Indokolatlanul túlpakolt tájkirakat, túlnövesztett belgadetektív-bajusz, meg egy rakás nézőmágnes filmsztár – persze ezen felül is akad még muníció az Agatha Christie-klasszikus Gyilkosság az Orient expresszen legújabb filmfeldolgozásában (kritikánk ITT). Mivel az írónő munkáinak filmes adaptációit összeszámolni felér egy a hátunkba repített, gázszámlával felpántlikázott nyílvesszővel, nem marad más hátra, mint feltárni a kapásból bevillanó legjobb filmadaptációk legintimebb ötösfogatát.
MP – nullahategy.hu
Tíz kicsi néger (1945)
1939-ben regény eredeti címét (Ten Little Niggers) angol nyelvterületen már jó ideje megváltoztatták, mégpedig két változatban: And Then There Were None és Ten Little Indians, előbbi az 1945-ös, utóbbi a későbbi, például az 1965-ös és az 1989-es filmadaptáció címe is egyben. A krimi királynőjének legnépszerűbb írása, minden idők legmagasabb példányszámban eladott krimije már néhány évvel megjelenése után meghódította a színpadot és mozivásznat. Mint megannyi film esetében, a René Clair rendezte produkció is fennakadt a Hays-kódex, a prűd és rasszista „régi Hollywood” önkorlátozó cenzúráján. A regényben felmerülő bűnök javát átírták vagy kihagyták – például a gyerekgyilkossági motívumát – Clair azonban meglepően jól oldotta meg a feladatot: a komédia irányába vitte el történetet, a romantikus szál bevarrásával és a hepienddel ugyan kiherélte Christie zseniális regényét, de egy minden ízében szórakoztató művet tett le az asztalra.
A vád tanúja (1957)
A film alapja Christie azonos című darabja, amely ennek megfelelően a fináléig kibogozhatatlan, furfangos csavarra kifutó történettel szolgál, de a Poirot- és Miss Marple-féle „whodunit” bűnügyi kamaradarab helyett tárgyalótermi krimibe botlunk. A vígjátékokban és film noirban felejthetetlen műveket jegyző Billy Wilder ebben a később beérő műfajban is remekel, szó se róla, a bónuszhoz a sztori középpontjába rakott Charles Laughton – az első színész, aki színpadon alakította Hercule Poirot karakterét 1928-ban – és az isteni Marlene Dietrich alakítása és kiragyogása sem jött rosszul. Érdekesség, hogy a film végén egy narrátorhang arra kéri a spoilerezést akkoriban a mozikultúra szerves részének tekintő nézőket, hogy véletlenül se lőjek le a poént.
Gyilkosság, szólt a hölgy (1961)
Bár a Miss Marple bőrébe elsőként belebújó Gracie Fields szereplését csettintve fogadó Agatha Christie igen jó véleménnyel volt a rejtvényfejtő dámát megformáló Margaret Rutherford színészi képességeiről is, (csodálata jeléül neki ajánlotta A kristálytükör meghasadt című könyvét), alakítását nem tartotta megfelelőnek, szerinte még csak nem is emlékeztetett az írónő által megalkotott Miss Marple-ra. A Paddington 16.50 című bűnügyi regény filmadaptációjában hősnőnk vonatútján gyilkosság szemtanúja lesz. Jelenti a kalauznak, azonban a nyomozók semmilyen nyomát nem találják annak, hogy az eset egyáltalán megtörtént volna. Ki hinné, Miss Marple saját kezébe veszi az ügyet, és addig gyúrja, míg kerek nem lesz.
Gyilkosság az Orient expresszen (1974)
A zseniális belga detektív kalandjait sokszor filmre vitték: Albert Finney, Peter Ustinov, David Suchet, Ian Holm, Tony Randall és Alfred Molina alakításai közül, bár egyiket sem érheti panasz, talán Suchetnek sikerült leginkább megfelelnie a Christie által teremtett karakter külső és belső jegyeinek. Ám a Poirot-filmek közül (a következőkben tárgyalt Halál a Níluson kivételével) messze ez a Sidney Lumet, a kamaradrámák mestere (12 dühös ember, 1957) rendezte film a legjobb. Az írónő sem véletlenül ezt tartotta regényei legjobb mozgóképes adaptációjának. Az idei adaptációhoz hasonlóan a ’74-es opuszt is telepakolták a kor ünnepelt sztárjaival: Finney (Csákányi László szinkronhangjával felejthetetlen) mellett Lauren Bacall, Ingrid Bergmann, Sean Connery, John Gielgud, Anthony Perkins, Vanessa Redgrave, Michael York, Jacqueline Bisset. Mágnesként vonzották a kamerát, talán az új remake is jobban járt volna, ha többet időzik az aktuális színészóriások orcáján.
Halál a Níluson (1978)
Nem volt kétséges, hogy a Peter Ustinov-féle Poirot-sztorinak listán a helye, a döntésben viszont elbizonytalanított az egyik leghosszabb Christie-regényből készült, David Suchet főszereplésével forgatott 2004-es, szinten bivalyerős adaptáció. Azért mégiscsak sikerült túllendülnünk a dilemmán. Teljesen mindegy, hogy a regény szellemi provinciáiból mi marad meg a mozivásznon, hogyan sejlik fel Poirot alakja a mondatfüzérekből, miként jelenik meg lelki szemeink előtt egy fiktív individuum asztrális kivetüléseként, Ustinov játéka éppúgy retinába ég, mint a szereppel a sorozatban és az egészestés filmekben egyre inkább eggyé váló Sucheté. A Poirot szerepébe passzírozott kortárs brit színész nyomorúsága, hogy a Christie-regények poszt-viktoriánus évtizedeket személyesen megtapasztalt rendezőihez viszonyítva kevésbé tehetséges képírókkal dolgozhatott az életműve csiszolásán.
Vezető kép forrása: The New Yorker