Indokolatlanul túlpakolt tájkirakat, túlnövesztett belgadetektív-bajusz, meg egy rakás nézőmágnes filmsztár – persze ezen felül is akad még muníció az Agatha Christie-klasszikus Gyilkosság az Orient expresszen legújabb filmfeldolgozásában (kritikánk ITT). Mivel az írónő munkáinak filmes adaptációit összeszámolni felér egy a hátunkba repített, gázszámlával felpántlikázott nyílvesszővel, nem marad más hátra, mint feltárni a kapásból bevillanó legjobb filmadaptációk legintimebb ötösfogatát.

MP – nullahategy.hu

Tíz kicsi néger (1945)
 1939-ben regény eredeti címét (Ten Little Niggers) angol nyelvterületen már jó ideje megváltoztatták, mégpedig két változatban: And Then There Were None és Ten Little Indians, előbbi az 1945-ös, utóbbi a későbbi, például az 1965-ös és az 1989-es filmadaptáció címe is egyben. A krimi királynőjének legnépszerűbb írása, minden idők legmagasabb példányszámban eladott krimije már néhány évvel megjelenése után meghódította a színpadot és mozivásznat. Mint megannyi film esetében, a René Clair rendezte produkció is fennakadt a Hays-kódex, a prűd és rasszista „régi Hollywood” önkorlátozó cenzúráján. A regényben felmerülő bűnök javát átírták vagy kihagyták – például a gyerekgyilkossági motívumát – Clair azonban meglepően jól oldotta meg a feladatot: a komédia irányába vitte el történetet, a romantikus szál bevarrásával és a hepienddel ugyan kiherélte Christie zseniális regényét, de egy minden ízében szórakoztató művet tett le az asztalra.

Senki sem szimpi – mégis működik

A vád tanúja (1957)
A film alapja Christie azonos című darabja, amely ennek megfelelően a fináléig kibogozhatatlan, furfangos csavarra kifutó történettel szolgál, de a Poirot- és Miss Marple-féle „whodunit” bűnügyi kamaradarab helyett tárgyalótermi krimibe botlunk. A vígjátékokban és film noirban felejthetetlen műveket jegyző Billy Wilder ebben a később beérő műfajban is remekel, szó se róla, a bónuszhoz a sztori középpontjába rakott Charles Laughton – az első színész, aki színpadon alakította Hercule Poirot karakterét 1928-ban – és az isteni Marlene Dietrich alakítása és kiragyogása sem jött rosszul. Érdekesség, hogy a film végén egy narrátorhang arra kéri a spoilerezést akkoriban a mozikultúra szerves részének tekintő nézőket, hogy véletlenül se lőjek le a poént.

Dietrich és Laughton. Ezt nem lehetett elrontani..

Gyilkosság, szólt a hölgy (1961)
Bár a Miss Marple bőrébe elsőként belebújó Gracie Fields szereplését csettintve fogadó Agatha Christie igen jó véleménnyel volt a rejtvényfejtő dámát megformáló Margaret Rutherford színészi képességeiről is, (csodálata jeléül neki ajánlotta A kristálytükör meghasadt című könyvét), alakítását nem tartotta megfelelőnek, szerinte még csak nem is emlékeztetett az írónő által megalkotott Miss Marple-ra. A Paddington 16.50 című bűnügyi regény filmadaptációjában hősnőnk vonatútján gyilkosság szemtanúja lesz. Jelenti a kalauznak, azonban a nyomozók semmilyen nyomát nem találják annak, hogy az eset egyáltalán megtörtént volna. Ki hinné, Miss Marple saját kezébe veszi az ügyet, és addig gyúrja, míg kerek nem lesz.

Margaret Rutherford a nézőknek tökéletes Miss Marple volt, a rajongó olvasóknak talán kevésbé 

Gyilkosság az Orient expresszen (1974)
A zseniális belga detektív kalandjait sokszor filmre vitték: Albert Finney, Peter Ustinov, David Suchet, Ian Holm, Tony Randall és Alfred Molina alakításai közül, bár egyiket sem érheti panasz, talán Suchetnek sikerült leginkább megfelelnie a Christie által teremtett karakter külső és belső jegyeinek. Ám a Poirot-filmek közül (a következőkben tárgyalt Halál a Níluson kivételével) messze ez a Sidney Lumet, a kamaradrámák mestere (12 dühös ember, 1957) rendezte film a legjobb. Az írónő sem véletlenül ezt tartotta regényei legjobb mozgóképes adaptációjának. Az idei adaptációhoz hasonlóan a ’74-es opuszt is telepakolták a kor ünnepelt sztárjaival: Finney (Csákányi László szinkronhangjával felejthetetlen) mellett Lauren Bacall, Ingrid Bergmann, Sean Connery, John Gielgud, Anthony Perkins, Vanessa Redgrave, Michael York, Jacqueline Bisset. Mágnesként vonzották a kamerát, talán az új remake is jobban járt volna, ha többet időzik az aktuális színészóriások orcáján.  

Albert Finney a brit, mint Poirot a belga

Halál a Níluson (1978)
Nem volt kétséges, hogy a Peter Ustinov-féle Poirot-sztorinak listán a helye, a döntésben viszont elbizonytalanított az egyik leghosszabb Christie-regényből készült, David Suchet főszereplésével forgatott 2004-es, szinten bivalyerős adaptáció. Azért mégiscsak sikerült túllendülnünk a dilemmán. Teljesen mindegy, hogy a regény szellemi provinciáiból mi marad meg a mozivásznon, hogyan sejlik fel Poirot alakja a mondatfüzérekből, miként jelenik meg lelki szemeink előtt egy fiktív individuum asztrális kivetüléseként, Ustinov játéka éppúgy retinába ég, mint a szereppel a sorozatban és az egészestés filmekben egyre inkább eggyé váló Sucheté. A Poirot szerepébe passzírozott kortárs brit színész nyomorúsága, hogy a Christie-regények poszt-viktoriánus évtizedeket személyesen megtapasztalt rendezőihez viszonyítva kevésbé tehetséges képírókkal dolgozhatott az életműve csiszolásán.

Sztárparádé

Vezető kép forrása: The New Yorker