Július 1-én nyílik a Bakelit Multi Art Centerben Földes Borbála Corpus Humani – Test –Képek című kiállítása. A fiatal művésznő enteriőröket is tervez, de ő készítette Földes László  Úton lenni a boldogság című könyvének és a Requiem a blues-ért című albumának borítóját is. Nem titok, “apja lánya”, de Földes Borbála mégsem ugyanazt az utat választotta, mint Hobo. Míg apja folyton úton van, addig Borbála otthonokat, enteriőröket tervez. És fotókat készít.

PZL – 061.hu

Modellkedtél, ez más világ ahhoz képest, amiben szocializálódtál.
A gimnázium után kiszúrt egy ügynökség munkatársa, állítólag az tetszett neki, hogy flegma és grimaszolós voltam. Poénnak gondoltam az egészet és elmentem a castingra, ebből aztán születtek munkák, amit szintén nem vettem komolyan, mert nem lehet komolyan venni azt, hogy nézz szépen! Ezzel párhuzamosan kezdtem el a KREÁ-t enteriőr styling szakon, sok divattervezővel és grafikussal dolgoztam együtt négy éven át. Volt, hogy az évfolyamtársaim is megkértek, hogy diplomamunkáikhoz vállaljak modellkedést… Azok a fotózások kreatív együttműködések voltak, örömmel vettem részt ilyen munkákban, viszont amikor hagyományos castingra mentem ott már tárgyként kezeltek.

Földes Borbala fotóművész 2016.06.30. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Öntörvényű vagy. Voltak még olyan momentumok, amikkel úgymond keresztbe tettél a nagybetűs karrierednek?
Apukám mondta, hogy lát bennem valamit, de az adott pillanatban még nem tudja hogy mit… Szerinte csak ki kell várnom, ne nyugtalankodjak, ő sem tudta 33 éves koráig, hogy mit fog csinálni, a Hobo Blues Band is csak hobbizenekarnak indult, aztán egyik pillanatról a másikra 30.000 ember előtt léptek fel. Mondta, hogy mindenben segít, de azt feleltem neki, hogy nem, köszönöm! Minden munkámmal egyedül dolgoztam, a KREÁ-ban is, még brainstorming szintjén sem kértem segítséget. A fotókat is egyedül csinálom, akkor is, ha én vagyok a modell.

Miért pont a test kerül a képeid fókuszába?
Minden azzal kezdődött, hogy csináltam egy lemezborítót apámnak. Ez volt a Requiem a blues-ért. Vártuk a felkért fotóst, aki késett, miközben a nyomda már sürgette az anyag leadását. És akkor kitaláltam, hogy kiviszek egy gitárt a természetbe, az avarba helyeztem, ott fotóztam le, majd a gitáral együtt lefényképeztem a kertünkben álló követ is, amibe apám belevésette a mesterei – Hendrix, József Attila, Jim Morrison – neveit. Azt javasoltam, hogy kb. ilyesmit csináljon a fotós, ha végre megérkezik… Apám meglátta a képeket, és azt mondta, hogy szerinte nem kellenek más fotók. E képek sikerei után mentem el a MOME egyik kurzusára.

Földes Borbala fotóművész 2016.06.30. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Akkor  a véletlennek is fontos szerepe van az életedben…
A barátnőmnek kiállítása volt a Bakelitben, és megkért hogy készítsek eseményfotókat. Ilyet sem csináltam addig… Aztán már arról is szó volt, hogy lesz közös kiállításunk, viszont neki annyi egyéb megrendelése volt, hogy nem tudta elkészíteni azt a munkát, amit a Bakelitbe tervezett… Aztán megkérdezték tőlem a szervezők, hogy van-e még képem, mert ha igen, akkor egyedül állítanék ki… Mondtam, hogy nincs, de lesz…

Földes Borbala fotóművész 2016.06.30. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Szóval, miért pont az emberi test?
A saját testünkön keresztül nyilvánulunk meg. Mindig érdekeltek azok az emberek, akik úgymond mások voltak… felemás a szemszínük, van a testükön heg… Sokkal érdekesebb egy heg, mint a magazinok címlapján a tökéletesre sminkelt arcok. Mert a hegeknek történetüknek van, míg a sminkeknek aligha. Az emberek elrejtik azt, ami nem felel meg az aktuális ideáknak és próbálnak irreális világokhoz igazodni, amit trendeknek nevezünk. Miközben sokan azzal sincsenek tisztában, hogy milyen a bőrük felülete. A könyöknek például más a bőrszerkezete… A hegekben, a hiányokban is van szépség. Mindenkinek vannak kis titkai, amik izgalmasabbá, egyedibbé teszik az adott embert.

Földes Borbala fotóművész 2016.06.30. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Mennyi utómunka volt a képekkel?
Mielőtt nekiállnék fotózni, összegyűlik bennem egyfajta energia, afféle kellemes feszültség. Az utómunka csak annyi, hogy fekete-fehérre állítom a kompozíciót, és ráteszek némi kontrasztot. Minden képen látszanak a test finom pihéi, nem akartam plasztik hatást elérni. De végül is az a legfontosabb, hogy ha csinálok valamit, az mutasson túl rajtam, legyen több, mint ami én vagyok.

Úgy tűnik, a hagyományos lakás enteriőrök vonzanak inkább, és nem a színházi vagy éppen a filmes díszletek világa.
A díszlettervezőnek nincsenek korlátai, egy lakberendezőnek viszont ott vannak a 3 méteres belmagasságok. Olyan tereket hozok létre, amikben kényelmesen oda tudsz lépni az ablakhoz. Minden az emberre van kitalálva. Nem egy mobil gondolatvilágban gondolkodom, amit a díszletmunkások este elvisznek, hanem hosszú távú élhető környezetet és  közösségi tereket szeretnék létrehozni. Kedvelem a 3D látványterveket is, a szüleim házát is én gondoltam így újra. Fontos, hogy milyen családmodellre tervezek, hogy egyedülállónak készül-e az otthon, vagy családosoknak. Van-e pici gyerek? Ezek a kiinduló pontok, és innen jön az, hogy mutatok stílusokat. És persze az is fontos, hogy tudjuk, mekkora keretből tervezhetünk, ahogy fontos a megrendelő személyisége is. Persze, nem mindegy, hogy garzont, vagy háromszintes házat kell berendezni… Nem könnyű berendezni egy panel lakást, de talán pont ezért vállalok el örömmel lakótelepi otthont. Az egyik kedvenc megrendelőm egy tizenéves kislány volt, aki hirtelen megnőtt, húsz centivel lett magasabb, és kinőtte az ágyát. Gyerekszobájából terveztem neki egy csajszobát. Jó érzés volt látni a csillogást a szemében, örök emlék marad az, hogy egy fiatalnak megváltozott az élete, és ebben talán nekem is volt némi szerepem.