Feltámadás most – A hét legkülönösebb Krisztus-film

Se szeri, se száma a filmes bibliai adaptációknak, amelyek közül Jézus Krisztus történetét, illetve az Újszövetségben leírtakat dolgozták fel a legtöbbször és a legnagyobb sikerrel. A némafilmes korszak óta eltelt évtizedekben egyre több egyéni hangvételű és értelmezésű feldolgozás született a Messiásról, legutóbb a Mária Magdolna, Garth Davis rendezésében, Rooney Mara és Joaquin Phoenix főszereplésével. A film bemutatója és húsvét alkalmából hét nagyszerű alkotást válogattunk össze a kevésbé konvencionális evangéliumi filmek közül.

MAPET – nullahategy.hu

Barabás (1961)

A helytartó Pilátus – követve a zsidó szokást, hogy ünnep idején szabadon bocsátanak egy foglyot – a gonosztevő Barabásnak kegyelmez meg Jeruzsálem népe követelésére, így Jézusra kereszthalál vár. A Nobel-díjas író, Pär Lagerkvist regényéből forgatott második film érdekessége (az alapanyagból egy svéd verzió is készült 1953-ban), hogy a legtöbb adaptációval szemben nem Krisztus és követői szemszögéből, hanem a Messiás megtestesült morális negatívján, egy hitetlen bűntevő sorsán keresztül dokumentálja a kereszténység hajnalhasadását. Richard Fleischer, a Nemo kapitány és a Tora! Tora! Tora! rendezője szinte társadalmi kérdésként vizsgálja a történéseket és a krisztusi tanításokat, amelyek megalapozták a kereszténység gyors elterjedését. Anthony Quinn kissé teátrálisan, de igen meggyőzően ábrázolja a rablógyilkos jellemtorzulásait és gyötrődését, ahogy hitetlenségét és kétkedéseit idővel körbesüvölti a meggyőződés előszele. Barabás csupán néhány képen találkozik Jézussal, és ugyan megússza a kínhalált, a sorsát nem kerülheti el: a képzeletbeli életrajz szerint bányarabság vár rá, majd gladiátorként végzi az amfiteátrumok vérmezején. Dino di Laurentiis a Ben-Hur sikerén felbuzdulva hatalmas költségvetést, korhű és monumentális díszleteket, pazar jelmezeket biztosított a forgatásra, de a Barabás nem lépte túl a saját árnyékát, és csupán három Oscar-jelölésig jutott.

Máté evangéliuma (1964)

Az 1975-ben meggyilkolt Pier Paolo Pasolini alkotása elsősorban a témafeldolgozás és az alkotó személye közötti ellentmondás miatt válik különlegessé. Negyven év, számtalan szakmai vita és értelmezés után is fura kimondani, hogy a filmtörténet egyik legfelemelőbb keresztény alkotását egy homoszexuális komcsi botrányművész készítette. A bemutató után a lenini út vándorai egy eltévedt elvtárs leplezetlen hittérítésének minősítették P.P.P. művét, a konzervatívok pedig vallási köntösbe burkolt marxista propagandáról rikoltoztak – sokáig a filmtörténet is az evangélium és a kommunizmus közös nevezőre hozásának szándékaként könyvelte el a Máté evangéliumát. Ma már elkopott ez az értelmezés, mégha Pasolini célja valóban az is volt, hogy Krisztust a világ első kommunistájaként mutassa be. Ami biztos, hogy a rendezőt megérintette az evangélium (1962-ben egy  Assisiben rendezett konferencián, ahová XXIII. János pápa párbeszédre hívta az ateista művészeket) és eldöntötte, hogy megfilmesíti, de forgatókönyv nélkül, hiszen az Újszövetségben minden ott áll részletgazdagon. Érdekes, hogy Pasolinit akkoriban vádolták meg (először) vallásgyalázással A túró című rövidfilmjéért, azonban a bemutató idején már elhunyt pápa “kedves, derűs, meghitt emlékének” ajánlott, amatőr színészekkel forgatott, Bach és Mozart muzsikájával kísért alkotásra az egyik legértékesebb vallási filmként tekint a Vatikán.

Jézus Krisztus Szupersztár (1973)

Ahogy a Barabás esetében, Andrew Lloyd Webber és Tim Rice formabontó jazz/klezmer/pop/rockoperája is egy bibliai mellékalak szemszögéből láttatja Jézus életének utolsó pár napját. Mivel az alkotók úgy gondolták – helyesen -, hogy a merész és modern adaptáció indulatokat gerjeszt majd mind a konvencionálisan gondolkodó zsidók, mind a keresztények körében, a színpadi művet óvatosan egy kisebb színházban tesztelték. A darab zajos sikert aratott, az off-Broadway-n előzetesen 12 évig járatott Hairrel ellentétben pedig már a következő évben vászonra is került (a magyar mozikba csak tízéves csúszással jutott el). Az ősbemutatón Ian Gillan, a Deep Purple frontembere énekelte Jézus szerepét, de a Norman Jewison rendezte filmmusicalben a színpadon korábban leprást alakító Ted Neeley váltotta, Gillan inkább turnézni ment a bandájával. A történetben egy amatőr színtársulat az izraeli sivatagban készül előadni Krisztus életének utolsó napjairól modern misztériumjátékát, amelyben Jézus mint a szabadság és a boldogság megtestesítője jelenik meg a hippi nemzedék számára. Az alkotók többször elmondták, hogy a karaktert emberinek fogják fel, pszichológiai kérdésekre helyezik a hangsúlyt, az energikus, lázadó (és fekete) Júdás pedig a népét féltve válik árulóvá, miután az istenkomplexus jeleit véli felfedezni az eredeti céljaitól egyre távolodó ikonjában. A vitatott feldolgozásból a feltámadás vagy Barabás és a latrok alakja teljesen kimaradt.

Brian élete (1979)

Különleges tehetség, pengeéles elme és felszabadultság kell ahhoz, hogy működő humorra fordítsuk az élet szörnyűségeit vagy ami még merészebb: évezredes tabuk döntögetését. Nem véletlen, hogy csak igen kevesen utaznak ebben, közülük is a Monty Python tagjainak életműve a legmeggyőzőbb. A Repülő Cirkusz-sorozatban John Cleese és társai már megcsipkedték az egyházat és a vallást – gondoljunk csak az igazságosztó „püspök”, vagy a spanyol inkvizíció jeleneteire -, a Gyalog galopp után pedig felmerült, hogy Jézusról forgatnak filmet, de aztán elálltak az ötlettől. Krisztus alakját és tanításait ugyanis túlságosan tisztelték ahhoz, hogy gúny tárgyává tegyék. Ezt a filmet ma már nem lehetne leforgatni, akkoriban is sok helyen betiltották. Pedig a mindenféle antiimperialista konspirációba keveredő Brian nem Jézus paródiája, csupán egy emberi vágyakkal fűtött korabeli lúzer, a Messiás ráadásul kétszer is megjelenik a filmben: rögtön az elején mint újszülött, később mint prédikátor. A Brian élete még csak nem is bibliai adaptáció, inkább újszövetségi ihletettségű fan fiction-mennyország: abszurd társadalomkritika, kultúrtörténeti áttekintés a közel-keletről meg az egykori gyarmattartó római és brit civilizációról. Ha akarjuk. De az sem téved nagyot, aki szerint csupán csoportos agyömlésről van szó elképesztő mennyiségű és minőségű ragacsos poénnal. Akárhogyan is, örök hálával tartozunk George Harrisonnak, aki az elégtelen költségvetéshez egy jelentősebb összeggel hozzájárulva lehetővé tette ennek a zseniálisan idióta filmnek az elkészítését. Eric Idle erre mondta később, hogy még soha senki nem vásárolt olyan drágán mozijegyet, mint a legfiatalabb beatle.

Krisztus utolsó megkísértése (1988)

A keresztényellenességgel vádolt, nagy felháborodást keltett Krisztus-filmek közül is kiemelkedik Scorsese műve, amely a mai napig több országban szerepel tiltólistán. Már a kezdés is botrányos: az ácsként dolgozó elő-Messiás a rómaiak elítéltjeinek kínhalálát szolgáló fakeresztek készítéséből él, amiért sokan árulónak tartják. A Nikos Kazantzakis-regény feldolgozásának legvitatottabb jelenetfüzérében Jézus (Willem Dafoe) arról fantáziál a kereszten, hogy milyen lenne, ha elhagyva a vesztőhelyet enged a kísértésnek, és normális emberi életet él házasságban, szerelemben, gyerekekkel. A vízióban Mária Magdolnával képzeli el a családalapítást, szexjelenetükben pedig feltehetően az első meztelen Krisztus-ábrázolást tisztelhetjük. (A blaszfémiára válaszul egy fundamentalista keresztény szervezetet tagjai Molotov-koktélokkal szórtak meg egy párizsi mozit a film vetítése alatt.) Harvey Keitel Júdás-karaktere a Jézus Krisztus Szupersztárét idézi, egy konzekvens önképpel és célokkal felvértezett lázadóét, akit a bizonytalan, folyton töprengő, szorongással, kételyekkel és vágyakkal teli Jézus végül maga kér fel az árulásra. Aztán persze kiderül, hogy mindez csak a Sátán műve, a boldogság elutasítása számára az isteni logosz kinyilatkoztatása: győzelem. Zseniális film, katartikus befejezéssel.

A Passió (2004)

Mel Gibson Jézus életének utolsó 12 órát bemutató filmje már a premierje előtt is durva viharokat kavart. Utána sem csitultak az indulatok, sőt, az enyhén szólva nem konvencionális megközelítésben antiszemitizmust, gátlástalan hatásvadászatot, a spirituális téma látványba fojtását firtatók és a hívő keresztények, akik nagy részét megérintette A passió, sokáig marták egymást a különböző fórumokon. Ami biztos, hogy Gibson arámi és latin nyelven beszélő alkotása mást mond hívőnek és nem-hívőnek, a brutalitás felszabadítása, Jézus/Jésua szenvedéseinek sokkoló és aprólékos ábrázolása így vagy úgy, de mindenkit a hatása alá von. A dramaturgia egy olyasfajta kínkamrát épít fel meg a kereszténység alapmítoszának felidézéséhez, amelyet eddig a festészetben és ikonográfiában tapasztalhattunk meg. A vallásos ábrázolások tradíciójának legismertebb motívumai köszönnek vissza a filmvászonról, a beállításokban például nem nehéz felidézni Caravaggio stílusát, fény-árnyék játékait. Csakhogy míg a régmúlt ábrázolások a betegségek és mindennapi brutalitás okozta fájdalommal együtt élő korabeli emberekhez szóltak, a modern mozgóképtechnika teljes arzenáljával felszerelt aussie filmsztár az elkényelmesedett, ugyanakkor a jelenkori borzalmak beszámolóin érzéketlenné vált néző számára még sokkolóbb dimenziót teremt. Az Apocalypto után második líblingünk Gibsontól.

Clavius (2016)

Kevin Reynolds (Robin Hood, a tolvajok fejedelme; Waterworld) öt-hat évvel ezelőtt majdnem megrendezhette Mel Gibson roppant megosztó passiófilmjének tervezett folytatását. A The Resurrection of Jesus Christ munkacímű misztikus thriller a Megváltó feltámadása utáni 40 nap eseményeit dolgozta volna fel Paul Aiello forgatókönyve alapján, de a filmből végül nem lett semmi. Reynolds mindenesetre a témára tapadt, és 2016-ban leforgatta a filmtörténet első bibliai krimijét. A Risen cselekményének nagy részében legalábbis egy nyomozás szálait követhetjük végig. A sztori szerint Pilátus a tribunus Claviust (Joseph Fiennes) bízza meg a keresztre feszített, majd nyomtalanul eltűnt Názáreti holttestének a megtalálásával. Jó oka van rá: érkezik a császár, Jeruzsálemben pedig azt terjesztik, hogy a halott feltámadt, szóval a legkevésbé egy lázadás hiányzik most, egy állítólagosan rezurrektált prédikátor köré épült vallási hókuszpókusz miatt. Clavius adjutánsával, Lucius-szal (a Harry Potter szőke kis genyója, Tom Felton) nyomozni kezd, de kissé összezavarja, hogy a holttest úgy vált köddé, hogy senki sem férhetett a lepecsételt sírjához. Számos hibája ellenére Reynolds filmje jobb lett, mint az elmúlt évek keresztény témájú mozijai. Legnagyobb erénye, hogy átélhető módon mutatja be az egyházalapításhoz vezető mélyülő hitet és azt, hogy mitől is volt megállíthatatlan a kereszténység.

2018-10-18T21:21:20+02:00 2018. április 2.|