Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Hajdu Szabolcs generációja népszerű filmrendezője (Macerás ügyek, Tamara, Fehér tenyér, Bibliotheque Pascal, Délibáb) egy ideje ismét a színházhoz fordult. Az Ernelláék Farkaséknál a kisgyerekes szülői lét megfenekléséről, gyereknevelési vitákról és elmélyülő párkapcsolati válságról szól. Az író-rendező-főszereplő Hajdu Szabolcs beszámolt az előadás folytatásaként is olvasható új darab próbáiról.

CSETE BORBÁLA – 061.hu

Amikor egyeztettünk, éppen próbáltatok. Min dolgoztok?

Igen, zajlik a próbaidőszak… Az új előadást párhuzamosan mutatjuk be ősszel a B32-ben,  Budapesten, és a Páholy szobaszínházban Debrecenben. A tervek szerint mindkét helyen repertoárban fogjuk játszani, és a napokban felmerült egy harmadik vidéki helyszín lehetősége is.

Az Ernelláék után hogyan született egy folytatásként is olvasható előadás ötlete?

Mindig minden mindennek a folytatása – valahol minden mindennel összekapcsolódik. Ez a forma 12 évvel ezelőtt jelent meg először a Tamara című előadásunkban. A szereplők is fedik egymást. Ezek a történetek, a többi színházi előadásainktól vagy filmjeinktől eltérően, igazi kamaradarabok, mindig valamilyen párkapcsolati kérdésfelvetéssel a középpontban. Az adott emberi életkor esszenciális problémáit járjuk körbe, mint a Tamara esetében a párválasztás, vagy az Ernelláéknál a kisgyerekes szülők párkapcsolati válsága, és a gyereknevelési viták. Az új előadás, ami a Van, ami sokáig tart címet viseli, arról az életszakaszról szól, amikor az ember felismeri, hogy innentől kezdve minden csak ismétlődés.

Eközben rendületlen teltházzal megy az Ernelláék. Milyen érzés ennyire “vallomásos” előadást játszani?

A darabban látható helyzetek értelmezési lehetőségei végtelenek. Ahogy újra és újra eljátsszuk, egyre jobban szakértőivé válunk az anyagnak, tovább tudunk menni, egyre finomabb felbontásban tudjuk bemutatni a helyzeteket és a karaktereket. Ez a tanulás legélvezetesebb formája.

 

Hajdú Sazbolcs rendező 2016.04.11. Fotó: Horváth Péter GyulaFotó: Horváth Péter Gyula

Visszatérő motívumod a külföldön élés. Mit gondolsz most erről?

Az egyéni fejlődés sajnos nem azonos ütemű a társadalom fejlődésével, így mint sokakban, bennem is felmerül, hogy esetleg másutt kellene élni. Mi szerencsére nagyon sok helyen megfordulunk a világban, éltünk már külföldön, és jelenleg nincs bennem ezzel kapcsolatos nyugtalanság. Megvannak az emberek körülöttem, akikkel szót értek. Soha nem láttam ennyire pontosan hol és mit kell tennem. Most Magyarországon van dolog: rengeteg a talajvesztett, értékrendet és mértéket vesztett ember. Ha én homályosan is, de valamiféle tájékozódási pontokat tudok felvillantani ezekben a filmekben vagy színházi előadásokban, és megkapom a visszaigazolást a közönségtől, megerősít, hogy van értelme csinálnom. Függetlenül mindentől: pénzektől, díjaktól, kritikáktól.

Miért épp a Maladypével dolgozol?

Balázs Zoltán, a Maladype színház igazgatója megkeresett, hogy rendezzek náluk. Ez egy egyszeri alkalom volt.

Nem vágysz nagyobb formára?

Egyelőre nem. Ami engem illet, ugyanannyi energiát teszek a kicsibe, mint a nagyba. A nagyobb azt jelenti, hogy több pénz, ami azt jelenti, hogy több függés és kompromisszum. És több felesleges mozdulat. Itt koncentráltabban tudok magával az üggyel foglalkozni. Hullámzik, mihez van az embernek kedve, milyen történetek kínálják magukat, jöhetnek olyanok, amelyek nagyobb formát igényelnek, akkor az ember mérlegel, hogy érdemes-e belemenni egy ilyen fárasztó játékba. Persze az igazi művészet abban áll, hogy egyszerre gondolkodjunk nagyban és kicsiben, egyidejűleg az összes nagyságrendben.

Mi a motivációd a történetmeséléshez?

A történetek mindig ugyanazok, csak más és más fénytörésben tűnnek fel a különböző korokban. Megtalálni a nyelvet, a hangütést, hogy érvényesen szólalhassanak meg ezek az ősi mesék – ez motivál és szórakoztat. Életre kelteni, jelenidejűvé tenni az archetipikus karaktereket, hogy felismerhetőek és beazonosíthatóak legyenek. A jelen tettenérése, megragadása a cél, hogy a beazonosíthatóság révén, továbbgondolásra késztessünk, támpontokat adjunk a problémák feldolgozásához. Egy klasszikushoz nyúlva is az az első, hogy megtaláljuk a történet kapcsolódási pontjait a jelen történéseivel. Le kell fordítani a nyelvre, amit most beszélünk. Sajnos a legtöbb ilyen „átfordítást” tompának, erőltetettnek, mondvacsináltnak érzem. Én nem is kísérletezek ilyesmivel, mert számomra egyszerűbb megírni egy saját történetet.

 

Hajdú Sazbolcs rendező 2016.04.11. Fotó: Horváth Péter GyulaFotó: Horváth Péter Gyula

Filmterved érik mostanában?

Már megérett. Leforgattuk az Ernelláék filmváltozatát, amit ősszel láthat majd a közönség.

Ódzkodsz most a filmtől?

Egyáltalán nem, most csináltunk egy filmet, és a következőt is tervezzük, csak nem a bejáratott útvonalon. Egyébként a történetek egyszerűsége, amit én nagyon szeretek, nem mindig arat sikert a pénzosztók körében. Az Ernelláék például egy kis semmiség, végtelenül hétköznapi eset, apró ügy. Nem hinném, hogy egy pályázaton tolerálták volna a forgatókönyvét. De én pontosan ezt a picit szerettem volna megmutatni, mert hiszek benne, hogy ami a papíron láthatatlan, a színpadon és a filmen láthatóvá válik, az apróság nagy lesz, éppen akkora méretű, ami már elég ahhoz a beazonosíthatósághoz, amiről az imént beszéltem.

Hogyan írsz szöveget? Akár önéletrajzi morzsa lehet inspiráció?

Felcsipegetek valóságdarabkákat, ahogy járok-kelek, gyűjtögetem a hallott-látott történeteket, aztán az összegyűlt anyag egyszer csak elkezd összesűrűsödni egy bizonyos téma vonzásában, mint a vaspor a mágnes körül. Belekerülhetnek teljesen személyes dolgok is, de nem ez a jellemző, hanem inkább az, hogy mindent felhasználunk, ami körülöttünk van. Az említett cserépkályha például (az előadásban a feleség szülői öröksége), egy adottság is volt, mert be van egy kályha építve a Maladype színház színpadára is. Ha  Debrecenben játsszuk, velencei tükröt mondunk, mert ott csak konvektor van.

Egzisztenciálisan a mostani megfelelő állapot?

A pénz, nem boldogít, de a pénztelenség sem. Átmeneti időszaknak fogom fel. Most arra koncentrálunk, hogy felvegyük a ritmust és összehangoljuk úgy a soron következő kisebb-nagyobb projekteket, hogy ne teljen el túl nagy idő két munka között. Ebben az esetben beállhat egy anyagi egyensúly, úgy, hogy nem kell feladnunk a függetlenségünket. Most ezen dolgozunk. Nagy segítség ebben az időszakban, hogy van családunk.

Hogyan látod a közeljövőt?

A következő két év programja összeállt. Óvatosan lépegetünk egyik történettől a másikig, színházból filmbe, filmből színházba. Szűk körben, barátokkal. Valószínűleg sűrűbben fogunk jelentkezni új produktumokkal, mint az elmúlt években.

A gyerekkori köröd alkotásaid visszatérő szereplője, mitől ilyen sikeres a munkakapcsolatotok?

Legalább annyira közeli a viszonyunk, mint egy családi vagy testvéri kötelék. Ők a gyerekkori barátaim. 30 éve ismerjük egymást, de sohasem vesztünk össze, pedig hosszú és intenzív próbafolyamatokon vagyunk túl. Megbízunk egymásban és nincsenek elvárásaink egymás felé. Nem vagyunk sülve-főve együtt, két munka közt mindenki éli a maga életét. Ha nem értjük egymást, mert túl sok idő telt el két munka közt, előbb-utóbb visszatalálunk a gyökerekhez, mert egy tőről fakadunk.

Címlapfotó: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •