„Ha tudsz emlékezni, rájössz, hogy minden ott volt a gyerekkorban” – Beszélgetés Markó Bélával

Nemrég jelent meg a Kalligram gondozásában Markó Béla költő Bocsáss meg, Ginsberg című verseskötete. Közéletről, nemzedéki dilemmákról, és a gyerekkori élményekről is beszélgettünk a szerzővel.

IZSÓ ZITA / AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Korábbi versesköteteihez képest a mostaniban a közélet helyett a közérzet van jelen markánsabban.
Egy időben abban a hiszemben voltam, hogy hátat fordíthatok a közéletnek. Ma már tudom, ha a politikától el is szakadhatunk, a közélet hatása alól képtelenség kikerülni. Időről-időre valamilyen formában megnyilvánulok közéleti kérdésekben. Korábban nem írtam publicisztikát, manapság sűrűn nyúlok ehhez a műfajhoz. Mindig idegenkedtem a politikai vers műfajától, még a közéleti vers kifejezéstől is ódzkodtam. Később rájöttem, ostobaság lenne tudatosan elzárkóznom ettől, meg aztán hiába is próbálnám, úgysem sikerülne. Minden költő a saját életéből, élményvilágából építkezik, a saját véleményét transzponálja versbe. Pazarlásnak látnám, ha zárójelbe tenném életrajzom egy fontos fejezetét, amikor inkább politikus voltam, nem költő. De a vers azért nagy esély mindannyiunknak, mert felkínálja, hogy egészen másképp közelítsünk a saját létünkhöz és annak viszonyrendszeréhez, mint a közéletben szokás.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A két éve megjelent Kerítés című kötet a közéletiség felé tendál.
Több szonettkönyv után következett be a váltás. Miután megszabadultam attól a sokáig nyomasztó gátlástól, hogy nem mutatkozhatok politikusként a költészetben, megírtam a Kerítésben szereplő szövegeket. Az új kötetben szintén van néhány ilyen típusú vers, de inkább önéletrajzi fogantatású, nagyrészt a gyermekkori élményekből beemelt szövegekből áll össze.

Nem érte olyan kritika, hogy bezzeg a politikai pálya elhagyása után kisebb felelősség közéleti kérdésekben megnyilvánulnia?
A Bocsáss meg, Ginsberg című versben magával a politikai státusszal szemben is kritikát fogalmaztam meg, noha hasonló dilemmákat persze nem vetettem fel és nem jártam körül, amikor nekem is ilyen szerepem volt. Önkritika is ez a vers. Nem tagadom meg egykori politikusi mivoltomat, de beismerem, volt kudarcom is, nem csak sikerélményeim. Leginkább azt tartom kudarcnak, hogy 1989-ben valamiféle romantikus indulattal magát azt a bizonyos politikusi státuszt is meg akartuk változtatni, egyfajta értelmiségi vállalkozásként fogtuk fel, és ez utólag illúziónak bizonyult.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A címadó generációs vers megidézi Ginsberg Üvöltés című opusát. Emlékszik, mikor ismerte meg a szöveget?
Az Üvöltés a hatvanas évek második felében, kamaszkoromban jutott el hozzám, akkor fordították le magyarra, ha jól emlékszem. Ginsbergék tulajdonképpen a szabadság élményét nyújtották még itt, Kelet-Európában is. Elementáris erővel hatott az Üvöltés, talán nem is annyira mint vers, hanem mint egy minálunk elképzelhetetlen életforma krónikája, akárcsak az egész beat-irodalom. Az erdélyi magyar irodalomban is akkoriban Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza költészete meglepően avantgárd költészet volt egy diktatúra körülményei között, jóval avantgárdabb, mint az előző vagy az utánuk következő nemzedékek versei. Egyébként a Bocsáss meg, Ginsberg verscím akár megtévesztő is lehet, hiszen nekünk nem Ginsbergtől kellene bocsánatot kérnünk, hanem ifjúkori ömnmagunktól, hogy kamaszkori lázadásunkat nem vittük végig, és ki-ki a maga módján beilleszkedett, elfogadta a játékszabályokat. Van egy ilyen nosztalgia is ebben a szövegben.

Az Ön nemzedéke a ’68-as generációhoz tartozik. A ’68-as párizsi diáklázadást a romániai diktatúrában nem érezték nevetségesnek?
Nem, a sajátos körülmények között sem gondoltuk annak, mert az eszmeiségével lehetett azonosulni, kulturálisan át lehetett élni, fel lehetett dolgozni. Többé-kevésbé a párizsi diáklázadások ideológiai üzenete is elérkezett hozzánk, de nem igazán foglalkoztunk vele. Ideológiai üzenete leginkább a Prágai tavasznak volt, az hatott ránk, az határozta meg a gondolkodásunkat.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Lát hasonlóságot a rendszerváltás körüli és a jelenlegi generációk kihívásai között?
Ha nagyon kegyetlen vagyok, azt kell mondanom, hogy az én generációm két fontos illúziót veszített el. Elsőként a már említett 1968-at hoznám fel, amikor azt hihettük, esély van a változásra, a liberalizálódásra. Néhány évig ebben az illúzióban éltünk. Másodikként az 1989-es rendszerváltás időszakáról kellene beszélnem. A rendszerváltás természetesen több volt, mint illúzió, sok minden megváltozott, és ebből már politikusként is kivettem a részem. Nekem személyesen is hatalmas esélyt kínált az az időszak. Viszont a jelenlegi kelet-közép-európai és balkáni helyzetet szemlélve, illúziónak bizonyult számos akkori reményünk. Jelenleg a demokráciák az egész térségben inognak, válságban vannak, egészen új perspektívák szerint kellene újragondolni és folytatni az egészet.

A memoárkötetén dolgozó Bereményi Géza mondta, írás közben nem térhet ki egynéhány fájó élmény felbukkanása elől. Hasonló tapasztalattal járt egy-egy gyerekkori emlékhez kötődő élmény újbóli átélése?
Komoly mulasztásnak tartom, hogy nem vezettem naplót. Politikusként legalább vannak feljegyzéseim, előjegyzési naptáraim, könnyebb reprodukálnom azt az időszakot, míg a magánélet fontos pillanatai elvesztek végképp. Ma már általában úgy dolgozom, hogy mihelyt egy-egy fontosabb motívum, akár a gyerekkoromból, akár a későbbi időszakokból, felbukkan, azonnal cédulázom, s utólag rekonstruálom, írom meg a használható részekből a szöveget. Ha tudsz emlékezni, rájössz, hogy minden ott volt a gyerekkorban, ami fontos és jelentős. Bátorság, megalkuvás, lázadás, beilleszkedés, szembefordulás. Egyszóval: az egész élet.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker Marx születésének kétszázadik évfordulóján nyilatkozta, hogy Marx nem felelős a követőinek rémtetteiért. Egykori politikusként, közéleti kérdésekben jártas emberként lát ebben kivetnivalót?
Nem lehet vita tárgya, hogy annak, amiből később a Szovjetunió megvalósult, Marx az egyik ideológiai megalapozója. 1951-ben születtem, és 1989-ben, a diktatúra megszűnésekor 38 éves voltam, tehát az életem első felét diktatúrában voltam kénytelen leélni. Nem gondolom, hogy a Lenin, Sztálin, majd később például Ceaușescu által elkövetett vétkekért mindenáron Marxra kellene mutogatni, de azt sem tartom elfogadhatónak, hogy felmentsük a felelősség alól.

Nem rég halt meg Kolozsvár egyik kultikus alakja, Bréda Ferenc. Ha jól tudom, ismerték egymást.
Szerkesztő voltam egy marosvásárhelyi irodalmi lapnál a hetvenes években, akkor találkoztam először vele. Verset írt, esszét, tanulmányt. Az utánam következő generáció egyik markáns figurája volt. Jó viszonyban voltunk, rendszeresen leveleztünk, figyeltünk egymásra. Nyolc évig Franciaországban élt, aztán hazajött, de már ritkábban találkoztunk. Költőként indult, viszont egyetemi tanárként, esszéistaként és irodalomszervezőként lett valóban jelentőssé, igazi mentora volt Kolozsváron a fiatal nemzedéknek.

Szinte nincs olyan év, hogy ne jelenne meg egy-egy Markó Béla kötet. Siet valahova?
Be akartam pótolni a kihagyott időt. Arra kötelez az írói hivatás, hogy írni kell, mindig.

Író maradt akkor is, amikor tudatosan kihagyott tíz évet, nem?
Nem tudom. Azt gondolom, hogy a képességek áttehetőek egyik műfajból a másikba. Abban bízom, hogy akkor is értelmiségi voltam, noha ugyanez nem mondható el mindegyik politikusról. Néhány évvel ezelőtt a kényszer hajtott, mára visszavettem a tempóból, lelassultam, többet olvasok ismét, és viszonylag kevesebbet írok. Viszonylag.

 

2018-10-18T21:20:50+00:00 2018. június 2.|