Gál Lászlónak eddig három kötete látott napvilágot. A „Csak a szépre…“, az „Ó, a Balaton“, valamint a Szubjektív telefonkönyv megkerülhetetlen azok számára, akiket érdekel az 50-60-as évek hazai világa, ilyenek pedig, mint azt a könyvek sikere mutatja, szép számmal akadnak. A szerzővel  hábékról, rég eltűnt klubokról, ifjúságról, zenéről, beszélgettünk.

BARTA ZSOLT – nullahategy

unnamedCsak a szépre emlékezik, de mi szép volt abban, hogy kapott egy hatalmas pofont a hatvanas években, az Ifjúsági Park bejárata előtt Rajnáktól?
Nem ették azt olyan forrón. Abban az időben még más szokások voltak. Akkoriban alakultak át a zsúrok hábékká (házibuli, ha valaki nem ismerné a szót). Egy zsúr alkalomhoz kötődött: születésnap, névnap. Fel nem merült senkiben, hogy ilyen helyre ne ünneplőben menjen. Színházba, koncertre (Zeneakadémia, Lukin László illusztrált előadásai gyerekeknek) mindenki fehér inget húzott. Szóval oda akarnék kilyukadni, hogy ha nem lett volna Rajnák mester, a hatvanas évek elején a többség akkor is öltöny-nyakkendőben ment volna hétvégén szórakozni. Persze voltak, akik már lazítani igyekeztek a társadalmi elvárásokon, a kezdődő farmerdivat érvényességét hétvégére is igyekeztek kiterjeszteni, szabadulni akartak az elvárt formáktól. Ezek előbb-utóbb győztek volna, mint ahogy győztek is, de az ünnepi öltözet vereségét Rajnákék igyekeztek elodázni. Azoknak volt gondjuk, akik nem tartották be a korábbi, akkor már egyre inkább erővel védett elvárásokat. Nekünk még nem okozott problémát az öltöny-nyakkendő, így e tekintetben nem volt összetűzésünk. Rajnák nem volt népszerű, magam is kiabáltam vele egyszer, mikor végre már majdnem feljutottunk, és megállította a sort. Persze ő az első sornál állt a korlát mellett, én meg a harmadikban a falnál, hatos-hetes sorok voltak, messze voltunk egymástól, visszakiabált, de elég jól tűrte a stílust. Amúgy meg az Ifiparkot szerettük, nyári bulihely volt, de azért az ún. kluboknak sokkal nagyobb presztízsük volt: Eötvös klub, Bercsényi, Kinizsi, Metró klub, Várklub, Vigyázó Ferenc utca vagy bármi, ahol Bajtaláék játszottak. Megjegyzem, ezeknek a helyeknek a többségébe is felöltözve jártak az emberek, sőt, a zenekarok is öltöny, fehér ing, nyakkendő szerelésben nyomták. Például még a hatvanas évek közepén is a Kinizsiben (nekem oda volt tagságim) az Omega abban az ismert, fényes, szürke öltönyében játszott.

G3Miben volt más a hatvanas évek Budapestje? Élhetőbb, szerethetőbb volt? A politika mennyire nyomta rá a bélyegét a mindennapi életre?
Lehet, hogy hazabeszélek, mert a saját fiatalságomról van szó, de szerintem a hatvanas évek a világban is elég izgalmas korszak volt, és nálunk, a némiképp szürkébb, vasfüggöny mögötti életünkben is. Ekkor indult a beat. Ekkor volt a francia új hullám a film világában, ekkor kezdett terjedni nálunk a televízió. Egy, később két csatorna volt évtizedekig, esetleg zsinór antennával a csehszlovák adás foci és hokimeccsekre. Nem volt internet és nem volt mobiltelefon. Aktív társasági élet volt, esti dumapartik a parkban, mozizások orrvérzésig, foci állandóan, hétvégén klubok, tánciskolai össztánc, házibuli. Egyetemi Színpad. Beatkoncertek. Nyári táborok. Balaton, autóstop. Meccsre jártunk, a magyar csapatokat jegyezték Európában, a Fradi kupát nyert, az MTK, a Dózsa döntőt játszott. Voltak persze megkerülhetetlen politikai elvárások. Belépni a KISZ-be  igencsak ajánlatos volt, a kimaradás rendszerellenességnek számított, az egyetemi felvételhez kellett a KISZ ajánlás. A munkahelyeken ajánlott volt eljárni a szemináriumokra. Ezek heti egy-két alkalommal tartott politikai fejtágítók voltak. Rendkívül értelmetlen, unalmas politikai brosúrákat kellett hallgatni-olvasni. Két évig csináltam, aztán szóltam, hogy én mostantól nem. Nem volt kötelező persze, de a jóindulatú párttitkár jelezte, hogy kihúznak a káderfejlesztési tervből. Mondtam, ha ezen múlik, húzzanak. És lőn, sose lettem kinevezve abban a korban. Május elsején sem volt kötelező vonulni, de elég kényelmetlen volt kibújni alóla, és ki tudja, hol kaptál strigulát miatta. A korosztályomnak óriási kihívás volt a katonaság elkerülése. Durva, néhol megalázó, kemény, de jó esetben is „csak” unalmas két-három év volt, elfecsérelt idő legszebb éveinkből. A Szabad Európa rádiót zavarták, ott azért nemcsak a Teenager partyt hallgattuk, volt a Délutáni randevú, a Forgószínpad, Gallicus rovata… Amúgy viszont voltak presszók, kisvendéglők, borozók, ezeket elég jól ismertük, sok helyre voltunk bejáratosak. Rengeteg mozi volt, és mi jártunk Kőbányától Újpestig, ha kellett mindenhová, ahol jó filmet adtak (és adtak!). A színházakban óriások játszottak, az Operában világklasszisok énekeltek. Az Egyetemi Színpad havi műsorát megjelenéskor böngésztük, hogy időben kapjunk jegyet a Wajda vagy Fellini sorozatra, a Liversing koncertre vagy Sándor Gyurira. Szóval ha most azt mondanám, hogy élhetőbb volt, mint ma, az azt jelentené, hogy nekünk volt élhetőbb az a kor. Én ma, ha valakivel randizni kellene, nem tudnék hirtelen helyet mondani, hová menjünk. Ugyanakkor a város tele van „helyekkel”, amik mennek, zsúfoltak, a fiatalabbak szeretik őket, nekik most van az „élhetőbb” korszakuk. Így van ez rendjén.

B1296601Meglepte könyveinek a sikere?
Nem szeretnék nagyképűnek látszani, de nem igazán. Nagyon bíztam benne, hogy amit én az elég hétköznapi életemben átéltem, az másoknak is emlék, mások is jóérzéssel gondolnak vissza azokra a dolgokra. Hál’ isten, úgy is lett, sokan szeretik a könyveket, a „Csak a szépre…“ emlékezés másokból sem hiányzik. Nagyon szép, néha megható visszajelzéseket kaptam, ha másért nem, már ezért érdemes volt annyi munkát belefektetni. A második könyvem, az „Ó, a Balaton, régi nyarakon“ című is sok emberhez eljutott, még ha itt az érintettség természetesen szűkebb kört jelent is. Ennek a könyvnek a kapcsán, a cím engedélyezése okán volt szerencsém megismerkedni Cseh Tamással, aki akkor már beteg volt, de rendkívül kedvesen fogadta a kérésem. Sikeres volt ez a próbálkozásom is, hisz a Balaton sokunknak volt, ha esetleg jobb híján is, a nyár, a szabadság szimbóluma, számomra a mai napig nagy szerelem.

Legújabb könyve az 1966-os, budapesti Telefonkönyv kópiája, amelyben bár nincsenek telefonszámok, ma már eltűnt cégek, mesterségek, szervezetek neveit tartalmazza. Meséljen erről, mi volt a célja ezzel?
Tulajdonképpen ugyanaz, mint a korábbiakkal: emlékeket felidézni. Itt a telefonkönyvet vettem kiindulási alapnak, formálisan innen jönnek az emlékképek. Gondoltam, az is jópofa lesz, ha felidézzük azokat a borzalmas, néha nevetséges, néha bántóan szájbarágós cégneveket, ami azt a kort jellemezte. Remélem, érdekes felidézni, hogy állt össze az akkori kormány (milyen minisztériumok voltak), milyen volt a felsőoktatás szerkezete. És hát a helyeket, ahová jártunk, ahol megittunk egy-két pohárral anno. Azt hiszem, a képek, reklámok, plakátok jól kiegészítik a szöveges telefonkönyvet, együtt adva képet arról a korról, Annak a kornak a mindennapjairól, arról a környezetről, ahol éltünk. Hangsúlyozom a mindennapokat, itt direkt politika nincs a könyvben, mint ahogy az előző kettőben sem, politikusról készült képpel például sehol nem találkozik az olvasó. Ebben a harmadik könyvben van néhány önálló írásos szösszenet, arcok, esetek a korból, a kor környékéről, amelyekhez hasonlókkal bárki találkozhatott, talán segítenek hangulatilag is az időszak ábrázolásában.

1966 portréBarátai, ismerősei tudják Önről, hogy rendszeresen jár lóversenyre. Nem akarja egyszer megírni a Pesti Lovi történetét?
Ma már eléggé lecsendesedett az én lóversenyzésem. Emlékszem, mikor a hetvenes években a munkám során megjelentünk a kollégákkal vidéken, akkor persze rögtön kávéval kínáltak, mindenki kért csak én nem, jópofáskodva azzal utasítottam vissza, hogy nekem nincsenek szenvedélyeim. Miközben már ott égett a cigi az ujjaim között, bal zsebemből a Turf, jobb zsebemből a Sportfogadás lógott ki, a szemem karikás volt, mert előző éjjel kártyáztunk és hát ittunk is bőven, de speciel kávét azt nem ittam. Akkor ez egy szolid poén volt, mára igaz lett. A lovira még kijárok, de már inkább csak a társaság kedvéért, a többi meg szépen lekopott. Ami állandó, hogy kávét ma sem iszom. Ettől még lehetne írni róla, ám amit eddig csináltam, az játék a nosztalgiával, de egy lóversenyes könyv már komolyabb irodalmi vállalkozás volna. Vagy alkalmas vagyok rá, vagy nem. Olyan írók foglalkoztak a lósporttal, mint Heltai Jenő, Szomaházy István, Kellér Andor, Török Imre, dr Fehér Dezső, Csurka István, Rákosy Gergely… Ezzel együtt foglalkoztat a gondolat, hogy néhány jellegzetes karakter bemutatásával, a lovis lét bemutatásával felidézzem ugyanazt a kort, amit eddig is, csak annak egy speciális oldalát. Talán idővel lesz belőle valami.