg helyettem az órát.
A csakazolvassa blog írása a fő pénzkereseted?
Nem jön ugyan ki számszakilag, de igen. Eszünk, két zokni van mindenkinek a lábán, de még a januári különórát is befizetem márciusban. Mindig továbblendülnek a dolgok. Helytállásban, időszervezésben, idegrendszerrel és érzelmileg sokkal nehezebb a három gyerekkel, mint anyagilag, mondjuk mi nagyon puritánul, autótlanul és három darab háztartási géppel élünk átlag 18 fokban. 2008 óta, amikor a lányom született, nem tanítok, és nincs is munkahelyem. Én ugye teljesen egyedül vagyok, a férjem halálával megállt az idő. Főállású anya vagyok, sokat lektorálok, fordítok. 2012 ősze óta pedig a blogfelületen van egy Hívj meg egy kávéra! funkció, ami bevett szokás az angolszász blogszférában, közösségi finanszírozást jelent. Ettől lehet független és reklámmentes a Csakazolvassa. Itthon nagyon ritka, hogy a blog annyira jelen legyen az olvasók tudatában, annyira igénnyé váljon, hogy rendszeres támogatói legyenek, és az összeg jövedelemnyi legyen. Nem is nagyon számolgatom, csak elköltöm.
Én egyébként négyéves korom óta készülök arra, hogy hivatásszerűen írjak. Tanár akartam lenni, az is lettem, de hiányérzetem volt, “szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak”. A két kisebb gyermekem születése, János halála, az ezt követő lelki megerősödés hozta ki belőlem az írót. Már ki merek állni azzal az öntudattal, hogy amit mondok, arra érdemes odafigyelni. Nagyon tudatosan alkotom meg a szövegeket retorikailag és stilárisan, meglepem az embereket, a meglepettek aztán odaszoknak, átéljük, hogy mi tudjuk a csíziót, és mások nem, de aztán ismét zavarba hozom az egyetértőket, magamat is. A cél, hogy magunkkal se értsünk egyet. Az nagyon terméketlen állapot, ha az ember megnyugodhat, hogy neki mindig igaza van. Minden önmagával igényes ember önmagával akar szembenézni, a saját lényén dolgozni, nem a világot piszkálni. Ez a baj a mozgalmakkal és az eszmékkel, állandóan mások tetteit firtatják, és az könnyű megnyugvás.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Immár másfél éve hangsúlyosabban írsz edzésekről, testépítésről, hogyan talált rád a téma?
Erőteljes testi és spirituális tapasztalatok egész sorát szereztem, és annyira elemi volt, hogy muszáj volt erről is írnom. Eleinte szégyenlősen tettem, és árulónak is bizonyultam azok körében, akik engem feminista, genderügyi érzékenyítő bloggerként ismertek meg. Magyarországon az alter gondolkodásúak körében is hüledezés tárgya az, amit én úgy hívok, hogy gymfeminism, és előszeretettel magyarázzák félre, nézik személyes vakfoltokkal azt, ami egyszerű életminőség-javítás. Talán ez a prolinak gondolt konditerem értelmiségi lenézése is. Szerintük az egészség persze számít, de a fitnesz és a tudatos táplálkozás tabu, mert az behódolás a patriarchátusnak, megfelelés a szépségeszménynek. Hát én minden lettem, csak trendi értelemben jó nő nem. De az igaz, hogy nagyon megváltoztam, könnyen izmosodom, és nagyon érdekesnek és fontosnak tartom a testet. Úgy nézek ki, mint egy nehézatléta, az edzőm is inkább fiús súlyokat pakol rám, és amazonnak nevez. Szeretek ilyen lenni, ezt kéri a testem. Engem sokkal jobban érdekel a testi élmény, akár drasztikus megélések, mint a kinézet, bár az edzések eredményeképp gömbökkel egészültem ki, feszes a bőröm és burjánzik a homlokomnál a babahaj. A testünkben zajló biokémia alakítja kedélyünket, gondolatainkat, a világgal kapcsolatos attitűdünket, a lelkesedést vagy depressziót. Az étrend fontosabb, mint az edzés, az az igazi változás, és nekem nem lemondás, hanem erőmegélés. Ez nekem az alig szénhidrátú, zsíralapú táplálkozás, a ketogén étrend. Szeretem én az almáspitét, csak nem ér annyit – a biokémiám nem szereti. Össznépi összekacsintás van, én is benne voltam, hogy édesszájúak vagyunk, nem bűn a cukor, a liszt, mert hát finom, viszont olyan betegségeink vannak, az ülőmunkával, az autózással összefüggésben is, amelyeket én el szeretnék kerülni. Valójában az urbánus, kényelmes, készen kapott életmód ellen szólok. Sok ilyen furcsaságom van: nincs munkahelyem, főnököm, autóm, tévém, alig tartom a családommal a kapcsolatot, semmilyen elveket valló körhöz nem tartozom, régóta nem olvasok mainstream médiát. Gyalog járok, futok, mezítláb is, nem félek a rovarcsípéstől, kosztól, nyers tojástól, napfénytől, a megerőltetéstől. Intenzíven szeretek belemenni a dolgokba: szeretem a 105 fokos szaunát, sokáig bent lenni, szeretek szinte eszméletvesztésig edzeni, és tetszenek az edzőtermi testek. Az izom nem dekoráció, és nem is szexiség, hanem eleven, vérrel gazdagon ellátott szövet, metafora. Az edzőm jelenléte visszafordítja bennem a férjem halálát, leromlását, ahogy egy 70 kilós testből lesz egy 30 kilós test, ahogy eltűnik. Ott voltam mellette, abban sem volt tabu, és azóta semmiben nincs.
Otthon halt meg a férjed?
Igen, és nehéz is bemenni abba a szobába, pedig van egy nagyon szép kijárás onnan a kert felé. Jelen van, nem félünk a haláltól, a hamvak egy része is otthon van. A traumatikus élménnyel van a baj, a lezáratlansággal. És a test felől volt a bejárat. De olyan, mint ha magyarázkodnék. Élvezem az edzést, szeretem az életet, nem ennyire bonyolult.
Mesélj még a nyelvőr ambícióidról!
Pont nyelvőr nem vagyok, a leíró és tudomásul vevő hobbinyelvészből maradt bennem egy kevés. A múltkor például felmerült, miért van még ly. Teljesen jogos a kérdés, ez vastagon nyelvpolitikai ügy is, attól is függ az ly léte, hogy az erdélyieknek van-e módjuk újranyomni az elipszilontalan könyveket, mert fontos érdek, hogy a kétféle írásbeliség ne szakadjon el egymástól. Mi Nádasdy Ádám tanítványai vagyunk, és ő mondta mindig, hogy a boncolóorvos nem bírálja a test szépségét, hanem megállapítja az anatómiát és a patológiát. Jobb a nyelv jelenségeit perspektívából nézni, és rendőrködés helyett nyitottnak maradni, tudomásul venni a változásokat. Akárhányszor javítjuk ki, az egyelőre szó el fog tűnni, az ikes ragozás is, a de viszont már polgárjogot nyert, és a bombasztikus is rég valami szupert jelent, nem azt, amit eredetileg, hogy üres, fellengzős. A múlt héten volt egy kerekasztalbeszélgetés nők és sport témában, és egy testépítő nő képén afféle idegenvezetést tartottam, megmutattam, mitől ilyen: dehidratált állapotban van a fotózás kedvéért, 4-7 % a testzsírja, mezítláb fotózták, mert az ő kategóriája mezítlábas versenyszám, tehát nem magassarkús, és az arca nőies maradt, ami nagyon ritka. Csak így tényszerűen, nem értékeltem, nem szépítettem és nem is démonizáltam, hanem megmutatni akartam. Mégis megkérdezték: és ez szép? A világ legeredményesebb testépítője volt a fotón, Iris Kyle, kilencszeres Ms. Universe bajnok, a fizikuma páratlan teljesítmény, és nem annyira számít, se neki, se úgy általában, hogy szerintem szép-e. Az ellenérzésünk sosem lesz érvényes ellenérv, és a világ csak nagyon korlátozottan érthető meg elvek mentén, ízlésbeli vagy morális szempontok alapján. Az újságíróagy hasznos: ítélet nélkül megismerni, mi hogy működik, az apró részleteket is. Ebből íródik a blog, de persze bőven van saját ítéletem is. Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő. Ha megrekesztjük az ítéleteinkkel a megismerési folyamatot, sok mindenről lemaradunk.