“Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez” – Interjú Korniss Péterrel

Április 10-én a római Museo di Roma in Trasteverében nyílt kiállítása a magyar fotográfia egyik meghatározó alakjának, Korniss Péternek. A Várfok Galéria együttműködésével megvalósuló, négy szekcióból álló kiállítás azokra a sorozatokra koncentrál, amelyek Korniss Péter életművének legfontosabb szellemi ívét adják. A Kossuth-, és Prima Primissima-díjas fotográfussal többek között arról beszélgettünk, hogyan fordult a figyelme fokozatosan a hagyományos paraszti kultúrától elindulva a vendégmunkás lét és a globalizálódott világ felé, és hogy milyen felelőssége van egy fotósnak.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Április elején Rómában nyílt kiállítása. Hogyan, kinek a segítségével valósulhatott ez meg?
2017-ben a Magyar Nemzeti Galéria felkérte Prieger Zsoltot, az Anima Sound System vezetőjét, hogy tartson tárlatvezetést a kiállításomon. Zsolt megszerette a kiállítást és levelet írt a Római Magyar Akadémia igazgatójának, Puskás Istvánnak, aki viszont elárulta, hogy amikor kinevezték az intézmény élére, az volt a fejében, hogy szeretne rendezni nekem egy kiállítást. A Római Magyar Akadémiának ugyan van saját kiállítóhelye, de úgy érezte, hogy egy nagyobb tárlatot is létre lehetne hozni, és mivel jó kapcsolatot ápolt a Museo di Roma in Trasteverével, sikerült megnyernie őket. Hozzá kell tennem, hogy a Várfok Galéria is, akik itt, Magyarországon képviselnek engem, rengeteg energiát fektetett abba, hogy ez ilyen színvonalú legyen. A kiállítás kurátora, Kovács Krisztina is a Várfokból jött. Komoly tervezés előzte meg a kiállítást, első körben kiutaztunk három napra, megnéztük a tereket és átgondoltuk, mit szeretnénk. Szerencsére, a terek nem szabtak határt az elképzeléseinknek, a Vendégmunkás című fejezetnél például egy teljes falon csak egy darab hatalmas kép szerepel, a mellette lévőn pedig ott van az eredeti vintázs kép, az 1981-ben készült nagyítás. Fontos volt, hogy el tudják helyezni a nézők ezeket a fényképeket. Nagyon sok külföldi is beesik a múzeumba, ugyanis ez Róma egyik legnépszerűbb negyede. Két nyelven, olaszul és angolul, minden fejezet elején ott van, hogy mi az adott fejezet lényege.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A tárlat négy szekcióból áll. Honnan indulunk és hová érkezünk?
Tulajdonképpen hasonló a koncepció, mint a 2017-es Magyar Nemzeti Galériában megrendezett életműkiállításomon, azzal a különbséggel, hogy a Betlehemes sorozat itt nem szerepel. Érdekes volt látni, hogyan érintették meg a képeim a külföldi látogatókat. Itt, Pesten értik azt, hogy széki asszonyok, külföldön viszont nem, de ha azt mondom, hogy Transsylvania, már egyből beljebb vagyunk. Az utolsó fejezet címe Erdélyi asszonyok Budapesten, és a cím elolvasásának pillanatában már meg is van a fogódzójuk, hiszen Olaszországban is vannak bőszoknyás vendégmunkás asszonyok például Albániából, Moldovából, vagy a Balkánról. Tehát ezt a jelenséget ismerik. Izgalmas volt látni, hogy ők visszafele fejtették fel a történetet. A jelenben tudtak fogódzót találni, és innen tudtak visszakapcsolni a kiállítás elején szereplő, a hagyományos paraszti életformát őrző, érintetlen falvak világához. Ezért is választották a múzeum falára helyezett molinóra az egyik 2016-ban készült, erdélyi asszonyt ábrázoló képemet.

“Meg kell örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik”, ez egyfajta mottójaként is értelmezhető. 1967-ben kezdett Erdélybe járni, az itt készült képei a hagyományos paraszti életformát örökítik. Közel ment a képei szereplőihez, és ez a közelség, a személyes érintettség sugárzik a fotóiból. Mennyire volt nehéz elnyerni a bizalmukat?
Nem volt nehéz feladat. Ez egy közösségi kultúra volt, az életet itt azok az emberek élték, akik ismerték egymást. Az összetartozás bennefoglaltatott, bíztak egymásban. A bizalom általános volt, ahogy a nyitottság is. Ezért könnyű volt fényképezni őket. A fényképezés bizalom kérdése. Ha nem tudom elérni, hogy bízzanak bennem, akkor ott marad egy korlát. Ha megbíznak bennem, akkor megnyílnak, átadják nekem magukat, akkor tudunk dolgozni, nincs közöttünk akadály. Ez később nehezebb lett, ma a világ sokkal bizalmatlanabb. Ezt mi, fotósok a bőrünkön érezzük. A világ egy másik szakaszában vagyunk, ez a fajta közösségi együttélés és kitárulkozás megszűnt. Mottómnak pedig inkább Robert Capa mondatát, pontosabban annak parafrázisát választanám. Ő azt mondta, ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel. Én ezt úgy fogalmaztam át, hogy ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez. Az egész munkám az emberről szól, az emberre koncentrál. Amikor először voltam Széken, tudtam, hogy ez a kultúra el fog tűnni, ezért nekem az a dolgom, hogy megörökítsem. És ezt elsősorban az emberen keresztül szerettem volna megragadni, nem a tárgyi világon, nem a tájon keresztül, hanem mindig az embert a középpontba helyezve.

A gyűjtések során sokan a “rácsodálkozás” szót használják. Ez igaz volt Önre is?
Feltétlenül. Amikor ’67 novemberében szembetalálkoztam ezzel a világgal, az elképesztő élmény volt. Nem akartam hinni a saját szememnek, hogy ez létezik. Ezért is tartottam fontosnak, hogy megörökítsem, amit ott látok.

A táncfotográfia a Balettintézet táncosainak fotózásával indult az életében, majd Novák Ferenc “Tata” megkeresése után a Bihari Táncegyüttes táncosait fényképezte. Megismerte a hagyományos paraszti táncokat, de azt, hogy ez a valóságban is érintetlenül létezik, nem is sejtette.
Nem, pedig mindössze 64 kilométerre éltem Széktől 12 éves koromig. Aztán Budapestre jöttem, itt pláne senki nem tudta, hogy léteznek ilyen falvak. Novák “Tata” azért tudta, mert ’58-ban átment Erdélybe gyűjteni és a gyűjtései alapján ismerte a széki néptáncot. Aztán az ember évtizedekkel később tanúja egy csodálatos estének a gyönyörű, új Nemzeti Táncszínházban (Április 28-án Novák Ferenc “Tata” felújított, Forrószegiek című darabjának előadásán vett részt Korniss Péter – a szerk.). A harminc évvel ezelőtti a bemutató után Novák újra színpadra állította a széki Rómeó és Júlia történetét. Ez nem egy színpadi fikció, Tata elmondta, hogy több öregasszony is – akikhez járt gyűjteni – elmesélte neki ezt az első világháború előttről való történetet. Akkoriban három részből állt a falu, szegeknek hívták ezeket. Szigorúan egymás között házasodhattak csak, minden szegnek megvolt a maga táncháza. Ha meghívtak a fiúk valakit a másik táncházból, akkor elment, de oda csak úgy bekopogtatni nem lehetett. Egy lányt elszeretni egy másik szeg táncházából, pedig főben járó bűn volt. A darab tulajdonképpen a Rómeó és Júlia egyetemes érvényű történetét jeleníti meg egy erdélyi magyar faluban. Érdekes volt újraélni most.

A színpadra állított néptánc más érzéseket hoz elő Önből, mint a maga valóságában megtapasztalt táncházak?
Persze, teljesen mást. Nem lehet összehasonlítani. Amit ott láttam, az maga volt az élet. A táncház nekik nem csak egy szórakozási forma, hanem a közösségi létnek egy nagyon fontos színtere is. A gyerekek az iskolaudvaron táncoltak szünetben, és iskola után is, aprók táncának hívták. Meg akartak tanulni jól táncolni, és bekerülni a táncházba, mert innen vezetett az út a felnőttek világába. A táncházban alakultak ki az egyén helyei, szerepei, kiderült, kik a jó szervezők, kik az ügyes, talpraesett fiúk, kik azok a lányok, akik összeszedik az ennivalót a zenészeknek, kik azok a fiúk, akik összegyűjtik a pénzt a ház bérlésére, és így tovább. Itt alakultak ki a barátságok, szerelmek. És csak házasodásig lehetett járni a táncházba. “Ez a tánc a legényeké, nem a házas embereké” – van is egy ilyen szöveg, amikor a legényest járják. A táncház a ház egy szobáját jelentette, amit kibéreltek. Kivitték a bútorokat, itt lehetett aztán táncolni. Felszegen például egy nagyon híres széki mesemondó asszony, Győri Kali és a férje háza volt. Kali néni ebben a szobában szőtt a hétköznapokon, a hétvégén pedig a szoba átalakult táncházzá. Kivitték a szövőszéket, és nem volt más benne, csak három pad. Az egyiken álltak a zenészek, a másik kettőn pedig a lányok és a fiúk ültek. Szinte leírhatatlan az az atmoszféra, ami ott fogadta az embert.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Mikor volt utoljára Erdélyben?
Legutóbb augusztusban Szék nagy ünnepére mentem. Augusztus 24-én van Szent Bertalan napja, ők ezt Birtalan napjának mondják, ahogy Szék nevét is Sziknek ejtik. Ez a székiek egyik legnagyobb ünnepe, az a nap, amikor háromszori istentisztelettel adnak hálát azért, hogy voltak eleik, akik túlélték az 1717. évi, augusztus 24-i tatárpusztítást. A legenda szerint a kislányoktól az öregasszonyokig, ennek az emlékére hordanak fekete kendőt. Az egyik istentiszteleten felolvassák azoknak a neveit, akik vagy meghaltak, vagy elhurcolták őket. Elképesztő, milyen ereje van a hagyománynak. Ott voltam most, 2018-ban, és ugyanazt láttam-hallottam, mint ezelőtt ötven éve.

Mi maradt meg abból a világból?
Az a világ, ami akkor volt, eltűnt. Nemcsak Szék volt ilyen, Kalotaszegen is csodálatos élő kultúrával találkozhattunk, ugyanígy Gyimesben, és Moldvában is. De otthonosan jártam a román falvakban is, ugyanilyen eleven állapotában találtam a máramarosi falvakban a román paraszti kultúrát is. De mentem Szlovákiába, és Szerbiába is. Nagyon tudatosan, bartóki szellemben igyekeztem végezni a munkám. Hogy mi maradt meg? Volt egy fölcsuszamlásszerű változás ’89-ben, mikor ledőlt a Fal Kelet-Európában, s ennek volt politikai, társadalmi, gazdasági, és kulturális hozadéka is. Óriási változás indult el és ez a legjobban a falvakban volt látható, hiszen ők őrizték leginkább a régi világot. Az elszigetelt falvakban az élet egyszer csak friss szeleket hozott. A táncház helyén diszkó lett, az emberek elindultak dolgozni a városokba. Ez a fajta életmód korábban nem volt lehetséges a zárt határok miatt. A magyarajkúak természetesen ide jöttek Magyarországra, a románok elsősorban a latin országokba. Érdekes, ha megfigyeljük a Magyarországon vendégmunkásként dolgozó széki asszonyok viseletét. Ha csak az én képeimet nézi, akkor is láthatja, ezek a ruhák nem teljesen népviseletek, de azt a színvilágot, ami az eredeti viseletükre jellemző, tartják. Pulóver, vagy otthonka is van rajtuk, a piros színtől az összhatás mégis olyan, mintha népviseletben lennének. Belső igényük van rá. Ennek több jelét is tapasztaltam: a kilencvenes évek második felében, amikor Erdélybe jártam, szilveszterkor a legények már nem hordtak mellényt. Pulóverben jöttek, de azok nagyon egyforma pulóverek voltak. Valahogyan igényük volt arra, hogy ha nincsenek is népviseletben, összhangban legyenek. Nagyon érdekes volt ezt látni.

A táncházas kultúra ugyanúgy megmutatkozik a városi folk szubkultúra öltözködési stílusában is, pl. farmer, ing, mellény, tarisznya.
Így van, és olykor még egy kalapot is fejükbe csapnak. Ez különösen akkor szembetűnő, mikor áprilisban összegyűlnek a Táncháztalálkozón. Tízezer ember táncol együtt, és valóban van köztük jó néhány, aki mellényt vesz föl, vagy kalapot, hogy ezzel is érzékeltessék, sok minden összeköti őket ezzel a világgal.

“Azon kevés fotográfusok közé tartozik, aki felelősségérzet nélkül egyszer nem nyomta le életében az exponálógombot” – mondta Bartis Attila egyszer Önről. Milyen felelőssége van egy fotográfusnak?
Nem is annyira a gomb megnyomása a felelősség, hanem az, hogy akiket fényképezek, azok iránt felelősséggel tartozom. A hetvenes években, amikor a Ceaușescu-diktatúra kezdett bevadulni, minket, akik odajártunk Magyarországról, nem fenyegetett veszély. A legrosszabb esetben elvették tőlünk a filmet. De azoknak, akiket fényképeztünk, akik beengedtek a házaikba, ebből komoly bajuk is származhatott. 1975 januárban született az a rendelkezés, hogy külföldi állampolgár nem aludhat magánháznál, az elsőfokú rokonságot kivéve. És ezt rettenetesen komolyan kellett venni. Valahányszor a feleségemmel megérkeztünk Székre, az első utunk a helyi milicistához vezetett, ahová vittünk ajándékot, és mondtuk, hogy nem alszunk itt. Ez az egyik része a felelősségnek. A Vendégmunkás sorozatot ihlető Skarbit András ingázó munkásnak – Tiszaeszlárról járt Budapestre dolgozni – tíz évig követtem az életét. Mikor már nem dolgozott, és az erről az időszakról készült fotókat tartalmazó könyv is megjelent, a kiállítás is lezajlott, a kapcsolatunk azután is töretlen maradt. Miután meghalt, a feleségéhez jártam vissza, a lányaival és unokáival pedig a mai napig kapcsolatban vagyok. Nekem ez is egyfajta felelősségérzet.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A másik kulcsszó a mesélés lehetne. Nem biztos, hogy egy fotóból történet születik. Mi kell ahhoz, hogy mégis így legyen?
A mesélés nem az én szóhasználatom. Szerintem egy kép közöljön valamit, s lehet, hogy egy képnek van valamilyen története is, de én erre nem törekszem. Nekem ennél fontosabb, hogy egy kép érintse meg a nézőt. Ne csak ismereteket közöljön, hanem érzelmileg is legyen rá hatással. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállításon öt fejezet volt, az egyik a Betlehemesek fejezet. Ez például – talán a lényegéből is adódóan – nem egy “megérintős” sorozat. Az utolsónál, a Budapesten dolgozó széki asszonyoknál, viszont sikerült visszatérnem a személyesebb hanghoz. De ezt, a 2014 és 2017 között készült sorozatot egy konceptuális munkának is lehet tekinteni, amely előre elgondolt, megrendezett sorozat, de minden képalkotó eleme valóságos, igaz. Ez a munka így lett igazán kortárs sorozat, tartalmában és formai megvalósításában egyaránt.

Júniusig még nyitva van a római tárlat, mit tervez azután?
Augusztus 17-én szülővárosomban, Kolozsvárt nyílik a következő kiállításom. Izgulok, mert 2010-ben már volt itt, a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban egy tárlatom, és az életem egyik legszebb emléke. A megnyitóra jöttek barátaim Székről, Kalotaszegről, Máramarosból és Székelyföldről. Selmeczi György, aki most a Kolozsvári Magyar Opera művészeti igazgatója, még egy zenét is szerzett erre az alkalomra. Fantasztikus élmény volt. A kiállítást Kántor Lajos nyitotta meg, és Kallós Zoltán is eljött, sajnos, már egyikük sincs közöttünk. Bízom benne, hogy sikerül ismét egy emlékezetes kiállítást rendezni.

Fotók: Horváth Péter Gyula

2019-05-05T07:25:35+02:00 2019. május 3.|