Ha a mai fiatalok a tíz parancsolatot tekintenék az élet egyik mércéjének, máris jobb világban laknánk- interjú Kiss Zitával, a Szólj be a papnak! főszervezőjével

2017-ben különleges “kocsmai evangelizációba” fogott néhány fiatal azért, hogy bárki feltehesse, és megvitathassa azon kérdéseit, amik Istennel, a vallással, az egyházzal kapcsolatban érdeklik. Így született meg egy debreceni kocsmában a Szólj be a papnak! elnevezésű eseménysorozat, amely számos egyházi valamint világi személy bevonásával immár hat esztendeje teljesíti be misszióját országhatáron innen és túl. A rendezvények egyszerre szolgálják a hitéleti ismeretterjesztést és a vitakultúra fejlesztését, valamint fórumot biztosítanak a legaktuálisabb társadalmi kérdések széleskörű, interaktív megvitatásának. A nem mindennapi, de példaértékű és formabontó kezdeményezés főszervezőjével, Kiss Zitával beszélgetünk. 

LSZF- 061.hu

Milyen gondolat indította útjára a Szólj be a papnak sorozatot? Nevezhető ez hungarikumnak, vagy más országban is létezik hasonló megmozdulás?
Néhány ízletes sör elfogyasztása közben vetődött fel pár debreceni fiatalban, hogy bár a barátaiknak rengeteg hittel, egyházzal összefüggő kérdésük van, templomba, keresztény közösségbe mégsem járnak, nincs hol megvitatni, kibeszélni azokat. Így született meg a gondolat: papokat kellene az emberek közé, azaz kocsmákba, fesztiválokra vinni. A kezdeményező fiatal srácok ezt elhívásnak, Istentől küldött missziónak tekintették, így nagy szeretettel és összefogással igyekeztek megszervezni az első kocsmai vitaestet Debrecenben. Később ehhez a csapathoz csatlakoztam én is, ahol most már főszervezőként veszek részt az azóta egyesületté lett kezdeményezés munkájában.

Az a gondolat biztosan nem hungarikum, hogy érdemes lenne megmutatni a lelkészek, a papok, az egyházi közeg fiatalos, lendületes, megközelíthető arcát, azonban maga a sokaknak provokatívan ható Szólj Be a Papnak! név és a kocsmamissziós forma Debrecenből indult. Nagy örömünkre az elmúlt hat év alatt országszerte és a határainkon túl is számos más helyszínen vették át a nevet és a koncepciót a fiatalok, felismerve az ebben rejlő lehetőségeket, kihívásokat és örömöket. Bátorítjuk is azokat, akik szívesen szerveznének hasonló alkalmakat saját városukban, közegükben, hogy kezdjék el, beszéljenek a helyi atyákkal, és valamilyen formában indítsák el a párbeszédet a fiatalokkal.

Hogyan reagáltak erre a kezdeményezésre az egyházak?
Szerintem az egész forma legnagyobb előnye, hogy alulról, a fiatalok belső igénye alapján kezdett szerveződni a dolog. Persze az események lebonyolítása során ezt sokszor hátrányként éljük meg, azonban izgalmakat is szül. Kezdetekkor a három nagy keresztény (református, katolikus és evangélikus) egyház egy-egy képviselője vett részt a válaszadásban, őket kerestük meg, hogy legyenek az arcai a missziónak. Ők lelkesen és örömmel fogadták, azóta már kibővítettük a válaszadók sorát. Persze vannak, akiket nehezebb megszólítani, és lassan elcsépelt lesz, de tényleg kevés a lelkész, sok a feladat, sokszor – érthető módon – ebbe nem fér bele egy-egy „laza” este, amikor „csak” a kérdésekre kell válaszolni egy-egy sör mellől.

Nehéz megtalálni azt, aki aznap jó válaszokat fog tudni adni. Fontos, hogy tudjon egyházi szakzsargon nélkül kommunikálni, legyen érthető a mondanivalója, legyen lendületes és laza, ne prédikáljon, hirtelen kell mély gondolatokat megfogalmazni. Nem könnyű! Az évek során több visszajelzés is érkezett felénk, mind egyházi, mind világi oldalról, hogy bár először egyáltalán nem szimpatizált velünk,

nem értette, miért kell beszólni a papoknak, de miután eljött egy eseményünkre ez megváltozott benne.

Többször hívtunk már püspököket is válaszadónak, akik örömmel éltek a lehetőséggel. Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök 2006-os székfoglalójában „beszélgető egyház”-at remél, és ígér is, amivel mi teljes mértékben tudunk azonosulni.

Miért fontos momentum, hogy többféle egyház képviselteti magát? És az, hogy akár hétköznapi megszólalók is részt vegyenek, például filozófus, énekesnő.
Már a kezdetekkor fontosnak tartottuk, hogy ne csak egy pap vagy lelkész legyen jelen, hanem több. Egyrészt az ötletgazdák sem egy felekezetűek, másrészt azt gondoljuk, hogy fontos az egység felé törekednünk. Érdekes, hogy a felekezetek közti ellentétek szinte alig észrevehetőek egy-egy beszélgetés során.

Legtöbbször a családos lelkész nyilatkozik elismerően a cölibátusról, és úgymond irigykedik a katolikus kollégájára, 

akinek van ideje felkészülnie a másnapi szentmisére. Szeretjük a provokációt, így a hétköznapi megszólalók sokszor a világi közeget képviselve vannak jelen, ilyen volt, mikor Pumped Gabot vagy Kajdi Csabát, ültettük lelkészek közé. Továbbá azt gondoljuk, hogy a világi megszólalókon keresztül is Isten szól az emberekhez, nem kell mindenkinek papnak lennie, ahhoz hogy hirdetni tudja az evangéliumot. Nem titkolt az sem, hogy ez egyfajta marketingfogás részünkről, a hétköznapiak által újabb embereket tudunk megszólítani, hogy eljöjjenek az eseményeinkre és ott a hit számukra talán még rejtélyes világa kinyíljon előttük.

Miért szükséges szerinted a vallási gondolkodás, a vallás bemutatatásának modernizálása ilyen formában?
Nagyon érdekes a kérdés. Sokszor gondolkodunk ezen mi is: van értelme ennek az egésznek? Miért nem elég a templomban imádkozva várni a be- és megtérőket. Én úgy látom, hogy az egyházi közegnek, a papoknak és a lelkészeknek is fontos ez, őket is fel kell rázni egy kicsit. Úgymond kirázni a komfortzónájukból és a világba, az élő valóságba kell vinni őket. Pár hónapja munkahelyet váltottam, azt kérte az akkori főnököm, hogy szervezzek búcsúbulit, de olyat, amilyen én vagyok. Így hát hazánk egyik legnagyobb munkáltatójához, egy teljesen világi közegbe bevittem egy szerzetes papot, beszélgessenek. Két rettenetesen távoli világ találkozott, ahol én voltam az összekötő kapocs. Megrendítő és megdöbbentő volt egyszerre. Az atya is új közegbe csöppent, a kollégáim kérdéseire igyekezett a lehető legkevésbé hittudós válaszokat adni, majd imádkozott értük, megáldotta őket és bár a jelenlévők nem tudták mindennek a teológiai hátterét, de mégis megérintődtek, kaptak egyfajta képet a kereszténységről, ami nem nyomulós, nem ráerőltetős, egyszerűen csak itt van köztünk a mindennapokban.

A vallás valahogy a privát szféránkká vált, kellemetlenül, feszengve beszélgetünk egyházi témákról, jó lenne ezen változtatni,

talán egy-egy általunk szervezett vitaest vagy annak témája jó beszélgetésindító lehet a munkahelyeken, baráti társaságokban.

Hogyan választjátok ki a kibeszélendő témákat? Hogy látjátok, melyek a legérzékenyebb témák a fiatalok számára?
Igyekszünk a közéletet aktuálisan meghatározó témákat hozni a beszélgetésekre, mint pl a környezetvédelem, ami a debreceni akkugyár kapcsán különösen izgalmas téma most. A Petőfi-jubileum kapcsán június 5-én a budapesti Grundon szervezünk beszélgetést Profán szentek a magyar pantheonban? címmel, ahol az alábbi kérdéseket szeretnénk megvitatni: Ki a „magyarok istene”? Valláspótlék a szabadság, a nemzet vagy a szerelem kultusza? Petőfi forradalmi hevülete vagy a Himnusz bús szakralitása formálta inkább a magyar kultúrát? Tényleg Petőfi volt a legnagyobb költőnk? Miért jelennek meg azóta is újabb próféták, „szentek”, földi messiások Adytól Zámbó Jimmyn át korunk online influenszereiig? Gender, a szexualitást, a testkép mind húzótémák (mi már kicsit unjuk is), de a közelünkben lévő háború, a robotok lelke, a hit és a tudomány, a lombikbébik és az életvédő egyháziak kapcsolata, vagy május elején az anyák napja is izgalmas beszélgetéseket hozott.

Nem titkolt célunk a vitakultúra fejlesztése is, azonban fontos lenne tudatosítani, hogy az a „buborék-hatás”, amely manapság körbevesz mindannyiunkat éppen ellenkezőleg hat ránk.

Ennek mi, keresztényként is áldozatai vagyunk, és gyakran nem vesszük észre a buktatóit.

Volt olyan, hogy tényleg „beszóltak” nektek, és nagyon provokatív kérdést tettek fel?
Igyekszünk provokatív helyzeteket teremteni, de ki kell ábrándítsak mindenkit, amikor ketrecharcost ültettünk le papokkal beszélgetni, akkor sem csattantak el pofonok, de még csak egy durva szó sem.  A beszólások inkább az online térben jönnek, ott arc, név nélkül természetesen könnyű hőzöngeni, ha élő, személyes találkozásra kerül a sor, akkor látszik, hogy az egyháziakat körülveszi egyfajta tisztelet.  Fesztiválokon izgalmas ez igazán, ahol kötetlenül találkozik az egyházi és a világi közeg. Nincs pap-hívő, akár kimondatlan alá-fölérendelt viszony, két ember van, akiket összesodort az élet, aztán ki tudja melyikük, mit visz tovább abból a néhány percnyi találkozásból.

Alapvetően milyen mintát láttok mondjuk a rendszerváltás után felnövő generáció vallásosságában? Van olyan generáció, ami kevésbé vallásos, mi a helyzet a mai huszonévesekkel? Mennyire spirituálisak? Mennyire vevők a vallásosságra?
Volt már eseményünk, amiben azt a kérdést boncolgattuk, hogy: „Mi haszna az egyháznak?”, hiszen sokan úgy gondolják, hogy ha egyház nélkül, a maguk módján hisznek, az bőven elég, nincs szükségük közösségre, keretekre.  Mi azt látjuk, hogy a mai huszon-, illetve harmincévesek rendkívül kritikusak és érdeklődőek, nem fogadnak el sablonos válaszokat, szeretnek megkérdőjelezni kisebb-nagyobb hittételeket, ami számunkra inspiráló. A kérdés az, hogy a válaszokat hol kapják meg. Tud-e a kereszténység megoldást nyújtani, ha igen: hogyan tudjuk hozzásegíteni őket? Talán azt kellene átadni a mai fiataloknak, hogy ha csak a tíz parancsolatot vennénk alapul, és semmi mást nem tekintenénk mércénknek, akkor egy igazán élhető világunk lenne, nem de?

Vezető kép: Szólj be a papnak! Facebook